A hálózat bűnös pénzei

– Ön Az impexek kora című könyvét még az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatójaként írta, elsősorban titkosszolgálati jelentésekre támaszkodva. Kutatásai fényt derítettek rá, milyen óriási hatalmuk volt a hetvenes, nyolcvanas évek Magyarországán az „impexeknek”, vagyis a külkereskedelmi vállalatoknak, amelyek kizárólagos joggal kereskedhettek a magyar termékekkel. Hogyan, mikor jött létre a céghálózat, amely az 1948-as kommunista hatalomátvétel után folyamatosan kirabolhatta az országot?

– Ahhoz, hogy az események láncolatát valóban megértsük, vissza kell mennünk 1919-be, a kommün bukásának idejébe, amikor a Tanácsköztársaság vezetői és prominens személyiségei szétszéledtek. Először Bécsben gyülekeztek, de néhányan eljutottak a később kulcsszerepbe kerülő Berlinbe.

– Az miért lett annyira fontos helyszín?

– A németek által pénzelt oroszországi bolsevik puccs utáni polgárháború idején Leninéknek égetően szükségük volt tőkére, részint a polgárháborús helyzet konszolidálásához, részint az új birodalom felépítéséhez. A nyugati hatalmak elzárkóztak ugyan a diplomáciai kapcsolatok felvételétől, ám nekik is fontos volt, hogy újraéledjenek a gazdasági kötelékek Oroszországgal. Berlin volt az a város, ahol Leninék megalapították a hálózat szempontjából legfontosabb kereskedelmi kirendeltségüket. Néhány év múlva ez lett a pénzügyi központja a Kommunista Internacionálénak, azaz a Kominternnek, amelynek deklarált célja a világforradalom megszervezése volt. A pénzügyi központ és a belőle kinövő pénzügyi hálózat dolga pedig az volt, hogy finanszírozza az európai kommunista pártok megszületését és működtetését, valamint kiépítse a Lenin által hasznos hülyéknek nevezett szélsőbalos, anarchista értelmiségiek hálózatát. A központ és a hozzá kapcsolódó hálózat felállítása, megszervezése a magyar kommün pénzügyi népbiztosára, Varga Jenőre várt. Munkája betetőzéseként ő a húszas évek közepén Moszkvába távozott, ahol létrehozta a világpolitikai és világgazdasági intézetet, amely az egyre terebélyesedő hálózat, a vörös polip agyközpontja lett. A Komintern magyar tagozata, amely a szervezet pénzügyeit intézte, magyar maffia néven vált hírhedt­té még az európai kommunisták körében is.

– A Komintern maffiatagozatának tagjai jöttek haza 1945 után, hogy előkészítsék a gazdasági hatalomátvételt?

– Meggyőződésem, hogy a vörös polip hálózatára Sztálinnak is nagy szüksége volt. Működtetését már a húszas évek második felében rábízta a magyarokra, miután pedig Magyarországot elfoglalták, innen irányították e hálózat újraélesztését. Ezt az elméletet alátámasztja Magyarország geopolitikai helyzete, hiszen mi voltunk a szovjet blokk szélén, történelmileg is jó gazdasági kapcsolatokat ápoltunk főként Németországgal, Ausztriával. Ráadásul a magyar kommunisták birtokában volt az a tudás, amelyre ebben a helyzetben elengedhetetlenül szükség volt. Ők ismerték a nyugati hálózatok felépítését, a működtetésben részt vevő személyeket, a konspirációs szabályokat, amelyek szerint irányították a pénzmozgásokat. Minden jel arra mutat, hogy Háy László, Varga Jenő tanítványa és munkatársa, valamint Vas Zoltán azzal a megbízatással lépte át a magyar határt már 1944 őszén, hogy vegye fel a kapcsolatot a nyugati hálózatok tagjaival, és készítse elő a magyar kommunisták hatalomátvételét úgy is, hogy előteremtik az ehhez szükséges tőkét. Háy és Vas már novemberben megkezdte azoknak a cégeknek a megalapítását, amik ezt a célt szolgálták, 1945 tavaszára pedig egész céghálót hoztak létre. Még a frissen alakult vidéki alapszervezetek is hoztak létre kisebb vállalatokat.

