Műfaji játékok

A magyar filmgyártás ezredforduló utáni legnagyobb sikereit elhozó, Andy Vajna nevével fémjelzett korszak egyik legfőbb eredménye volt, hogy a korábban elsősorban vígjátékokra és művészfilmekre fókuszáló hazai mozgóképes paletta új, szinte hagyományok nélküli színekkel gazdagodott. Készült krimi (Budapest noir, Valan – Az angyalok völgye), akciófilm (A Viszkis), thriller (X – A rendszerből törölve, Víkend), film noir (Apró mesék), sőt, még sci-fi is (Hurok, Az Úr hangja). És ha végre újra megnyílnak a mozik, még rendhagyóbb alkotásokra számíthatunk. Az eredeti januári bemutató helyett tavasszal érkező Post Mortemet például az első magyar horrorként hirdetik, némileg tévesen, hiszen már a némafilmes korszakban is akadt példa a műfajjal való kísérletezésre. Kertész Mihály és Fritz Ödön 1918-as rendezése, az Alraune tipikus „őrült tudós”-sztorit mesél el, Lajthay Károly alkotásában, a Drakula halálában (1923) pedig először debütált a vásznon a leghíresebb vérszívó – sajnos mindkét mű kópiái évtizedekkel ezelőtt eltűntek. Későbbről Fazekas Lajos a maga korában is avítt Defektjét (1977), a kilencvenes évekből a Cruel World Team amatőr filmes csapat néhány megmosolyogtató horrorszerű alkotását (Kárhozat, Hasfelmetszők), illetve a tematikája alapján Bodzsár Márk Drakulics elvtárs (2019) című szatíráját is idesorolhatjuk. A Post Mortem azonban, legalábbis az előzetes alapján úgy tűnik, valóban képes lesz majd újat hozni, és az első modern, a kortárs trendeket követő, tényleg a félelemkeltésre épülő horrorként vonulhat be a hazai filmtörténelembe.

Burzsoá zabigyerek

Érdekes kérdés, hogy a hazai filmkészítők eddig miért ódzkodtak ennyire a történelmi vagy kalandfilmeknél jóval alacsonyabb költségvetésből leforgatható horrorfilmtől. A Post Mortemet rendező Bergendy Péter (Állítsátok meg Teréz­anyut!, A vizsga, Trezor) szerint az egyik oka, hogy a rendszerváltás előtt ezt valamiféle burzsoá, értékeket alig vagy egyáltalán nem közvetítő műfajnak tartotta a politika és a szakkritika. Ez a nézet ma is gyakran tetten érhető világszerte: a horror zabigyerek a zsánerek tárházában. Korábban Bergendy Péter a saját bőrén is megtapasztalta e gondolat igazságát: a Post Mortem filmterve 2012-ben a Magyar Nemzeti Filmalap közönségfilmekre kiírt pályázatára készült, és többen fenntartásukat fejezték ki azzal kapcsolatban, hogy készülhet-e horror a magyar adófizetők pénzéből. Amikor azonban előálltak a koncepcióval és forgatókönyvvel, a döntőbizottság egyöntetűen megváltoztatta a véleményét.

– Már fiatalként is nagy rajongója voltam a hasonló alkotásoknak, sőt, amikor az egyetemen pszichológiát hallgattam, a horrorfilmből írtam a diplomamunkámat. Ez a műfaj ugyanis a tudattalanról, az elfojtott vágyakról, a traumákról, az archetípusokról szól, és persze a mesékről, a hitvilágról és a folklórról is. És ahogy minden zsánerben, úgy ebben is akadnak kevésbé sikerült és értéket, mély gondolatokat közvetítő alkotások egyaránt – magyarázza a rendező.

A Post Mortem történetének alapkoncepcióját Hellebrandt Gábor kreatív producerrel közösen találták ki: a klasszikus kísértethistória az első világháború utolsó, spanyolnáthajárvánnyal sújtott éveiben játszódik, a főszereplő vándorfotós a betegségben elhunytakról családjuk körében készít egy utolsó, beállított fényképet. Egy ilyen, itthon szinte előzmények nélküli műfajú film leforgatása nagy kihívás volt, a tengerentúlon rutintechnikának számító megoldásokat a készítőknek maguknak kellett kikísérletezniük, például az operatőri munka vagy a vágás során megtalálni a módját, hogyan épüljön jelenetről jelenetre a feszültség. A kaszkadőrök dolga is nehezebb volt a megszokottnál, ahogyan a szellemek hangját sem átlagos módon „állították elő”: állati hangok és hétköznapi zörejek kompozíciójából születtek. A mások mellett Klem Viktor, Schell Judit, Ladányi Andrea és Anger Zsolt főszereplésével készült alkotás tavaly a Varsói Filmfesztivál fő versenyprogramjában debütált, Spanyolországban és Olaszországban is jól fogadták, ezért Bergendy Péter nagyon reménykedik benne, hogy a májusi bemutató után itthon akár nyolcvan-százezer nézővel is számolhatnak.

