„Jó volna ilyenkor otthon lenni”

– Mint a nagy múltú, főúri Pallavicini család sarja, a Kádár-rezsim elüldözött osztályellensége, ugyanakkor mindvégig nemzete és a Ferencváros elkötelezettje, milyennek látja most amerikai jelenét az Ontario-tó partján lévő lakása balkonjáról?

– Amikor kiülök, és bámulom az eget, a nyugodt víztükröt, a fehér vitorlásokat, akkor mindig megnyugszom. A szárazföldi Amerika viszont, különösen a választások óta, nem nyugodt, sőt felkavaró, úgy is mondhatom, borotvaélen táncol a polgárháború és a teljes anarchia között. Félelmetes, ugyanakkor szégyenteljes, amit a fekete, az antifás, a homoszexuális és más csoportok, bandák művelnek a demokrácia nevében.

– Miért veszít Donald Trump, ha veszít?

– Ha veszít, azt a demokraták oldalán felsorakozott liberális médiafölénynek, a mögüle kihátráló Romney-nak és társainak köszönheti, nem utolsósorban pedig annak a töméntelen pénznek, illetve segéderőnek, amit a Soros-birodalom Bidenék győzelméhez mindvégig rendelkezésre bocsátott. A liberálisok képtelenek elviselni Trump pragmatizmusát, ezért örökre eltüntetnék őt. Igaz, a kitűnő Rudy Giuliani, aki a szavazások újraszámolását követelő Trump-csapat vezetője, szinte naponta mutat fel bizonyítékokat a piszkos és gyanús ügyletekről, csalásokról, de nem tudom, elegendő lesz-e. Egyre kevésbé bízom ebben, de szívemből remélem.

– Az Egyesült Államok közepének vidéki népe, még a bennszülöttek is Trump-pártiak, ugyanakkor a partvidékek, a nagyvárosok lakói hangosan és könyörtelenül támadják saját történelmüket, vallásukat, és kalapáccsal verik szét társadalmuk fundamentumát.

– Én a hazai történéseket is nyomon követem, és sajnos azt látom, hogy a magyar vidék kontra város ellentét egyre jobban hasonlít a tengerentúlira. Itt már óriási a gyűlölet, a szakadék az Államok belseje és a pereme között, ami már most előrevetíti az ellentétes csoportok, netán tömegek utcai összecsapásait, véres ütközeteit. Érzem, semmi sem lesz már olyan, mint régen.

– És milyen lehetett volna a sorsa itthon? Gondolkodott-e már azon, vajon mire vihette volna a saját hazájában, ha édesapja kivégzését követően nem kell elhagynia Magyarországot?

– Őszintén? Nem tudom, mire vihettem volna, hiszen szeretett és tisztelt gimnáziumi osztályfőnököm arra figyelmeztette édesanyámat, hogy továbbtanulásra ne is számítsunk. Álmaim persze hogy voltak, de hetven év fölött ezekről beszélni felesleges és fájdalmas volna. Gyerekkoromtól gyűlölöm a kommunistákat, akik még azt sem engedték meg, hogy édesapámtól elbúcsúzzak a siralomházban, az iskolában pedig kaptam a sunyi, kétértelmű megjegyzéseket. Én sem úttörő, sem KISZ-tag nem akartam lenni, és nem is voltam. Érettségi után egyetlen cél lebegett előttem, külföldön kezdeni a felnőtt életet. Aki nem élt állandó megaláztatásban, az talán meg sem érti azt, hogy én nem a hazámat akartam elhagyni, hanem a kommunisták elől menekülni. Annál is inkább, mert gyerekkorom és kora ifjúságom idején értek azok az események, amelyek nemzeti, konzervatív és keresztény emberré formáltak a mai napig.

– Akkoriban, különösen a katonakorú fiatalok, még szocialista országba szóló útlevelet sem kaphattak, ezért gyakran próbálkoztak átszökni a határon, a vasfüggönyön, aztán vagy sikerült, vagy meglőtték őket a határőrök.

– Érettségi után én is tervezgettem, közben két évig a Lumumba utcai filmgyárban voltam berendező, bútorkellékes, amikor 1973-ban, ma sem tudom, kinek köszönhetően, egyszeri kiutazásra útlevelet kaptam. Szerintem megunt és kiengedett a Kádár-rendszer. Meg sem álltam Bécsig, az ott élő Pallavicini-rokonságig, akik segítettek a menekültstátus megszerzésében, sőt kijárták azt is, hogy találkozhassak Mindszenty hercegprímás úrral, akinek a kiszabadítása édesapám életébe került. Miután az audienciára megérkeztünk, szeretettel fogadott, beszélgetett velem, majd megáldott és azzal búcsúzott tőlem, sajnálja, ami édesapámmal történt. Hat hónapot várakoztam Bécsben, mire megkaptam az engedélyt, és elutazhattam a tengerentúlra, Mont­realba, itt már várt néhai édesapám testvérbátyja, ifjabb Pallavicini György, akinek egyetlen fiával, első unokatestvéremmel és családjával ma is tartjuk a kapcsolatot. Változást hozó évek következtek, hiszen arisztokrata famíliánkat a kommunizmus anyagilag és erkölcsileg kisemmizte, szétkergette, apámat még kivégzésében is megalázták, hiszen katona létére kötél és nem golyó általi halálra ítélték. Grófnő nagymamámat kitelepítették, minket pedig szegény édesanyámmal a ferencvárosi Lónyay, akkor Szamuely utcába költöztettek.

