Pasinján öngólja

Nikol Pasinján a karabahi válságban tanúsított tehetetlenkedése után ismét bizonyságot tett stratégiai dilettantizmusáról. A karabahi kudarcért persze jogtalan lenne egyedül a miniszterelnököt hibáztatni, hiszen a konfliktus újbóli kirobbanása már a hatalomra jutása előtt érlelődött, és az erőviszonyok is egyre jobban eltolódtak az azeri fél javára. Mindezek mellett azonban tagadhatatlan, hogy Nikol Pasinján hibát hibára halmozott a háborúban. Egyebek mellett még az oroszoktól vásárolt Iszkander rakétákat sem vetette be.

Ezt rótta fel neki az ellenzék emblematikus alakja, az éppen Pasinján által megbuktatott volt elnök, Szerzs Szargszján is. Válaszában a miniszterelnök használhatatlannak minősítette az Oroszországtól beszerzett rakétákat, melyek szerinte „csupán az esetek tíz százalékában robbannak fel”. Szakértők rámutattak, hogy a kijelentés katonai szempontból értelmezhetetlen, és az elnök valószínűleg azzal keverte össze a dolgokat, hogy az exportpéldányok robbanófeje a nemzetközi megállapodások figyelembevételével tíz százalékkal kevesebb robbanóanyagot tartalmaz, mint oroszországi megfelelőik. Mikor a vezérkari főnök komolytalannak nevezte a szavait, Pasinján egyszerűen leváltotta. Mire a kormányfő visszavonta az Iszkandereket érintő kijelentését, mondván, félretájékoztatták, addigra már magára haragította az örmény vezérkart és a teljes orosz hadiipart. A vezérkari főnök 40 tábornok aláírásával megtámogatva a kormányfő lemondását követelte, mire Pasinján puccsot kiáltott, és őt is le akarta váltani. Armen Szarkiszján államfő azonban ezt már nem írta alá, és a kérdésben kikérte az alkotmánybíróság véleményét. A több mint három hónapja tartó tüntetések felerősödtek, mire a kormányfő is az utcára hívta a híveit, és a választások előre hozását, valamint a politikai rendszer átalakítását lengette be.

A zűrzavaros helyzetben az úgynevezett karabahi klán vezette „régiek” állnak szemben az őket 2018-ban az utca segítségével leváltókkal. Az egyik olda­lon a volt elnök és az ellenzék vezére, Vazgen Manukján, míg a másikon a Soros Györggyel jó kapcsolatot ápoló, a „bársonyos forradalom” után a hatalmi pozíciókba saját embereit helyező Nikol Pasinján áll. A karabahi vereség csak felszínre hozta a meglévő ellentéteket. Emellett kiélezte az intézményi-alkotmányos válságot, felerősítette a pártrendszer gyengeségeit, és megmutatta az elit stratégiai elképzeléseinek a hiányát is.

Örményország jogi értelemben parlamenti köztársaság, melynek demokratikus voltát sokan példaértékűnek tekintik a posztszovjet térségben. Mint a mostani kiélezett helyzet is mutatja, a demokrácia foka tényleg magasabb a régió átlagánál, de ahogy Grúziában, Moldovában vagy Ukrajnában, úgy Örményországban is bukdácsol a parlamentarizmus. A parlamenti berendezkedésre is eleve azért tértek át, mert Szerzs Szargszján két ciklus után a miniszterelnöki székbe átülve akarta átmenteni a hatalmát. Ez váltotta ki egyebek mellett az utcai tüntetéseket 2018-ban. De jó eséllyel Pasinján is azért helyezte kilátásba a rendszer félelnökivé alakítását, hogy szélesítse a mozgásterét, és adott esetben megvalósítsa Szerzs Szargszján ötletét, csak fordítva. A jelenlegi politikai berendezkedésen közben átléptek a kül- és belpolitikai fejlemények. Olyan problémák jöttek elő, amelyekre a jogalkotók nem is gondoltak. Mint a vezérkari főnök leváltása körüli huzavona is mutatja, az elnök hatásköreinek gyengesége, ezzel párhuzamosan a parlamenti többség döntés- és tárgyalóképtelensége csak mélyíti a válságot.

Ennek a helyzetnek is a következménye, hogy felerősödött a hatalmi harcban az utca szerepe. Pasinján miniszterelnökként is igyekszik kamatoztatni a 2018-as fordulatban a tüntetések során szerzett tapasztalatait, ám ez az út kiváló szónoki adottságai ellenére is csak részben járható. Lényegesen megváltozott ugyanis az elmúlt három év alatt Nikol Pasinján helyzete. Karabah jelentős részének elvesztése megrendítette a reputációját, de nem javított rajta kormányfői ténykedése sem. Az ígért korrupció elleni harcból, a szociális és gazdasági áttörésből, az országba érkező befektetésekből ugyanis lényegében semmi sem valósult meg. Sőt, jött a járvány és a háború a maga szociális következményeivel.

