Vármegyék könyve

Brassó

Hazánk Királyhágón túli, azaz erdélyi részének volt egyik megyéje, területe ezernyolcszáz négyzetkilométer, így a legkisebb vármegyék közé tartozott. Lakóinak száma 1891-ben nyolcvanhétezer lélek volt, mely szám 1910-re százezerre gyarapodott, ám a megye így is a ritkán lakottak közé tartozott. A lakosoknak kereken harmada volt magyar, harmada román, harmada német, kik többnyire egymással keveredve laktak. A magyarság a Hétfaluban volt többségben (az úgynevezett hétfalusi csángók), a németség a románokkal keverve lakott, és abszolút többségben egyik járásban sem volt, de túlnyomóan német községek nagyobb számmal akadtak. Tiszta német község azonban épp úgy nem volt, mint tiszta magyar vagy román. 

A megye három járásra (alvidéki, felvidéki, hétfalusi) oszlott, és egyetlen – rendezett tanácsú – városa Brassó volt. A községek mind nagyközségek voltak (legnépesebb Hosszúfalu hatezerötszáz lakossal), többnyire népesek, csak egy akadt, melyben ezernél kevesebb ember élt. A közoktatás állapota a szászok lakta vidéken jó volt, de a románok közt sok kívánni valót hagyott maga után. Az összlakosságból huszonnégyezer ember (a felnőtt lakosság közel harmada) nem tudott sem írni, sem olvasni, ám a tanköteles gyerekeknek csak egytizede nem látogatta az iskolát. A megyének minden községében, azonkívül két pusztán is volt iskola, továbbá huszonnyolc kisdedóvó. A számos közép- és szakiskolán kívül, mely Brassóban működött, Földváron gazdasági tanintézet és Hosszúfalun állami fafaragászati iskola oktatta a tanulókat. A szellemi és anyagi műveltség központja egyértelműen Brassó volt. 

Az egykori vármegye határai nagyobb részt természetesek voltak: északon a Persányi hegység és az Olt folyó, keleten a Tatrang vize, délen a brassói és Bodzai hegység. A vidék szíve a Barcaság termékeny rónája, melyet nyugaton és délen hegységek öveznek. E hegységeket, melyeknek túlnyomóan szelíd emelkedésű tetői nagyobbára erdősek, a Barca völgye választja el a megye déli határán égnek meredő, hatalmas Brassói hegységtől, melynek két főtömege közül csak a vadul szaggatott Bucsecs (2508 m) esik Brassó területére. A Bucsecs főtömege északkelet felé alacsonyabb gerinc által magához kapcsolja a Brassótól délre emelkedő Keresztényhavas csoportját, melynek legészakibb tagja a Brassó fölött emelkedő, közel ezer méter magas Cenk. A Tömösi szoros e hegycsoportot a tőle keletre emelkedő Bodzai vagy Csukás hegységtől választja el, mely a megye délkeleti szögletét borítja be. 

Története 

Brassó vármegye mesterséges képződmény volt, a kiegyezést követő 1876. évi közigazgatási reform terméke. Azt megelőzően több mint hat évszázados szász önkormányzat alá tartozott a terület, melynek nagyobb részét a történelmi Barcaság (németül Burzenland) foglalta magába. Ez utóbbi termékeny hegyvidék és lapály, melynek lakói a millennium idején zömmel szászok voltak, kik itt egy külön nyelvvidéket alkottak, és elkülönült helyzetüknél fogva eredeti szokásaikat egészen a huszadik század elejéig megóvták. 