Kritikus tömeg

Nagy kérdés persze, hogy a koronavírus uralta időszak után az emberek mennyire lesznek vevők éppen egy korábbi világjárványt feldolgozó alkotásra. Muszatics Péter filmtörténész szerint a közönség érdeklődése megjósolhatatlan, különösen a rendhagyó történelmi korokban. A harmincas évek végéig például Greta Garbo a nagy amerikai melodrámák királynője volt, amikor azonban a második világháború idején a tengerentúlon is mindenki a moziba menekült a valóság elől, és egyre sikeresebbek lettek a humoros alkotások, a színésznő is kilépett az addigi skatulyájából. Előbb a Ninocska című vígjátékban (1939) vállalt szerepet, ezt újabb könnyedebb darab követte, a George Cukor rendezte A kétarcú nő (1941), ami viszont akkorát bukott, hogy a sztár örökre visszavonult a filmgyártástól. Ez a szomorú történet is érzékelteti, hogy nem tudni, a járvány után a vígjátékok, a látványos hollywoodi produkciók vonzzák-e a majd a hazai nézőket, vagy éppen ellenkezőleg: az elmúlt időszak traumáját az olyan sötét hangulatú filmekkel próbálják feldolgozni, mint a Post Mortem.

Hogy a horror vagy az egyéb zsánerek milyen mértékben honosodnak meg egy adott országban, ezenfelül is számos dologtól függ.

– Bár a magyar filmművészet rendkívül gazdag, és a világ élvonalába tartozik, sokszínűségében mégsem képes versenyre kelni Amerikával, Franciaországgal, Németországgal vagy akár Indiával, ahol eleve több száz egész estés produkció születik évente, így nagyobb a tere műfaji játéknak is – mond rögtön egyet Muszatics Péter. – És ha egy országban minden esztendőben mondjuk kétszáz film készül, akkor abból legalább harminc-negyven valószínűleg bűnügyi történet, így megteremtődik a krimi hagyománya. Nálunk is volt jó néhány próbálkozás e műfajban, elég csupán a később Hollywoodban André de Toth néven világhírűvé vált Tóth Endre 5 óra 40 című 1939-es darabjára vagy a nemrég bemutatott Valan – Az angyalok völgyére gondolni. Hiába azonban a sok kiváló produkció, ha a számuk mégsem éri el a kritikus tömeget, hiányozni fog a nézői kötődés.

A jövő elkezdődött

Talán ezért is lehet, hogy Magyarországon a zenés romantikus vígjátékok a legelterjedtebbek. Muszatics Péter szerint főleg azért, mert mások mellett a Meseautó, az Állami Áruház, a Csinibaba vagy éppen a Valami Amerika nem csupán szórakoztatóak, hanem humoros képet mutatnak a kor társadalmáról, nosztalgiát ébresztenek, a mikroközösségek bemutatásával az egész ország lelkiállapotáról beszélnek, így mindenki könnyedén tud kötődni hozzájuk. És akárcsak a cseheknél és a lengyeleknél, a hazai filmművészetben is – legyen szó bármilyen műfajról – sokkal inkább átszűrődik a rendezők világlátása az alkotásaikon, mint a nyugati kollégáiknál, ezért is térnek el az itt készült munkák annyira az ottani trendektől. A közelmúlt eredményeinek köszönhetően ma viszont már itthon és a nagyvilágban is sokkal nagyobb a bizalom a magyar filmek iránt, mint akár másfél évtizeddel ezelőtt, vagyis zsánerfilm ide vagy oda, a Post Mortemnek is minden esélye megvan a sikerre. A magyar mozgókép diadalmenete pedig valószínűleg tovább folytatódik a járvány után. Horvát Lili Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre és Mundruczó Kornél Pieces Of a Woman című munkáit már most komoly nemzetközi figyelem övezi, és feltehetőleg ugyanilyen érdeklődés várja majd Enyedi Ildikó Füst Milán-feldolgozását (A feleségem története), Nagy Dénes Závada Pál-adaptációját (Természetes fény) vagy a több díjazott rövidfilm után egész estés produkcióval bemutatkozó Kis Hajni drámáját (Külön falka).