Vármegyék könyve

Bihar

Magyarország volt tiszántúli kerületének legnagyobb, tizenegyezer négyzetkilométer kiterjedésű megyéje volt. Lakóinak száma 1890-ben ötszáztizenhétezer volt, évenként másfél százalékos szaporulattal, minek következtében a lélekszám 1914-re elérte a hatszázezret. Bihar eszerint Magyarország legsűrűbben lakott területei közé tartozott. A lakosok ötvenöt százaléka volt magyar, negyvenhárom százaléka román, a szlovákok és a németek száma együtt sem érte el a két százalékot. A magyarság leginkább a síkságon lakott, kisebb szigetekkel a Fekete-Körös völgyeiben, a románság túlnyomóan a hegyeket lakta ugyan, de Nagyvárad, Cséffa és Nagyszalonta közt a lapályon is nagy számmal élt. A kevés német a városokban oszlott meg, többséget csak Újpalotán alkotott, míg a szlovákok főleg Feketeerdő vidékén laktak. Hitfelekezet szerint volt Biharban negyvenhatezer római katolikus, ugyanannyi görögkatolikus, közel kétszázezer görögkeleti, több mint kétszázezer református, huszonhatezer izraelita és kétezer evangélikus. 

Bihar vármegye tizenhét járásában a lakosság közel kétszáz nagyközségben, háromszáz kisközségben, számos pusztán és telepen élt. A községek közepesek voltak, kétezernél többen negyvennégyben laktak. A megye egyetlen, törvényhatósági joggal felruházott városa, Nagyvárad egyben a megye székhelye volt. 

A közoktatás meglehetősen fejletlen volt, a vármegye közel ötszáz községe közül csak négyszázban volt iskola, a tanköteles gyermekek negyede nem tanult, és a hét éven felüli lakosság több mint fele nem tudott sem írni, sem olvasni. Mindazonáltal a népiskolák mellett volt a megyében négy felsőbb népiskola, nyolc alsófokú ipar- és két alsófokú kereskedelmi iskola, két polgári és egy középkereskedelmi iskola, továbbá két főgimnázium, községi algimnázium, állami főreáliskola, jogakadémia, tanító- és tanítónőképző intézet, vincellérképezde és több magánintézet. 

A megye nyugati fele egészen lapályos, keleti részét ellenben a Rézhegység és a Bihar-hegység borítja, melyhez délen a Moma-Kodru vagy Beéli-hegység csatlakozik. A lapály általában igen termékeny, helyenként azonban a csekély esésű és lassú folyású vizek mocsarakká szélesedve az egészségtelen éghajlat okozóivá váltak. Így a Berettyó két partján, Berettyóújfalu alatt a Sárrét, a Sebes-Körös mentén, Csókmő és Komádi közt a Kissárrét terült el, melyek nádasai aránylag nagy jövedelmet hoztak. Derecske és Konyár táján pedig számos apró tó és mocsár volt, melyek némelyike sziksót tartalmazott. 

A megye története 

Bihar vidéke hazánk történetében a legrégibb idő óta kiemelkedő szerepet játszik. Anonymus elbeszélése szerint a vidék honfoglalás kori fejedelme, Marót a bizánci császárnak hódolt és Árpádnak ellenállott, de legyőzetvén békét kért, földjét Árpádnak átengedte, de élethossziglan megmaradt annak birtokában, Árpád fia, Zolta (Zoltán) herceg pedig nőül vette Marót leányát. A Szamos, Tisza és Maros közt elterülő vidék a X. századtól valóban a fejedelem örökösének önálló egységet képező birtoka, dukátusa volt (dux = herceg, trónörökös), ahol kazárok laktak. 

Szent István a mainál jóval nagyobb területen, Biharvár székhellyel megszervezte a bihari várispánságot, valamint a váradi püspökséget. A megye területéből az Árpád-házi királyok nagy birtokokat adományoztak az egyháznak. Biharból indult ki a Vata-féle pogánylázadás, mely Szent István királyi hatalmának megerősödésével végződött. Szent László királyt e megyében, Nagyváradon temették el, ami a megye kiemelkedő jelentőségét jelzi. 