A térségre dél felől négy szoros (a Törcsvári, Tömösi, Ósanci és Bodzai) nyílik, amelyeket már a kunok, besenyők, tatárok, törökök és románok berohanásai ellen védelmezni kellett. Ezért a terület kezdetben gyepű volt, majd a szórványosan itt élő bolgár-szlávok mellé magyarok és besenyők települtek, kifejezetten határvédelmi feladatokkal. Ekkor, a XI–XII. században épült Brassó vára (a Cenktetőn), Törcsvár, Feketehalom, Höltövény és Királykő vára. II. András elégtelennek ítélvén a védelem erejét, 1211-ben a német lovagrendet hívta be a határok védelmére. A lovagrend nyomban jelentős erődítési munkálatokba kezdett, német telepeseket hozott a katonaság ellátására, azonban már néhány év múlva valósággal önálló államként kezdett tevékenykedni, megtagadta az engedelmességet a királynak. András ezért a lovagokat egy hadjáratban legyőzte, és 1225-ben, mindössze tizennégy évvel letelepedésük után kiűzte őket az országból. A Német Lovagrend ezt követően a Balti tenger keleti partvidékén vetette meg a lábát, és ott évszázadokra meg is maradt, megalapítva Kelet-Poroszországot. 

A lovagok tehát elmentek, de a szászoknak nevezett, részben valóban szászföldről érkező német telepítvényeseik itt maradtak. Hozzájuk uralkodói támogatással továbbiak csatlakoztak, és megalapították tizenhárom községüket és Brassó (németül Kronstadt) városát. Az ilyenformán kialakult közigazgatási egységet eleinte a brassói ispán, majd a székelyek ispánja kormányozta. Utóbb Nagy Lajos Brassó városát tette a barcasági szász községek elöljárójává, Zsigmond király pedig 1428-ban megengedte, hogy a barcasági szászok polgári pereiket a nagyszebeni (szász) törvényszékhez föllebbezhessék. II. Ulászló Törcsvárt Brassónak elzálogosította, és 1500-ban az ahhoz tartozó tíz magyar falut a katonáskodásra és adózásra nézve Brassóhoz csatolta, amely város lassanként az egész Barcaság fejévé és urává lett, és a magyar falvak lakosait jobbágyaivá tette. Végül Brassó és Beszterce vidéke egyaránt a Királyföldhöz csatlakozott, amelynek vezetését Nagyszeben szerezte meg, és akkor a szebeni vagy szász egyetem (a szász területek közös önkormányzata) hatósága az egész Szászföldre kiterjedt. Az erdélyi szászokról bővebben majd Szeben vármegyénél lesz szó. 

Gazdasági élet 

Brassó vármegye az egykori Magyarország iparilag fejlett vidékei közé tartozott, dacára annak, hogy a centrumtól messze esett, és a vasút viszonylag későn ért el oda. Az ipar leginkább Brassó városában központosult, de voltak jelentékeny ipartelepek Botfalun (cukorgyár), Zernesten (cellulóz- és papírgyár), Prázsmáron (papírgyár), Deresztyén (gyufagyár), Keresztényfalván (agyagárugyár). Brassóban magában a posztó-, bőr-, köteles-, fa-, papír-, szesz-, sör-, malom-, cement-, cukor-, gép-, tégla- és kőolajipar volt jelentékenyen képviselve, az iparcikkek egyúttal a kereskedelem főbb cikkei is lévén. Volkányban kőszenet bányásztak (évi százezer mázsát), néhány helyen iparszerű agyagbányászat is folyt, de egyéb ásványkincsekben a megye nem bővelkedett. A házi ipar nagyon hanyatlott azt követően, hogy a két ország között egyfajta vámháború következtében a vámok a romániai kivitelt megnehezítették, Barcaújfaluban azonban a fazekasság tovább élt. 

Brassó vármegye földje részben kövér agyag, részben barna homok, termékenységre nézve a Barca rónája első az egész megyében. A földművelés főbb cikkei az árpa, búza, rozs és zab, továbbá kukorica, burgonya, ezenkívül cukorrépa, kevés kétszeres, köles, takarmányrépa, len és kender voltak. A burgonya egész Erdélyben különös jelentőséggel bírt. Ez a növény ugyanis erősen hajlamos a vírusos megbetegedésekre, ami néhány évi egyhelyben való termesztés után, a helyi termést vetőgumónak használva egészen el képes hatalmasodni rajta, a gazdálkodást lehetetlenné teszi, és a burgonya vetését hosszú évekre abba kell hagyni, hogy kórokozója kipusztuljon. A vírus azonban a közeli földekről újra áttelepszik, és csak vírusmentes vetőgumóval lehetséges a termesztés újraindítása. Erdély egymástól elszigetelt, hegyek övezte termőterületein jó lehetőség van a vírusmentes termesztésre, ahonnan nemcsak a környék lakosságának, de az Alföldnek is jutott vetőgumó. 

