Hősök, kutatók, gyógyítók
Az MNM – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (SOM) a tavaly kétszázötven éves orvosképzés tiszteletére tárlatot rendezett Oktatás, hagyomány, innováció címmel. Bár a múzeum a járvány miatt egyelőre zárva tart, a jubileum kapcsán érdemes végigjárni a hazai orvosképzés történetének legfontosabb állomásait: e szubjektív utazáson kutatók, orvosok sorsa is megelevenedik a hozzájuk kötődő korszakos találmányokon, felfedezéseken keresztül.
A magyar tudóstársadalom már régóta kért orvosi egyetemet az uralkodótól, ám csak 1770-re ért meg a helyzet a kar megalapításra. Valószínű, hogy a korabeli magyar közegészségügyi állapotok láttán is döntött úgy Mária Terézia, hogy engedélyezi a létrejöttét.
– A kar a Pázmány Péter Tudományegyetem égisze alatt, Nagyszombatban kezdte meg működését, ám az ottani kórházban nem lehetett teljesíteni az egyetemi képzés alapvető követelményét, a betegágy melletti gyógyítást, valamint azt, hogy a hallgatók boncolás közben figyelhessék meg a kórtani jelenségeket. Így a dinamikusan fejlődő Pesten folytatódott a történet – mesél a kezdetekről Szabó Katalin, a SOM főmuzeológusa, az Oktatás, hagyomány, innováció kiállítás kurátora.
Heroldruhától a szovjet mintáig
És ha már kezdetek, nem feledkezhetünk el az úttörő személyiségekről sem. Az első magyar orvos tanár, Rácz Sámuelnek köszönhetjük például az első magyar nyelvű orvosi tankönyvet (A physiológiának rövid sommája), az első – igaz, még Svájcban – diplomázott magyar orvosnő, Hugonnai Vilma pedig 1897-ben kapta meg az engedélyt a praktizálásra. Nem sokkal később itthon is megnyílt a lehetőség a nők előtt, hogy becsatlakozzanak nemcsak az orvosi, hanem a gyógyszerészeti és a bölcsészeti egyetemi képzésbe is.
Az egyetemi élet, az universitas emblematikus tárgyai közül néhány ezt az időszakot idézi fel. Than Mór tervezte az egyetem számára a heroldruhát, amely a dékáni dísztalár, valamint a pedum, a díszes kari jelvény mellett az egyetem elöljáróinak ünnepi öltözete volt. A középkori eredetű egyetemi hagyományokat őrző jelvényeket és öltözeteket a szovjet mintát követve 1951-ben eltörölték, ahogyan mihamarabb igyekeztek megszabadulni, Pázmány Péter nevének kiiktatásával, az intézményre vetülő klerikális árnyéktól is. Végül 1969-ben vette fel az addigra önállóvá váló orvosi egyetem Semmelweis Ignác nevét. Érdekesség, hogy az orvostörténeti múzeum őriz a XIX. század derekáról olyan osztályozási könyvet, amelyben az akkor még diák Semmelweis neve is olvasható – szépen cizellált betűkkel feljegyezve.
Háború a klórmész körül
Nem véletlen Semmelweis Ignác nevének említése, hiszen a hazai orvoslás történetének – és a SOM jubileumi tárlatának is – egyik kulcsfigurája. Nem csupán azért, mert ő az egyetem névadója, vagy mert az orvostörténeti múzeum épp az ő szülőházában talált otthonra. Mindez inkább következménye a tudományos felfedezésének, hiszen jól tudjuk, hogy Semmelweis szülész-nőgyógyászként kidolgozta a gyermekágyi láz megelőzésének gyakorlatát. Ráadásul mindezt a mikrobiológiai kutatások megindulása előtt, pusztán tapasztalati úton, megfigyeléseire, statisztikáira alapozva tette: a boncoló orvosok várandós pácienseinek halálozási aránya vezette rá arra a következtetésre, hogy valamiféle láthatatlan kórokozó a felelős a betegségért. Számos anyaggal próbálkozott, ám csak egyetlen hatékonyt szert talált, ami eltüntette el a kezéről a boncolás után még sokáig érződő hullaszagot: a klórmeszet. A XIX. század második felében az orvosok többsége nem hitt neki, szinte háború dúlt a klórmeszes kézmosás körül.