A tatárjárás súlyos pusztítást végzett a megyében, a települések nagyrészt megsemmisültek, a lakosság a hegyekbe és a mocsarakba menekült. IV. Béla egy sor várat emeltetett a tatárjárás után, melyek utóbb jelentős szerephez jutottak. A nemesi vármegye már a XIII. század első felében létrejött, de mivel a Borsa nemzetség ugyanakkor kiskirályságot épített ki, annak megerősödésére csak a Borsák legyőzése, majd a királyi várispánság meggyengülése után került sor. Ekkor Bihar már ismét virágzó megye volt. Földrajzi fekvése folytán nem lévén annyira kitéve a háborúk csapásainak, mint a vele határos megyék, anyagi gazdagsága még azáltal is emelkedett, hogy az erdélyi kereskedelmi út rajta vonult keresztül, és hogy bányászata már a XV. században fejlődésnek indult. 

Az egykor tisztán magyar lakosságú megyében a románok a XII. században jelentek meg, kezdetben mint pásztorok, később mint letelepült földművesek. Vezetőik a magyar nemességbe olvadtak, így a románságnak saját nemessége nem alakult ki, egészen a XIX. századig paraszti társadalom maradt. 

Károly Róbert, Nagy Lajos és Zsigmond nagy figyelmet fordított Biharra, és különösen annak két egymással vetélkedő városára, Debrecenre és Nagyváradra. Midőn a törökök Debrecent elfoglalták, és Erdély az anyaországtól elszakadt, Bihar is csakhamar elvesztette előbbi jelentőségét. A vidék nagy harcok színhelye lett, mígnem 1538-ban azon híres békét kötötték itt, mely az I. Ferdinánd és Szapolyai János közti viszonyt rendezte. 

Szapolyai halála után (1540) ismét megkezdődtek a mozgalmak, midőn Martinuzzi (Fráter) György nagyváradi püspök bonyolult hatalmi játszmába kezdett a három hatalom között. Az 1570-es békekötés folytán Bihar János Zsigmond erdélyi fejedelemé lett, és a lakosság közt a protestantizmus lassanként mély gyökeret vert. A XVII. században a törökök már mint ellenségek léptek fel, de a legsúlyosabb csapásokat II. Rákóczi György alatt szenvedte a megye, kinek fejedelemsége alatt Ali török nagyvezér elfoglalta Nagyváradot. Csak 1692-ben sikerült a várost visszafoglalni, és ismét az anyaországhoz kapcsolni. 

A Rákóczi-szabadságharcot követő hosszú béke idején rohamos fejlődésnek indult a megye, községei újra települtek. Mária Terézia 1777-ben az egyesült óhitű (görögkatolikus) románok számára Nagyváradon püspökséget és káptalant állított föl. A szabadságharcot követően, az önkényuralom idején a megyét a Berettyó mentén két részre osztották, és Debrecen központtal létrejött Alsó-Bihar, Nagyvárad központtal pedig Felső-Bihar. Az 1876-os új területi felosztás következtében Debrecen és az északi rész az újonnan alakított Hajdú vármegyéhez került, és a maradékból így létrejött a millenniumkor is fennálló Bihar vármegye. 

Említést érdemel, hogy Bihar sem a középkorban, sem a fejedelemség idején nem számított erdélyi területnek, gazdasági, földrajzi és politikai értelemben egyaránt az Alföld része volt, azt kötötte össze a Királyhágón túl kezdődő Erdéllyel. Nagyváradot a kortársak éppúgy alföldi városnak tekintették, akár Debrecent. Az erdélyi fejedelmek is ekképp, az Erdélyhez kapcsolt Részek, a Partium egyikeként birtokolták. 