Az előny persze hátrány is volt, minthogy a szántóföld nagyon fel volt aprózva, és az is kevés kivétellel ugaros gazdálkodás alatt állt, a gazdálkodás eredménye aligha volt jónak mondható. A kertészet a század végén fejlődésnek indult, bár szőlő alig termett, és a gyümölcs sem a legjobb. A kiterjedt havasi legelők a juhgazdaságnak szolgáltak. Az erdőknek csak egy tizede volt tölgyes, kétharmada bükkös, a többi fenyves. Ezek az erdők adták meg Brassó vármegye jellegét és szépségét, életét és egészségét. 

Az állattenyésztés leginkább a kisbirtokosok kezében volt, a lótenyésztés jelentékeny és fejlett, a szarvasmarha tenyésztése javult, a juhgazdaság a havasokon kezdetleges állapotban volt ugyan, de a hús-, gyapjú- és tejtermékek termelése folytán nyereséges. A vadászat jelentős volt, a vadállatok közül barnamedve és farkas gyakran előfordult, és a legelő marhákban és őzvadban nagy pusztítást vitt végbe. A hiúz már akkor is igen ritka volt, annál több a róka, borz, vadmacska, nyest és vidra, továbbá előfordult vadkecske, vadkan, őz és nyúl. A ragadozó madarak közül keselyű, sas, sólyom kánya, karvaly, ölyv és bagoly fordult elő, továbbá a fajd, fogoly, fürj, havasi tyúk, póling, erdei szalonka, kanalas ruca és egyéb szárnyas madarak. Az Oltban és Feketeügyben harcsa, ponty, kárász, menyhal, cigányhal, csuka és márna akadt, a havasi patakokban pisztráng, menyhal. 

Jelentős települések 

Brassó 

Rendes tanácsú város szabad királyi város címmel, a megye székhelye a Barcaság déli szélén és az arra nyíló völgyekben. Lakóinak száma 1891-ben harmincegyezer fő volt, nagyjából egyenlő arányban magyarok, németek és románok. 

Hazánk egyik legszebb fekvésű városa volt. Csak csekély része (Ó-Brassó, Bolonya) terült el a lapályon, a többi a völgyekbe szorult. Középpontja a belváros, aránylag csekély területet elfoglaló szabályos városrész a Cenk gyönyörű erdőségeinek alján és a Fehér Bástyahegy és Malomhegy alatt. Ettől nyugat felé több keskeny völgy nyílik, melyekben a Bolgárszeg nevű városrész messze a hegység belseje felé húzódott. A regényes Cenk az egész városon uralkodik, és ennek legkeskenyebb utcájából is megpillantható. A belvárostól észak felé a Bácsél emelkedik két régi toronnyal (fehér és fekete bástya), attól kelet felé a Fellegvár különálló dombja van, és a kettő közt mintegy félórányira húzódtak Ó-Brassó hosszú utcái egészen a barcai lapály szélén álló Szent Bertalan- templomig. A Fellegváron túl a vasútállomás felé a Csiga hegység Bolonya külvárosa terült el. 

A belváros meglehetősen szabályosan épített, rendkívül tisztán tartott és barátságos külsejű utcáival kellemes hatást tett az idegenre. Hajdan a későbbi Ó-Brassó helyén feküdt, de a középkor háborúi alatt mind beljebb húzódott a hegyek védte völgybe, míg a legbelsőbb völgyben (a mai Bolgárszegben) elrománosodott bolgárok, Bolonyában székelyek telepedtek le. A belvárost még a millennium idején is nagyrészt árkok és kőfalak (1421-ből) vették körül, de ezek lassanként áldozatul estek a város terjeszkedésének, és harminckét tornya és hét bástyája közül több már ekkorra eltűnt, régi kapui közül csak az öttornyú Katalinkapu maradt meg. 