– De a tengerentúlon mindez, ha fájt is, már a múltba veszett, hiszen ott állt a korlátlan lehetőségek és szabadság hazájának kapujában.

– Korántsem voltam annyira boldog, mert nem magamtól kívánkoztam oda, hanem a családi és politikai sorsom kényszerített ki. Ugyanakkor mégis a család, György nagybátyám segített az első esztendőkben boldogulni. Mióta elhagytam a hazámat, azóta keresem a helyemet… Tanultam az angol nyelvet, közben kisebb-nagyobb hibákkal, de próbáltam beilleszkedni, voltam például gépkocsivezető, kiszállító futár, szakács, adminisztratív titkár, miközben lassan kinőttem a hasztalan csodavárásból. A leghosszabb és egyben legkellemesebb munkám az általam igen csodált, szeretett természet közelségében volt, egy nagy kertészetben, ahol kerttervezői tevékenységet folytathattam.

– Amíg a csodavárásból lassacskán, mint fogalmazott, kinőtt, aközben még a szerencse is elkerülte?

– Egyetlen esettől eltekintve, de azért az egyért most is hálás vagyok a Jóistennek. Itt az Ontario-tó környékén, szinte hihetetlen, de néhány ferencvárosi meg belvárosi barátom karjaiba szaladtam, akár a nagyvilágba kényszerült legkisebb fiú a mesében. Ők is, akárcsak én, elindultak Budapestről, és különböző trükkökkel, eszközökkel, segítséggel, életveszélyes határsértéssel, de végül megérkeztek. Megérkeztünk. Nagyon sokat segítettek nekem a száműzetésben, mert előttem jöttek, és már jól ismerték a disszidensek jogait és lehetőségeit, meg a környék magyarjait. Más-más utakon, de egy helyre sodort bennünket a Fradi-pálya környékéről az élet.

– Azokkal futott össze az Ontario-tó partján, akikkel együtt lődörögtek anno a Népligetben, és kiabálták közösen az Üllői úti falelátóról, hogy hajrá, Fradi! Hajrá, Flóri?

– Hihetetlen, de igaz. Velük szerencséltetett meg a sorsom, akikkel a Lónyay utcából 1959-ben együtt jártunk szurkolni az akkor már ismét zöld-fehérben játszó, egyetlen igazi magyar csapatnak. Alig múltam tizenegy éves, de minden hétvégén közel harminc­ezer fradistával skandáltam a falelátóról Albert Flórián, Orosz Pál, Dalnoki „puha vagy!” Jenő, Mátrai Sanyi, Rákosi, Fenyvesi doki, Verebes „Mágus” József meg a többi ismert játékos nevét. A Fradi-címerben található három betű: Erő, Erkölcs, Egyetértés. Ezeknek az együtt-állása és a nagy Fradi-család szeretete azonnal, szinte gyerekként nemzeti érzelmekre indított, és egész életemre elkötelezett. Akkor az volt a mi ellenállásunk az elnyomó szovjet hatalommal meg a magyarokat két lábbal tipró hazai kommunistákkal szemben. Életében édesapám, de a rokonság más tagjai is kedvelték a futballt, például a nagyapámat, Pallavicini György huszárkapitányt, királyi kamarást 1917-ben a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökévé választották. Amikor lehetőségem adódik hazajönni, és a repülőtérről az Üllői úti pályához ér a taxi, hevesebben ver a szívem, mert Fradi volt, Fradi lesz, míg a földön magyar ember lesz.

– Ma már csak az induló a régi, hiszen a fatribünöket 1963-ban lebontották, meg már azokat is, amelyeket a helyükre építettek. Ami volt, a múltba veszett?

– Ne vicceljen már! Az új stadion, a világszínvonalú Groupama méltó csak igazán a régi magyar foci meg a Fradi, sőt Magyarország jó híréhez! Ha lehetséges, ezúton is üzenem és fejezem ki köszönetemet sok-sok tengeren túli magyar szurkolótársam nevében Orbán Viktor miniszterelnök úrnak és kormányának azért, amit a magyar labdarúgásért, az egész magyar sportért eddig tettek. Az elmúlt hetek, hónapok bebizonyították, hogy milyen helyesen cselekedtek, mert a nemzeti válogatott és a Fradi elindult régi és méltó helyének visszafoglalására, ami újból büszkeséget és még nagyobb erőt adhat az egész nemzetnek, beleértve a jelenlegi határokon túl élőket és minket, a még messzebb élő magyarokat. Jó volna ilyenkor otthon lenni Pesten, de a járvány belerondított mindnyájunk életébe, pedig az én hazám a forrongó Amerikához, meg a hanyatló Európához viszonyítva a béke szigete.