Gazdasági élet 

A lakosság főfoglalkozása a földművelés volt, a rónán (a halászat mellett) majdnem a kizárólagos keresetforrásként. A hegyi lakosok főfoglalkozása a szőlő- és erdőművelés és az állattenyésztés, mellékfoglalkozásként a házi ipar egyes ágait is gyakorolták. Az iparosok a kereskedőkkel együtt a lakosságnak csak öt százalékát tették ki. A gyáripar főbb cikkei a gépek (Nagyvárad), a tégla (Nagyvárad, Esküllő, Keszteg), az üveg (Feketeerdő, Középes, Beél és Sólyomkő), a fűrészáruk (Jádvölgy, Remec, Vaskóh, Gurány), a liszt (Nagyvárad, Nagyszalonta), a szesz (Nagyvárad) és az olaj (Bihar). A bányászatot a rézbányai kincstári arany, ezüst és rézbányamű, a dernai és tatarosi aszfaltbányák képviselték, utóbbiak 1891-ben közel ezer munkást foglalkoztattak, és csekély aranyon kívül tízezer métermázsa bitument, hatszáz métermázsa aszfaltkenőcsöt, hétezer métermázsa petróleumot, hatszáz métermázsa keverő olajat és hetvenötezer métermázsa nyers aszfaltföldet termeltek. A kereskedelem főbb cikkei az említett termékeken kívül a gabona, az bor, a élő állat, a nyersbőr és a fa voltak. 

A rónaság, kivált a Sárréten, Szalonta és Sarkad vidékén igen termékeny, a szántóföldek kitűnő búzát és rozsot teremtek, és kukorica, árpa, zab, köles, repce, kender és len is bőven megtermett. Kerti növények a dombos és lapályos vidéken, burgonya mindenütt jól termett. A nádasok különösen a Sárréten nagy mennyiségű nádat, gyékényt és kákát termeltek, úgyszintén az Ér, Kölesér és Korhány medrében, kosárfonásra való fűzfavesszők a mocsarakban nőttek. A szőlők főleg az Érmelléken, a bihari, margittai, váradi, élesdi, hollósi és belényesi hegyeken jó asztali bort teremtek. 

Az állattenyésztés kiterjedt és fejlett volt ugyan, de nem állt azon a szinten, amelyen a megye természeti viszonyainál fogva várható lett volna. A jobb hozamú fajták inkább csak a nagybirtokokon honosodtak meg, a parasztgazdák sokáig ragaszkodtak a hagyományos, alacsony hozamú fajtákhoz. Bihar vadban bővelkedett, a hegyekben szarvas, őz, vadkan, a Bihar-hegységben medve is előfordult, továbbá farkas, róka, vadmacska, menyét, görény, nyest, vidra, borz és számos apróbb mezei és erdei állat. A folyókban harcsát, pontyot, csukát, a hegyi patakokban pisztrángot és rákot nagy mennyiségben fogtak, a Sárréten sok csík és pióca tenyészett. 

Jelentős települések 

Nagyvárad 

A millennium idején törvényhatósági joggal felruházott város, megyeszékhely a Sebes-Körös mindkét partján. Lakóinak száma 1891-ben harminckilencezer fő volt, 1914-ben, az utolsó békeévben pedig elérte a hetvenezer főt. A lakosok kilencven százaléka volt magyar, hat százaléka román, három százaléka német és egy százaléka szlovák. Említést érdemel, hogy a lakosság negyede volt (döntő részben magyar anyanyelvű) izraelita, kik az Erdély és az Alföld közötti kereskedelemben vállaltak jelentős szerepet, és hozzájárultak Nagyvárad kulturális központtá emelkedéséhez is. 

A város a síkság és a dombvidék találkozásánál fekszik. A Sebes-Körös a várost kettéhasítja, jobb partján Olaszi városrész, bal partján Várad-Velence, a vár, Váralja és Újváros terül el. A várost a kortársak kissé rendezetlennek tartották, mivel nem tervek alapján gyarapodott, hanem kissé esetlegesen nőtt naggyá. A belváros ezzel együtt is igazi városias jelleget öltött az előző századfordulóra, telve pompás bérházakkal, szállodákkal, vendéglőkkel. A korai időkből kevés műemlék maradt fenn, azok is inkább a XVIII. század második feléből, mint például a püspöki palota, a székesegyház és a kanonoksor épületegyüttese. 