A belváros közepét a nagy piac foglalta el, melynek egyes sorai Lensor, Búzasor, Virágsor és Kádársor nevet viseltek. Az egykor élénk piac közepén a különálló, 1420-ban épült, 1770-ben átalakított városháza áll, becses levéltárral és érdekes régiségekkel, vele szemben a városi árucsarnok (1545). A piacról a Honterus-udvarra lehet jutni, melyen a híres régi evangélikus templom áll. Az 1385–1425 között épült templom az 1689-i tűzvész óta viseli a Fekete-templom nevet. A gótikus templom külseje építészeti és belseje művészeti szempontból rendkívül nevezetes, és a Monarchia második legnagyobb orgonáját rejti magában. A belvárosban még számos műemlék található, körülötte gyönyörű sétányok, legszebb a Cenk alatt elhúzódó páratlan sétány, mely az egykori Lövészházig vezet. A belvárostól nyugat felé a Bolgárszeg érdekes keskeny utcái négy kilométerre húzódnak be a hegyek közé. A város ellenkező oldalán emelkedő Várhegy tetején az 1554-ben épült fellegvár áll, melyet Bethlen Gábor 1630-ban megnagyobbíttatott. 

Brassó egész Erdélynek legszebb, legvagyonosabb és legiparosabb, és egész hazánknak egyik legegészségesebb városa volt. Benne összpontosult Erdély délkeleti részének művelődése és anyagi élete. Megyeszékhely lévén számos katonai, egyházi és közintézmény kapott benne helyet. Tanintézetei közül különösen nevezetes volt az 1544-ben alapított evangélikus Honterus gimnázium, de volt római katolikus és román gimnáziuma is, számos más alsóbb fokú iskola mellett. E számos iskolái folytán Brassó egykor hazánk legműveltebb városai közé tartozott. 

A Barca lapályán keletkezett Brassó csak a XIII. században lépett a történelem színpadára, bár a helyén több korábbi település is létezett. Mint korábban említettük, II. András 1211-ben az ország határainak védelmére a német lovagrendet hívta be, a várost feltehetően ők alapították. A lovagrend kiűzése után az uralkodó a város lakóit maradásra bírta, a várost kiváltságokkal látta el, megerősítette jogszokásaikat, mint szabad polgároknak földbirtokot ajándékozott nekik, és az erdélyi vajda megkerülésével egyenesen királyi bíráskodás alá helyezte őket. A tatárjárás idején a lakosok a Barca lapályáról a Cenken épített vár falai alá, a völgybe húzódtak, de városuk vesztével jogaikból sokat veszítettek. Nagy Lajos az újjáépülő Brassónak nem csupán visszaadta jogait, de még ki is bővítette azokat. Zsigmond idején a város jogot kapott arra, hogy fallal vegye körül magát, majd megkapta a szász székek kiváltságait, melynek értelmében a lakosság maga választhatta meg papját és bíráját. 

Hunyadi János, majd Mátyás további kiváltságokkal erősítette meg a várost, amely a XV. század végén csatlakozott a Szász Univerzitáshoz. Ekkor Brassó Magyarország egyik legnagyobb és leggazdagabb városa volt, mely jólétét döntően szorgalmas szász lakosságának és a keleti kereskedelemnek köszönhette. Az e században épült Fekete-templom Európa legkeletebbre lévő gótikus épülete, és mint ilyen sokak szerint kijelöli a nyugati kultúra keleti határát. 

A XVI–XVII. században folyatódott Brassó virágkora, mely erős céhes iparra és a távolsági kereskedelemre támaszkodott. A jólét a kultúra felvirágzását is magával hozta a Honterus János fellépése nyomán lutheránus hitre tért városban. A XVIII. század azonban már a hanyatlás korszaka volt, Brassó vezetői nem követték a változásokat, a város önmagába zárkózott, jelentéktelen határszéli településsé vált. A 1848-as szabadságharc alatt Bem elfoglalta a várost, melyet 1849-ben kétszáz honvéd két napig védett harmincezer orosz ellen. A kiegyezés után Brassó immár mint ipari központ éledt újjá, és hamarosan ismét a régió legfontosabb városává emelkedett. 