– Semmelweis újításait a kortársai nem igazán fogadták el, ám a Szent Rókus Kórházban mégis sikerrel alkalmazta a fertőtlenítés alapvető szabályait: a betegvizsgálat előtt az alapos kézfertőtlenítést, valamint azt, hogy a kórtermeket, ágyneműket szintén klórmeszes fürdőben kell kimosni. Balassa János sebész az elsők között vezettette be a sebészetben a Semmelweis-féle kézmosást – magyarázza Szabó Katalin. Hozzátéve, hogy Balassa a század egyik legkiválóbb sebésze volt, igazi sztártudós, aki az akkoriban születő technológiát, a fotográfiát is bevetette páciensei állapotának dokumentálására.
És hogy milyen szorosan összefügg az oktatás és a kutatás, jól példázza, hogy Semmelweis korszakalkotó felfedezéséhez Kitaibel Pál kísérleteire volt szükség. A botanikusként, mineralógusként és a Füvészkert alapítójaként ismert Kitaibel orvosi diplomát szerzett a pesti egyetemen, sosem praktizált, az egyetem kötelékében viszont számos kémiai kutatást végzett. 1795-ben naplójában jegyezte le a klórmész előállítását, de nem publikálta. Pár évvel később egy angol tudós ugyanerre a megállapításra jutott, aki azonnal levédette a jelentős gazdasági haszonnal járó felfedezést.
Új technológiák, bizarr látnivalók
A XX. század nagy szenzációja a röntgengép alkalmazása volt. Az egyetem első központi röntgenlaboratóriumának megszervezését és vezetését 1907-ben az akkor már nemzetközi hírnevű Alexander Bélára bízták, ő elsősorban a plasztikus, vagyis relieftechnikával készült röntgenfelvételekkel foglalkozott. A magzati csontfejlődést dokumentáló képeiről írt tanulmányai vezettek személyes tragédiájához: az új eljárás bűvkörébe kerülő Alexander saját gyermekét is röntgenezte magzati korban, aki így súlyos betegséggel született.
– Ratkóczy Nándor nevéhez fűződik a röntgensugár alkalmazása a gyakorlati gyógyításban, ő már tisztában volt a káros hatásával is. Foglalkozott a gyomor és a nyombél funkcionális röntgensugár-terápiájával is, az orvosok biztonsága érdekében megalkotta a Ratkóczy-féle védőülést. Hőgyes Endre valósította meg az oktatás és a kutatás szoros egységét, amit jól tükröztek demonstrációi – folytatja a meghatározó „elsők” felsorolását a tárlat kurátora. Hőgyes vizsgálta a vese kéreg- és velőállományának vérkeringését, a vizeletelválasztást, a bakteriológia területén a kolera, a lépfene és a veszettség kórokozóit kutatta, és az ő nevéhez fűződik a veszettség elleni vakcina továbbfejlesztése. Az állatkísérleteihez alkalmazott nyúlpad, az oltások beadásához használt korabeli fecskendők szintén megtalálhatók a múzeum gyűjteményében. És persze jóval bizarrabb látnivalók is. Például Lenhossék József ikerszörny-preparátuma, azaz egy sziámi ikerpár csontváza a XIX. század derekáról, e rendkívül ritka kórkép okán kerültek a testek – szigorúan a tudomány nevében – az üvegbúra alá.
A kétszázötven éves orvosképzés története alatt számos nemzetközi hírű szaktekintély, elhivatott tanár és kutató tanított az egyetemen, vagy kapcsolódott kutatásaival az intézményhez. Életükről, kísérleteikről olvasva megbizonyosodhatunk arról, hogy a hazai tudományos élet mindig is az európai élvonalban járt. A járványügyi veszélyhelyzet elmúltával – reméljük, minél előbb – a SOM kiállításán minderről személyesen is meggyőződhetünk.