– Pártvállalatokat nem csak a kommunisták alapítottak ebben az időszakban.

– Ez igaz, de nem olyan nagy számban. Az ma már közismert, hogy a kommunista párt megszerezte a mozik többségét, amelyeket propagandaeszközként is használtak. De kevésbé köztudott, hogy a céghálónak az volt a feladata, hogy a kommunisták teljes ellenőrzés alá vonják a magyar külkereskedelmet. Például a méz-, a gabona-, a dohánykivitelt, valamint megszerezzék az ellenőrzést a bankok, vagyis a pénzmozgások felett. E két területen nem adott haladékot Sztálin. Az export-import zökkenőmentes lebonyolításában pedig a Moszkvából hazatérő pénzügyesek kiváló partnerre találtak a ’44 teléig Magyarországon lévő náci tisztekben, akik bár például a zsidók deportálását szervezték, később sem kerültek bíróság elé, így folytatódhatott velük az üzletelés. Az ügyletek intézésében olyan személyek is részt vettek a kommunisták részéről, mint például Bródy István, akiknek több családtagja is valamelyik koncentrációs táborban pusztult el.

– Gondolom, a háborút követő áruhiány is a kommunisták kezére játszott.

– Gyakorlatilag semmit nem lehetett kapni Magyarországon, virágzásnak indult a csempészet. A kommunisták ötlete volt, hogy államosítani kell a csempészforgalmat. E célból hozták létre a formálisan állami tulajdonban lévő West-Orient céget (WO), amely azonban pártvállalatként működött, hiszen kivonták minden lehetséges ellenőrzés alól, nem vonatkoztak rá sem az adó-, sem a deviza-, sem a vámtörvények. A cég számára a támogatást és a védelmet az ÁVO biztosította. Az még további kutatásokat igényel, hogy milyen szerepe volt a West-Orientnek a hiperinfláció felfutásában. Az azonban a forrásokból kiderül, hogy éppen ennek a vállalatnak kellett volna biztosítania az árualapot a bevezetendő forintnak.

– E zavaros időkben azonban koalíciós kormány volt Magyarországon. A kormányzó kisgazdák vagy szociáldemokraták nem látták, mi folyik az országban?

– Igazság szerint kemény hatalmi küzdelmek zajlottak a külkereskedelem fölötti ellenőrzés megszerzéséért, de a koalíciós pártok nem jártak sikerrel. Az oroszok és a hazai politikai rendőrség támogatását élvező kommunistákat nem tudták kiszorítani e területről. Állami részről Vas Zoltán irányította az export-importot, az MNB részéről pedig az akkor osztályvezetői pozícióban lévő Háy László felügyelte az ehhez kötődő pénzforgalmat.

– A hiperinflációt végül sikerült megállítani. Ebben valóban szerepet játszott a West-Orient?

– Mint mondtam, az ÁVO kulcsszerepet vitt a kommunista pártvállalatok támogatásában és védelmében. Az ÁVO azonban főként cigarettacsempészetből tartotta fenn magát. Ebbe kapcsolódott bele a West-Orient is. A cég kezére játszott, hogy 1945-ben nagyon jó volt a dohánytermés itthon, amit a kommunisták fillérekért felvásároltak. Ez a dohánykészlet a West-Orient raktáraiba került, és a vállalat, miután helyreállt a cigarettagyártás, ezt szállította nyugatra, ahol a dohányáru hiánycikk volt. Aranyért és dollárét árulták a cigarettát, aminek köszönhetően a cég hihetetlen méretű aranykészletre tett szert. A felhalmozott vagyon egy töredékéért iparcikkeket, főként angol textilárut hoztak haza, ami az új forint fedezetét adta volna. Ám a West-Orientnek megint sikerült kibújnia minden ellenőrzés alól, teherautókról árulták a ruhaneműt, de a készletek jelentős részét visszatartották. Így, mert nem volt megvásárolható árukészlet, gyengülni kezdett a forint, meglódult az infláció; a szándék az volt, hogy emelt árakon fogják majd eladni az árut. Akkora botrány lett a dologból, hogy fel kellett számolni a céget. Ám mielőtt ez megtörtént volna, megszületett egy új, tisztán pártvállalat, a Kelet-európai Kereskedelmi Részvénytársaság, amely potom pénzen felvásárolta a WO árukészletét a felszámolás előtt, jelentős veszteséget okozva az államnak. A Vas Zoltán vezette Gazdasági Főtanács vizsgálta ugyan az ügyet, de azt állapította meg, hogy minden jogszerűen történt.