Apáca 

Nagyközség, 1891-ben kétezer, nagyobbrészt magyar, kisebbrészt román lakossal, kik juhot tartottak és fával kereskedtek. Itt született Apácai Csere János. A falu közelében van a középkori Feketevár maradványa. 

Botfalu 

Nagyközség, 1891-ben kétezer német és román lakossal, iparvasúti állomással, posta- és távíróhivatallal, posta-takarékpénztárral. A magyar cukoripar részvénytársulat itt működő gyára ekkor Magyarország legnagyobb ilyen vállalata volt. A település a XIV. századból ismert, itt lelte hősi halálát 1603- ban Székely Mózes. A község népét 1611-ben Quinten Nicola Mátyás rávette, hogy Báthorihoz pártoljon, és erődtemplomába székely őrizetet fogadjon be, de a következő évben a szász királybíró által odaküldött Böhmen János ismét elfoglalta. Az erőd fala a XIX. század elején leomlott, 1865-ben a maradványokat is lebontották. 

Feketehalom 

Község, járási székhely a Feketehegy aljában, 1891-ben négyezer német és román lakossal, postahivatallal és posta-takarékpénztárral. A jómódú, rendesen épült község közepét a nagy piac foglalja el, mely körül a régi erődtemplom, a tanács háza, az iskola és több más nagyobb épület csoportosult. Régi vára, mely a Feketehegy egyik sziklás szirtormán feküdt, az előző századfordulón már romokban hevert. A hagyomány szerint magyar nevét a német lovagok rendi ruhájának fekete keresztjétől kapta, kik magát a várat is építették II. András korában. E várban ostromolták az atyja, IV. Béla ellen fellázadt István herceget. Az 1848-49-es szabadságharc alatt a Brassó ellen nyomuló magyarok itt visszaszorították az osztrákokat. 

Földvár 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben kétezer román és német lakossal, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal, posta-takarékpénztárral, földműves iskolával. Várát a Barcaságra telepített lovagrend alapította. A XV. században már mezőváros volt. Péter moldvai vajda 1529-ben itt verte meg Gerenci Miklós püspök, Pempflinger Márk szász ispán, Török Bálint és Majláth István seregét, 1612-ben itt esett el Weiss Mihály brassói királybíró Báthori Gábor ellen vívott csatájában, Gábor Áron vezetése alatt, 1848. november 29-én a székelyek itt vívták első csatájukat. 

Hétfalu 

Azon hét, a Barcaság délkeleti szögletében egymás mellett fekvő község együttes elnevezése, melyek Brassó vármegye hétfalusi járását képezték a Bodzai hegycsoport aljában. E hét község a következő: Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu, Tatrang, Zajzon, Pürkerec. A hétben 1891-ben együttesen húszezren éltek, valamivel több magyar, mint román. Közülük a négy első, melyet korábban Négyfalunak is neveztek (ma Szecseleváros), egymással teljesen össze van építve, a többi valamivel távolabb fekszik. A románok rendesen a községnek a hegyre felnyúló felső részében, a magyaroktól elkülönítve laktak. Első említése (septem villae) 1503-ból való. Eredeti lakói feltehetően még az Árpád-házi királyok idején letelepített magyar határőrzők voltak, akik itt, szász és román környezetben sajátos népi kultúrát alakítottak ki. Híresek voltak színesen virágozott bútoraik. Népmeséiket Horger Antal gyűjtötte kötetbe. 

Szászhermány 

Nagyközség, 1891-ben kétezer német és román lakossal. A középkorban szabad jogállású szász mezőváros, melynek hatalmas, XIII. századi alapítású erődtemplomában a lakosság többször sikeresen állott ki ostromot. Az erőd egykori háromszoros védművéből mára csak a legbelső maradt fenn, amely azonban így is impozáns látványt nyújt. 

Volkány (Szászvolkány) 

Nagyközség, 1891-ben ezerötszáz német és román lakossal. Jelentős fakereskedelmi központ volt, közelében működött a Concordia kőszénbányatelep. A szászok lakta, Brassóval szövetséges falut 1612-ben Báthori Gábor fejedelem ostrommal elfoglalta és felégette, a lakók többsége elesett, új lakói más szász településekről érkeztek ide. Erődtemploma ma is látható.