Így aztán a Moszkva kedvencei közé egyáltalán nem tartozó Nikol Pasinján hatalomra kerülése is a Kreml érvelését erősítette, miszerint Ukrajna, Grúzia, Moldova, Belarusz és immár Örményország példája is azt bizonyítja, hogy az Oroszországtól való elfordulás káoszhoz vezet. Az egyik elveszítette a Krímet és félig a Donbaszt, a másik Dél-Oszétiát, a harmadik Transznisztriát, a negyedik majdnem a polgárháború szélére sodródott, míg az örményeknek le kellett mondaniuk Karabah nagy részéről, és a maradékot is csak Moszkva segítségével tarthatták meg.

Ráadásul Pasinján két korábbi államfő és az ellenzéki politikus Gagik Carukján bíróság elé állításával felrúgta azt a hallgatólagos megegyezést is, hogy az előző vezetést politikai alapon nem üldözik. A miniszterelnök ezzel elvágta a saját visszavonulási lehetőségét is, így amennyiben ő maga sem akar börtönben ülni, csak előre, a győzelembe menekülhet. De azt sem nevezhetjük normálisnak, hogy a hadsereg lényegében a belpolitikai harcok részesévé vált, ráadásul a jelenlegi helyzetben mást mond a vezérkar, és mást a védelmi minisztérium.

Mindezeket tetézi, hogy a politikai elitnek igazi jövőképe sincs. A kormány szinte kizárólag a hatalom megtartására koncentrál, az ellenzék pedig valahol bele­ragadt az első karabahi háború mítoszába, ezért aztán a társadalom, főképp az új generációk kérdéseire, így Hegyi-Karabah megmaradt részeinek státusára, a gazdasági válság és a járványhelyzet megoldására vonatkozókra senki sem ad választ. Ehelyett egymás lejáratása folyik. Nikol Pasinjánt török ügynöknek nevezi és árulással vádolja az ellenzék, amely maga sem tetszeleghet a haza megmentőjének a szerepében, hiszen sokan nem felejtették el, hogy miért tüntettek a „régiek” ellen 2018-ban. Ezért tud mindkét oldal hasonló nagyságú tömeget kivinni az utcára. Ebben a helyzetben automatikusan megnő Armen Szarkiszján jelentősége, és az államfő alapvetően formális hatásköreit meg is tudja tölteni politikai tartalommal. Moderátori képességeit már a 2018-as háttértárgyalások idején megmutatta, és komoly szerepet játszott abban, hogy az akkori fordulat tényleg „bársonyos” maradt. Most pedig nemcsak a vezérkari főnök leváltásának kérdésében lépett fel markánsan, de programmal is előállt, és a választások előre hozását is sürgeti. Ennek köszönhető, hogy a jelenlegi felfokozott hangulatban is elfogadja minden oldal.

A tavaly ősszel másfél hónapon át tartó hegyi-karabahi harcok akarva-akaratlanul geopolitikai kontextusba helyezik a mostani válságot is. A háború ugyanis alapvetően megváltoztatta a 26 éven át fennálló status quót a kaukázusi régióban. Oroszország megerősítette sajátos közvetítőszerepét, amivel párhuzamosan katonai-politikai befolyásának megnövelésével bejelentkezett a posztszovjet térségben Törökország is. Ankara immár nemcsak mint Azerbajdzsán stratégiai szövetségese pozicionálja magát, hanem a kaukázusi mellett közép-ázsiai és ukrajnai aktivitásának növekedésével beleszólást követel a szélesebb értelemben vett térség biztonságának kérdéseibe.

Ebben a kontextusban érdekes az érintett hatalmak reakciója az örmény belpolitikai helyzetre: Ankara és Moszkva együtt léptek fel a „demokrácia védelmében”, és figyelmeztették az örmény feleket, hogy tartsák jogi keretek között a folyamatokat. De ezt a megközelítést erősítették az azeri megnyilatkozások is. Nem hiányzik ugyanis egyiküknek sem a konfliktus fellángolása, amit a „karabahi klán” hatalomba való visszatérése hozna magával. Ilyen áron azonban a Kreml sem kér a nagyobb lojalitásból, míg Ankara a neki kedvező status quót védi. A helyzet destabilizálódásának egyedül Washingtonban örülhettek, ahol már aggodalommal figyelik Oroszország, Törökország és Irán eurázsiai megerősödését.