– Ez a metódus ismerős a rendszerváltozás hajnalán levezényelt „spontán” privatizációs történetekből. De hogyan kapcsolódik mindez a nyugati hálózatokhoz?

– Vas Zoltán utasítására 1947 tavaszán indult Bródy István a nyugati megszállási övezetekbe, hogy felvegye a kapcsolatot a korábbi hálózat kulcsfiguráival és a kereskedelem megszervezésébe bevonható nácikkal. További kutatásokat igényel, honnan származnak ez utóbbiakkal a kommunisták kapcsolatai. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy már a háború idején vagy ők, vagy esetleg a szovjet titkosszolgálat valamilyen szinten kollaboráltak a német megszállókkal, de erről jelenleg nincsenek információink. A hálózatépítést a politikai rendőrség hírszerző részlege irányította, ez nyújtott védelmet a felálló kereskedelmi kirendeltségeknek, amelyek vezetői maguk is a politikai rendőrség ügynökei lettek. A legfontosabb munkát végző kirendeltségvezetők tartótisztje pedig az a Bauer Miklós lett, aki rettenetes kínzási módszerei miatt körmös Bauer néven vált ismertté. A németországi, náci hátterű cégek alapítása egyébként a CIA ötletén alapult, működésüket pedig figyelemmel kísérték a győztes hatalmak más hírszerző ügynökségei is.

– A frissen alakuló kirendeltségektől és német vállalatoktól hogyan jutott el a pénz a nyugati kommunistákig?

– Az alkalmazott módszer Sztálin ötletére, a jutalékrendszerre alapult. A nyugati kereskedelmet irányító cégvezetők óriási összegű jutalékot kaptak a forgalom után, aminek egy részét azután leosztották a megjelölt olasz, francia, belga és más pártvezetőknek és pártvállalatoknak. Ez a rendszer olyannyira működött, hogy 1956-ban Fekete János ki tudta járni azt is, hogy a magyar állam hónapokra előre kifizesse a jutalékot egy kereskedőnek arra hivatkozva, hogy a forradalom idején leállt a termelés, a kereskedelmi forgalom, ezért csőd fenyegeti a német közvetítőcéget. Ez korabeli értéken közel háromszázezer nyugatnémet márkába került, de ez volt a feltétele annak, hogy Magyarország megőrizhesse azt a kulcsszerepet a Kelet és a Nyugat közötti kereskedelemben, amit Sztálin szánt az országnak. Az akkor hatalomra került Kádár vélhetően pontosan tisztában volt a hálózat szerepével. A nyugati nyitás politikája a hálózat megerősítését, bővítését szolgálhatta, amelyet az ÁVH helyett egyre inkább a katonai hírszerzés felügyelt.

– És eközben szaporodásnak indultak az ötvenes évek elejétől alapított „impexek”, vagyis a külkereskedelmi cégek, amelyek kizárólagosan intézték a magyar áruk külkereskedelmét?