A Sebes-Körösön túl fekszik a vár, melyet sáncárok és vastag, de már a millennium idején is düledező kőfalak vesznek körül. A vár belsejében egy kétemeletes épületen át az ötszögletű várudvarba lehetett jutni, melyet kétemeletes kaszárnya vett körül. Ezen udvaron volt a romos vártemplom is, mely a millennium idején ruharaktárul szolgált, és ott volt Szent László bazilikája, melynek sírboltjában Lászlón kívül több magyar uralkodó és főméltóság volt eltemetve. Nagyváradon, lévén megyeszékhely, emellett görögkatolikus és római katolikus püspöki székhely, számos közintézmény, valamint iskola is helyet kapott, köztük a királyi jogakadémia, római katolikus papnevelő intézet, premontrei főgimnázium, állami főreáliskola, felső- és alsófokú kereskedelmi iskola, iparostanonc-iskola, tanítóképző intézet, tanítónő- és óvónőképző intézet, bábatanoda, női kereskedelmi tanfolyam stb. Élénk szellemi életéről tanúskodik, hogy a városban nyolc magyar lap jelent meg, közte két napilap. Az iparágak közül a szesz-, olaj-, ecet-, tégla- és gyufagyártás, továbbá a malom-, asztalos- és agyagipar vettek nagyobb lendületet. Nagyvárad közelében, de már határán kívül Püspökfürdő és Félixfürdő található. 

A kora középkori település a Királyhágón átvezető kereskedelmi út mellett jött létre. A váradi püspökséget Szent László alapította a kunok dúlása után, a XI. század végén, midőn a bihari püspökséget ide telepítette, és mellé káptalant alapított. Az első váradi püspök Könyves Kálmán volt. 1095-ben itt temették el (másodszor) Szent Lászlót, utóbb II. Istvánt, Mária királynőt és Zsigmond császárt is. Várad a középkori Magyarország egyik legfontosabb egyházi központja, búcsújáróhelye és hiteleshelye is volt, annak ellenére, hogy a tatárjárás gyakorlatilag elpusztította a várost (a tatárjárásról szóló legfontosabb kortárs híradás Rogerius váradi kanonok tollából származik). V. István ifjabb király újabb kiváltságokkal gyarapította az újjáépülő várost, mely az Anjouk alatt tovább erősödött. A püspökség mellett Magyarország egyik fontos szellemi központja fejlődött ki, amit erősített, hogy Mátyás korától kezdve II. Józsefig a püspök egyben a megye főispáni tisztét is viselte. 

Ferdinánd és Szapolyai János képviselői Váradon kötötték meg azt a békét, mely kettéosztotta a török által meg nem szállt Magyarországot, és megvetette az erdélyi fejedelemség alapját. 1557-ben Izabella királyné birtokába került, ezután a várost csaknem mindig erdélyi fejedelmek bírták, kik itt gyakorta laktak. Az erdélyi fejedelmek a várost gyakorlatilag kivették a katolikus egyház kezéből, a püspök is elköltözött, Várad végvár lett, melynek kapitánya a fejedelem után Erdély második méltóságának számított. A középkori várat reneszánsz erőddé alakították, Árpád-kori palotáit és templomait lebontották, helyükbe szintén reneszánsz épületek kerültek. 1660-ban Ali basa hatvanezer emberrel ostrom alá vette a várost, és azt el is foglalta kapituláció mellett, melynek értelmében az őrző sereg Debrecenbe vonulhatott. Ekkor alapították a váradi főiskola megmaradt és átköltöztetett tanulói a debreceni kollégiumot. A császáriak Váradot csak négyévi ostrom után tudták 1692-ben visszavenni. A Habsburg uralkodó a várost ismét az újjáalakított püspökségnek adta, és a püspökök számos szerzetesrendet hoztak Váradra. 

