Otthon a világban

A világ nem csupán gyönyörű és borzadalmas, hanem egyszerre tréfás is, főleg ha az ember székely humorral van megáldva. Mindent lehet a fonákjáról nézni, a rossz élmény is megszépül a tréfák segítségével. Sokszor persze keserű nevetés ez, sírva vigadás. Ám a túléléshez nélkülözhetetlen. A román világban ugyanúgy, mint később az osztrák menekülttáborban, az emigráció éveiben. És hiába tudja a főhős, az egyetemet végzett irodalomtörténész Hegedűs Imre János azt, hogy a lélek gyenge, hiába vigasztalja magát híres emberek és népek nálánál jóval szerencsétlenebb sorsával, végül mégiscsak egy bécsi pszichiáterhez kerül rémálmai és ideg-összeroppanása miatt.

Mondhatni, az olvasók szerencséjére! Mert így megszületik az Állóképek című könyv, amelyben mintha rövid novellákat, tárcákat olvasnánk a székelyhidegkúti gyerekkortól kezdve a bécsi pszichiáter előszobájáig. Egy ponton azonban az állóképek gyorsvonati sebességgel száguldó mozgófilmmé állnak össze, és ez a film nem sok jót mutat. Balladák képei vetülnek az olvasó retinája mögé, akárha a szerző tavaly megjelent elbeszéléskötetét (Székelyek, atyámfiai) olvasgatná az ember. Ezekben a balladákban benne van az erdélyi sors, a Securitate kegyetlensége, de az édesanya kedvessége, az apa szigorúsága is. És Tamási Áron bölcsessége: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.