– E helyzet ellen a hazai iparvállalatok a kezdetektől fogva harcoltak, igyekeztek visszaszerezni a jogot, hogy maguk kereskedhessenek előállított áruikkal. Hiszen a bevételek és a haszon nem náluk, hanem a külkereskedő cégeknél jelentkezett. A külkerlobbi azonban Fekete Jánosnak, az MNB elnökhelyettesének segédletével sikeresen verte vissza ezeket a törekvéseket. Az ellentétek az új gazdasági mechanizmus előkészítésének és bevezetésének idején csúcsosodtak ki. A külkereskedelmi és pénzügyi lobbinak végül sikerült megbuktatnia az új gazdasági mechanizmust. 1968 után néhány iparvállalatnak sikerült ugyan megszereznie a külkereskedelmi jogot, de összességében a külkervállalatok meg tudták őrizni pozícióikat. Olyannyira, hogy 1972-ben, szintén Fekete János támogatásával, engedélyezték számukra, hogy vegyesvállalatokat hozzanak létre nyugati országokkal. Ez a megoldás kielégítő volt az oroszoknak, hiszen a cégek segítségével hozzájutottak a Cocom-listán szereplő árukhoz és technológiákhoz. De előnyös volt a nyugati vállalatok számára is, hiszen így bejuthattak áruikkal a szovjet blokk országaiba. Emellett közvetítőként használhatták e cégeket az egymás közötti áruforgalomban. Ezeken az üzleteken csak a magyar állam bukott, mindenki másnak hasznot hoztak.

– Arról már a nyolcvanas években lehetett hallani, milyen veszteségek érték az országot azért, mert a külkervállalatok által lebonyolított üzletek során egy az egyben váltották a dollárt rubelre.

– Ez is óriási károkat okozott. De ennél is nagyobb volt a veszteség az olyan reexportügyleteken, mint például amikor a magyar cégek iráni olajat szállítottak az USA-nak, amit drágábban vettek, mint amennyit az Egyesült Államok fizetett érte. Hasonlóképpen zajlott például a kenyai kávé, a brazil kakaó közvetítő kereskedelme. Mindenki nyert az üzleten, csak a magyar állam veszített rajta. Ám nem csak ezek az ügyletek okoztak kárt Magyarországnak. A hetvenes években nagy lendületet vett a külkereskedelmi és vegyesvállalatok által alapított offshore cégek létrehozása, amelyek számláin óriási pénzek jelentek meg rövid idő alatt. A kivitt összegek tekintélyes része pedig előbb-utóbb magánszámlákon kötött ki. E szövevényes cégháló felderítése máig nem sikerült.

– Mennyi pénz áramolhatott ki e csatornákon keresztül az országból?

– Egy angol bankcsoport felmérése szerint 1980 és 2010 között 242 milliárd dollárnak megfelelő összeget vittek ki Magyarországról offshore cégekbe. Ez azt jelenti, hogy ebben az időszakban minden harmadik évben a teljes magyar gazdaság a hálózatnak dolgozott.

– E pénzek egy része áramlott vissza privatizációs tőkeként a 80-as évek végétől?

– Meggyőződésem, hogy ezt nyugodtan kimondhatjuk. Az akkor felbukkant hatalmas vagyonok egy része mögött ez a cégháló állhatott. A leggazdagabb magyarok listáján ma is találunk olyan balliberális kötődésű szereplőket, akiknek bizonyítható a kapcsolata ezzel a céghálóval.

– A rendszerváltó pártoknak volt tudomása a hálózat létéről és működéséről?

– Szerintem csak egy szűk, főleg a hajdani SZDSZ-hez kötődő körnek volt rálátása e folyamatokra. Különös azonban, hogy a hálózat működését felügyelő katonai titkosszolgálatok a rendszerváltozás után is érintetlenül tovább működhettek, míg például a polgári titkosszolgálatokhoz tartozó III-as főcsoportfőnökséget felszámolták, számos területen pedig komoly átszervezések történtek. A Fidesz 1998-as kormányra kerülése sem hozott változást ez ügyben. A Fidesz, gondolom, érzékelte, érzékelnie kellett, de nem tudta kezelni a helyzetet, 2002-ben meg is bukott. Így a céghálózat működését felügyelő és támogató hálózat felszámolása, a pénzcsapok elzárása csak 2010 után kezdődhetett meg.