Váratlan puccs

A konfliktus a novemberi választásokat követően kezdődött. A kormányzó Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) megismételve öt évvel korábbi bravúrját, a szavazatok 80 százalékát kapta, ezzel 396 helyet szerzett meg a 476 fős parlamentben, míg a hadsereg támogatását élvező Szövetségi Szolidaritás és Fejlődés Pártja (angol betűszóval USDP) mindössze 33 mandátumot kapott. Noha a nemzetközi megfigyelők mindent rendben találtak, a USDP csalást kiáltott, amire válaszul a hadsereg múlt héten, az új parlament beiktatása előtti órában őrizetbe vette a kormányzó párt több tagját, köztük Ang Szán Szu Csí kormányfőt, és egy évig tartó rendkívüli állapotot hirdetett.

Külső megfigyelők értetlenül szemlélik az eseményeket, mivel egyelőre nem látszik, hogy miként szolgálja a puccs a hadsereg érdekeit. A junta 1962 és 2011 között uralta a legnagyobb népcsoport után Burmának elnevezett országot. Hatalmuk az 1980-as évek végére ingott meg, amikor a korábbi, szocialista típusú államosítások és a belső hatalmi harcok miatt a gazdaság végleg kisiklott. 1987-ben az ENSZ fejlettségi listáján Burma a legutolsó helyen állt. Egy évvel rá a tüntetések általánossá váltak. Ekkor tűnt fel a színen a modern Mianmar atyjának, Ang Szánnak a legfiatalabb lánya, Ang Szán Szu Csí, aki a frissen alapított NLD vezetője lett. A politikus tanulmányait Oxfordban végezte, ami arra predesztinálta, hogy az angolszász értelemben vett demokrácia szószólója legyen hazájában. Ennek eredményeképp aztán az elkövetkező két évtizedből 15 évet töltött börtönben, illetve házi őrizetben. Tevékenységéért 1991-ben Nobel-békedíjat kapott.

A 2008-as alkotmányozás keretein belül a junta és az NLD hatalommegosztási megállapodást kötött, aminek értelmében előbbi megkapta a mindenkori parlament székeinek 25 százalékát, mellette három minisztert, köztük a fő hadügyért ők jelölhetik ki. Noha 2010-ben a juntát hivatalosan feloszlatták, Min Ang Hlaing tábornok vezetésével a hadsereg, helyi nevén a Tamado az ország legnagyobb gazdasági ereje maradt: övé a két legmeghatározóbb állami vállalat, a Myanmar Economic Corporation és a Myanmar Economic Holding Ltd., amelyek az ország iparának szinte egészét, valamint a mezőgazdaság, az ingatlanfejlesztés, a telekommunikáció, a bányászat és a pénzügyi szektor jelentős részét monopólium alá vonták. A nemzetközi szankciók miatt a brit és más nyugati pénzintézetek akkoriban jellemzően vietnámi, indiai és szingapúri közvetítőkön keresztül szereztek érdekeltségeket a gazdasági nyitás előtt álló országban.

Noha a 2010-es választásokat az NLD bojkottálta, öt évvel később a mostanihoz hasonló földcsuszamlásszerű győzelmet arattak. Szu Csí, akinek néhai férje egy brit történész, gyermekei pedig külföldi állampolgárok, az alkotmány vonatkozó passzusa miatt nem kaphatta meg az elnöki tisztséget, ezért 2016 áprilisában létrehozták számára az államtanácsosi pozíciót, amivel Mianmar kormányfője lett. A politikus nyugati hátszele egyre erősödött, mivel Barack Obama elnöksége alatt Washington ázsiai kormányokkal kötött szövetségekkel igyekezett korlátozni Peking befolyásának a növekedését. Ebben nem volt könnyű dolga, hiszen az ország – és így a hadsereg – első számú kereskedelmi partnere Kína.

A kedvezőnek ítélt belpolitikai folyamatokra válaszul az Európai Unió 2013-ban, az Egyesült Államok pedig három évvel később feloldotta a gazdasági embargót. Ebből szerteágazó érdekeltségei révén elsősorban a hadsereg profitált, amely így a világszinten is kiemelkedő 6,5 százalékos GDP-növekedés hozamának javát is bezsebelte.

A mézeshetek nem tarthattak sokáig. 2017-ben a hadsereg offenzívát indított Rakhaing tartományban, amelynek során 740 ezer rohingját űztek el Bangladesbe, ezreket pedig meggyilkoltak. Noha a nemzetközi közvélemény az erősödő buddhista nacionalizmussal magyarázta a muszlim rohingják exodusát, azok sorsát éppen a gazdasági nyitás pecsételte meg: az alacsony státusú, sokszor állampolgársággal sem rendelkező földművesek falvai egyszerűen útban voltak a hadseregnek, amely bányákat akart létesíteni az ásványkincsekben, jádekőben és rubinban gazdag északi régióban.

A mianmari belügyekben kevésbé jártas nemzetközi sajtó Ang Szán Szu Csít tette felelőssé az atrocitásokért, amiért a Nobel-békedíjas elnök – az erőviszonyokból adódó realitásokat figyelembe véve – minden nemzetközi fórumon kiállt a hadsereg mellett.

Mianmarban tehát a hadsereg és az NLD vezette kormány látszólag szimbiózisban élt. Éppen ezért érte a nemzetközi közvéleményt váratlanul a puccs, aminek valódi okairól egyelőre csak találgatások vannak. Lehetséges, hogy a koronavírus miatt gazdasági visszaeséssel küzdő Ang Szán Szu Csí erejét túlbecsülve próbálta a hadsereg rovására növelni a hatalmát. De az sem kizárt, hogy Min Ang Hlaing tábornoknak és szűkebb körének az ambíciói állnak a háttérben: az idén 64 éves vezető ugyanis jövőre nyugdíjba vonul, az USDP gyenge választási szereplése miatt pedig nincs alkotmányosan is elfogadható lehetősége arra, hogy későbbi politikai befolyását bebiztosítsa. Sokat sejtető tény, hogy egy hónappal a puccs előtt Kína fő diplomatája, Vang Ji Mianmarba utazott, ahol Min Ang Hlaing tábornokkal egyeztetett.

De közrejátszhattak a puccsban a nemzetközi fejlemények is. Az új amerikai elnök, Joe Biden külügyi csapatának több tagja, köztük Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó és Kurt Campbell, az elnök legfőbb tanácsadója ázsiai ügyekben már Obama alatt is a mianmari rendezés fölött bábáskodott. Elképzelhető, hogy a hadsereg attól tartott, hogy az új amerikai vezetéssel az NLD a korábbinál is nagyobb hátszelet kap, és megkezdi a háttérbe szorításukat. Az egy évre kihirdetett rendkívüli állapot – amit elméletileg szabad választások fognak lezárni – sorsdöntő lehet az ország számára. Ez idő alatt vélhetően kiderül, hogy az Egyesült Államok meg tudja-e tartani ráhatását a mianmari politikára, vagy az ország közeledik Pekinghez. Sokat sejtető tény, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem sikerült egységes álláspontot kialakítani a puccs ügyében Kína és Oroszország ellenállása miatt.