A XVIII. században Várad lassan indult fejlődésnek, jelentősége messze elmaradt a korábbiaktól. Igazi lendületet a szabadságharc, még inkább az uniót ténylegesen megvalósító kiegyezés után kapott, amikor ismét a két országrész közötti kereskedelem egyik legfontosabb központja lett. A millenniumra igazi polgárvárossá alakult, ahol nagy vagyonok születtek, és pezsgett a szellemi élet. 

Belényes 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben háromezer, nagyobbrészt román lakossal. Piacán áll a román gimnázium és a görögkeleti templom, mellette a nagyváradi görögkatolikus püspök nyári palotája. Volt magyar és román kaszinója, állami leányiskolája, alsófokú ipariskolája, ipartestülete, takarékpénztára, szolgabírói székhelye, járásbírósága, adóhivatala és több temploma. A késői középkorban jelentős település színmagyar lakossággal, városi önkormányzattal. A hódoltság idején a fejedelemséghez tartozott, a törökök többször pusztították, és a visszafoglaló háborúk végére gyakorlatilag elnéptelenedett. A XVIII. században lakói között többségbe kerültek a románok, kiknek egyik szellemi központja lett a Partiumban. 

Berettyóújfalu

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben hétezer magyar lakossal. Árpád-kori alapítású hajdúváros. Többszöri török dúlás után az Esterházyak birtoka, Szalontához hasonlóan sokat pereskedett a hajdúszabadság elismeréséért. A millennium idején a nagyrészt lecsapolt Sárrét legnépesebb és legiparosabb községe volt, városias épületekkel. 

Komádi 

Nagyközség, 1891-ben hatezerötszáz magyar lakossal. Az Árpád-korban alapították, első ismert birtokosai a Komádiak voltak. Bocskai alatt hajdúbirtok lett, lakosságát több nagy dúlás pusztította. A XVIII. században hajdúkiváltságait elveszítette, az Esterházy-hercegek birtoka lett. 

Margitta 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben négyezer-ötszáz magyar lakossal. Volt takarékpénztára, alsófokú ipariskolája, ipartestülete, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, és posta-takarékpénztára. Jelentős volt fazekasipara. 

Nagyszalonta 

Nagyközség, 1886-ig mezőváros, járási székhely, 1891-ben tizenháromezer, kilencvenöt százalékban magyar lakossal, kik zömmel földművesek és állattartók voltak. A város nagy szülötte Arany János. A község vélhetően még az Árpádok idején alakult, de első említése Károly Róbert idejére esik, ekkor már egyházas hely volt. A XV. századtól a falu fő birtokosa és a templom kegyura a Toldi-család volt. Római katolikus volt a község még 1552-ben is, midőn a királyi összeírás ötvenhárom kaput talált benne. Ez idő után nem sokkal a lakosság reformált. A török beütések miatt a szalontaiak többször is városuk elhagyására kényszerültek, így a „kisebb futás” 1598. szeptember közepén, és a „nagyobb futás” 1658. szeptember elején történt. A település az első után nyolc, a második után negyven évig maradt lényegében lakatlan. Időközben Bocskai a közeli, szintén elpusztult Kölesért háromszáz hajdúnak ajándékozta, kik Szalontát megvették, és oda áttelepültek, de még 1610-ben is a köleséri pecséttel éltek. A várkastély, melynek Aranytól és Petőfitől is megénekelt egyik tornya ma is látható, azután épült, hogy Bethlen Gábor 1626-ban tömegesen megnemesítette a szalontai hajdúkat, kik Győri Jakab csele következtében tíz év múlva (1636. október 6–7.) a törökökön nevezetes győzelmet arattak. Mária Terézia a várost 1745-ben az Esterházyaknak ajándékozta, és a földesurat tűrni nem akaró szalontaiakat 1753-ban nemességüktől megfosztotta. Ezután kezdődött a sok nemesi pör, melyekről Arany is szólt.