Hirdetés

A Mekong Delta a metal világának egyik legkülönösebb együttese, amely számára a metal nem alfát és ómegát, hanem leginkább felfogást, megközelítést, önmagán mindig messze túlmutató formanyelvet jelent. A klasszikus zenei műveltségű Ralph Hubert basszusgitáros vezette, 1985 óta működő berlini csapat muzsikája sajátos, behatárolhatatlan művészi univerzumba kalauzolja a hallgatót. Ennek megfelelően tizenkettedik, tíztételes stúdióalbumukon is sorjáznak a védjegyszerű zaklatott ritmustördelések, a felületesen hallgatva követhetetlennek tűnő basszusgitár- és rifforgiák. A hangszerek szinte külön életet élnek, ám a rendszerbe szervezett zabolázatlanság lehengerlő erővé áll össze. A lemezen ezúttal négy instrumentális szerzemény is helyet kapott, ezeket zenei tájképként azonosítja az együttes: az egyik pillanatban teátrális, szinte filmzenés, de a bombasztikusságot jó ízléssel elkerülő hangulatok áradnak, a következőben mintha egy zord hegyoromról vágyódva tekintenénk vissza az örökre ködbe vesző paradicsom biztonságára, hogy aztán annál inkább megrémítsen egy ismeretlen, távoli, de megállíthatatlanul közelítő végzetes fenyegetés, amit keleties dallamok kísérnek.

E muzsika befogadása össz­pontosítást igényel, nem szórakoztatóipari slágercsokor, hanem korunk totális káoszának feszültséggel telt interpretációja – a zenekar disztópikus, kimerítő álomvilágot foglalt összetett, egymással összefüggő kompozíciókba. A kiúttalan, nyomasztó káosz érzetét a borító is erősíti. Az album végén oldódik a szorongás, az utolsó, instrumentális tétel – Isaac Albéniz katalán zongoraművész-komponista Sevilla című, klasszikus gitárra írt szerzeményének a lemezt dramaturgiailag tökéletesen lezáró átirata – hatására úgy érezzük, a kihalt, félelmetes alvilági tájról szerencsésen szelídebb vidékre érve eljön a pirkadat.

Korábban írtuk