Magyarok karácsonya

– Milyen kulturális gyökerei vannak a karácsonyi ünnepkör szokásainak?

– Az életben kétféle megközelítés vetélkedik. Az egyik szerint minden most és kizárólag vele kezdődik, a múltat akarja végképp eltörölni, és holnapra nemzetközivé tenni a világot. A másik megközelítés figyel és ügyel a folytonosságra. Tehát a töredezettség és a folytonosság birkózik egymással. Nyilvánvalóan utóbbi a szép, a jó, a szerves. Ebből a szempontból nagyon érdekes, hogy Jézus születésének a kanonizált evangéliumokban nincs konkrét időpontja. Amikor a kereszténység terjedni kezdett, illeszkedett a Római Birodalom népeinek korábbi hitvilágához, kultúrájához. Ilyenformán elfogadottá vált, hogy Jézus születése egybeesik a téli napfordulóval, hiszen Ő a világ világossága, az Örök Nap, vagyis a Sol Invictus. Ennek előzményei egészen a mezopotámiai kultúráig nyúlnak vissza, amelyben ugyanerre az időszakra esett Mithrász napisten kultusza.

– Hogyan kapcsolódik ez a magyar néphagyományhoz?

– Száz évvel ezelőtt már írtak erről magyar néprajzkutatók, a Mezőségen magam is gyűjtöttem olyan karácsonyi kántálószöveget, amely így szól: „Paradicsom kőkertjében aranyszőnyeg leterítve, azon vagyon rengő bölcső, abban fekszik az Úrjézus.” De hogy kerül ide a kőkert? Dömötör Tekla néprajztudósunk mutatott rá, hogy mindez abból az előzményből táplálkozik, hogy Mithrász a hagyomány szerint a kőből született. Itt tehát tetten érhető, amint egy ősi kép megjelenik és áthagyományozódik. A kőkertben, a barlangi istállóban már ott van az emberi előkép, és ebbe a kultúrába lép be karácsony ünnepén az Isten, egyetemes szintre emelve és megszentelve mindezt. A kereszténység nagyon helyesen, szép, tiszta krisztusi indíttatásból nem elpusztított, hanem megszentelt, kiteljesített korábbi kultúrákat. Évezredek által csiszolt népművészetünk, néphagyományunk is ennek a letéteményese. A magyar keresztény hagyomány is folyamatosan a megszenteltséget, az isteni léttel átitatottságot hordozza.

– Mit jelent ez a megszenteltség?

– Nagymamám mindig azt mondta, hogy Luca napjáig mindennap egy tyúklépéssel rövidebb lesz a nappal, és hosszabb az éjszaka, Lucától karácsonyig egyaránt marad, majd onnan megfordul. Az ember a maga kultúrájában élve, szakrális voltánál fogva tudja, hogy ez nemcsak egy fizikai, csillagászati jelenség, hanem a belső, lelki látás része. Szent Luca az ókeresztény vértanúk egyike, a III. században szenvedett szörnyű kínhalált hitéért. Neve a latin lux szóból származik, attribútuma a tányéron tartott két emberi szem, ami a fényt, a világosságot jelképezi. Ennek jelentése pedig az, hogy aki nem veszíti el a fizikai látását, az elveszíti a valódi dolgok látásának képességét. Ez ma nagyon is időszerű. Az emberiség abban a betegségben szenved, hogy a végletekig ragaszkodik a valóságos, de adott esetben téves látáshoz, miközben elveszíti a tájékozódáshoz szükséges belső látását.

– Miként mutatkozik meg ez a karácsonyi szokásainkban?

– A magyar hagyományban hihetetlenül gazdag a karácsonyi ünnepkör, és mindig a közösség van a középpontban. Régen a falvakban nem volt közvilágítás, az emberek gyertyával indultak az adventi rorátéra. Az elszórtan pislákoló fények a templomhoz közeledve szinte nappali világossággá adódtak össze. Ez nagyon szép üzenet. A közösségi látásmód egyébként nemcsak ünnepekkor, hanem egész évben meghatározó volt a paraszti társadalomban. Aratáskor például mindig hagytak a tarlón gabonát, amit a szegények összegyűjthettek. Ezt kalászatnak hívták, ezután lett nemrég megjelent új könyvem címe Napkeleti kalászat, amiben ezt az egymás iránti ősi felelősséget mutatom be. A terményeknek a karácsonyi ünnepkörben is fontos szerepük volt. Luca napján behozták a terményeket, árpát, búzát, kukoricát, szénát, szalmát, szakajtóba tették, és a tisztaszoba asztala alá helyezték. Ide került a nyári aratás első vágásából származó Jézus-kéve is, amit később kimorzsoltak, a szemeket a jószág takarmányába keverték, így kérve áldást a jövő évre. Az asztalt a legdíszesebb terítővel megterítették, ebben mindig volt piros szín. Alma, fokhagyma, dió, méz került rá, ez volt az ünnepi asztal. Kis cserépbe Luca-búzát is vetettek, ennek egy kis csokra karácsony este az asztalra került, a közepébe gyertyát tettek, és körbekötötték kék szalaggal. Ez önmagában is szép, de sokkal több annál, egy valódi, belső látásra épülő, eleven kép.

– Felfejthető e szokás jelentése?

– Ezek a képek nem kitalált, hanem megtalált, szakrális jelek, nem egy-egy jelentésnek mechanikusan megfeleltethető kódrendszerként kell elképzelni őket, mint egy titkosírást, hanem a dolgok mélyéből fakadó, azok lényegét feltáró rítusként. Ebben az esetben a leterített asztal védő hajlékot, otthont teremt az alatta kialakított fészekben, amelyben az emberi munka gyümölcseként ott van a föld termése, amit a pap a szentmise során felajánl az átváltoztatáskor. A dió és az alma két fele, a fokhagyma gerezdjei együtt alkotnak egészet. Lükő Gábor mutatott rá a nyelvünkben is megmutatkozó sajátos magyar világlátásra, amely egészben és félben gondolkodik. Aki elveszíti egyik szemét, egyik lábát, az nem egy-, hanem félszemű, féllábú. A féleszű elméje nem ép, nem egész. A férfi másik fele a feleség. A párbeszéd egyik fele a kérdés, a másik fele a felelet. Így lesz teljes a gondolat.

– A modern ember nem is gondolná, hogy hétköznapi szavak, tárgyak mögött ennyi jelentésréteg van.

– Ezek tömörítetten megfogalmazott üzenetek. A karácsonyi asztalra helyezett gyertya elégeti magát, hogy fényt adjon, ez Krisztus jelképe. A gyertyabélt léleknek is nevezték. A kék szalag Szűz Máriára utal, akárcsak a mézet adó méh. Az egész karácsonyi asztal Jézus születésével összhangban az életet idézi. Egykor itt, nálunk, Újkígyóson Luca napján meggyfaágat vágtak, vázába tették, karácsonyra kivirágzott. A karácsonyfa-állítás a paraszti világban ugyanis csak az 1930-as, 40-es években terjedt el, nagyjából száz évvel azután, hogy az arisztokrácia világában megjelent ez a szokás. Betlehemes játékaink is megdöbbentően ősi hagyományokat őriznek. Ezek nem egyszerűen a bibliai történetet képezik le, hanem réges-régi kultúra örökségét hordozó ösztönös misztériumjátékok. Az erdélyi Buzában a betlehemezők még ma is a régi időkbe vesző ázsiai előképekkel teli, szalagokkal díszített ruhákban, bottal a kezükben szaladnak körbe-körbe, de úgy, hogy egyikük mindig a levegőben van, a bot pedig mindig középen. Ebben a játékban benne van a Szent István előtti világunk is, de a középpontban lévő bot által jelképezett végső lényeg az isteni megtestesülés. Ez játék, tele humorral, anélkül hogy az egész elveszítené komolyságát. Misztikus, hogy meg tudjuk idézni Krisztus születését ezzel a játékkal, éspedig mindig ugyanazt, ugyanúgy.

– Mégsem csak a változás állandó, ahogy közhelyesen mondani szokták?

– Egy Bartók által gyűjtött felcsíki népdalból való bölcsesség szerint „azt is tudom, nem én kezdtem, azt is tudom, nem én végzem, most is halnak és születnek, nem lesz vége a nemzetnek”. Nem én kezdtem, nem én végzem, a folytonosságot kell megélnem a mindennapokban, és hozzá kell tegyem a magam részét, hogy újra közösségi és egyéni lelkünk eleven része legyen népünk egykori látásmódja, a teremtés rendjétől el nem különíthető művészete. Amely Juhász Gyula szerint önazonos, mint a természet, bizonysága a múltnak és alapja a jövőnek, mindannak, ami maradandó. Nem szúette bútort, molyrágta terítőt gyűjtünk és kutatunk, hanem azokat a képeket, amelyeket őseink évszázadokon át őriztek és továbbadtak, amelyeket értelmezve egész történetek bontakoznak ki.

Megdöbbentő, sőt, megrendítő, hogy még egy XX. század elején készült népművészeti alkotás sem különbözik ontológiai lényegében az ezer vagy akár kétezer évvel korábbi tárgyaktól. Üzeneteket hordoznak, beszélnek ahhoz, aki olvasni, érteni akarja őket, és nem szájbarágós, automatikus kódfejtést akar feltárni, hanem az egyes korok sajátosságait figyelembe véve napvilágra hozni az időtlen lelkületet.