Rímben nem ismert tréfát

Az 1921. március 8-án született Romhányi József szerteágazó tehetsége már középiskolai éveiben megmutatkozott. Nem elég, hogy kivételesen muzikális volt, anyanyelvi szinten beszélt németül, országos tanulmányi versenyt nyert ógörögből, még a futballpályán is népszerű volt, csapattársait állítólag már akkor a maga faragta rímekkel szórakoztatta. A rendkívül érzékeny és mindenre fogékony fiatalember brácsaművészi álmai egy utóbb rosszul összeforró ujjcsonttal együtt törtek össze, ám zenei képességeinek később nagy hasznát vette az életben.

Füstös üstök

Előbb konkrétan a hadifogságban: 1944-ben került a frontra, ahol három éven át élvezte az orosz vendégszeretetet. Veleszületett jó kedélyéből azonban itt sem lehetett kibillenteni, fogolytársaival zenekart alapított, és mivel a „fellépéseiken” az őrök jól szórakoztak, jutalmul konyhai munkát kapott. Erről szól az Amikor szakács voltam a fogságban című költeménye, ami tele van a jellegzetes, a későbbi állatversekből ismert, az élet nagyszerűségének hirdetését egy csipetnyi filozofikussággal mixelő Romhányi-rímekkel: „Gázok és gőzök, / köztük főzök / Körülöttem füstös üstök: / készül a früstök. Izmaim már merevek, / úgy kavarok-keverek. / És sűrű cseppet izzadok, / hogy hízzatok!”

Hazatérése után költőként próbált megélni, ám hiába jelentek meg több helyen, például a Szabad száj vagy a Ludas Matyi című vicclapokban írásai, az ezekért kapott szerény honoráriumból nyilvánvalóan nem tudott egzisztenciát teremteni. Végül egykori ciszterci gimnáziumi osztálytársa, a Vígszínház későbbi legendás igazgatója, Várkonyi Zoltán szerzett neki állandó munkát egy haknizó színtársulatban. Itt egyfajta áthidaló szerepe volt, azaz ha egy neves művész késve érkezett, neki kellett a folyamatos szövegelésével lecsillapítani a közönséget – gyakran nagyobb sikert aratott, mint a várva várt sztárfellépők. Később esztrádműsorok állandó konferansziéja lett, majd dolgozott a Magyar Rádió dramaturgjaként, az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság művészeti vezetőjeként, 1960–62 között pedig a Magyar Televízió szórakoztató rovatának művészeti vezetője volt. Budai otthonában pezsgő élet folyt, alkotótársainak és barátainak tudhatta a 70-es, 80-as évek legismertebb művészeit. Nem csupán a Szamárfül című verseskötet, illetve számtalan magyar és külföldi animációs sorozat – Mézga család, Mekk Elek, az ezermester, Kérem a következőt!, Frédi és Béni, Maci Laci – szövegei kötődnek a nevéhez, fordított operákat és musicaleket is, neki köszönhetjük többek közt a híres Macskák musical magyar szövegének „színpadra alkalmazását”. És ami talán a legkevesebbé ismert tény, hogy Romhányi csak úgy ontotta magából a plasztikus reklámszlogeneket, például a Centrum Áruház a köznyelvben azóta is használatos „Minden szinten szinte minden” szállóigéje szintén az ő fejéből pattant elő.

Kötet nélkül, szájhagyománnyal

– Romhányi József egyedülálló bűvésze volt a magyar nyelvnek. Sikere és népszerűsége összefügg azzal, hogy a pályáját előadóművészként kezdte – magyarázza a Romhányi-titok mibenlétének egyik oldalát Dóka Péter, a műveit megjelentető Móra Kiadó főszerkesztője, aki egyben a Mézga-könyvek és a Doktor Bubó kiadásainak felelős szerkesztője is. – Az ötvenes-hatvanas években, amikor afféle népszórakoztatóként, a mostani stand uposokhoz vagy slammerekhez hasonlóan járta az országot, folyamatosan figyelte a szövegeire adott közönségreakciókat, és ezek alapján csiszolta a verseit egyre rímesebbre és csattanósabbra.

Versei ráadásul alapvetően szájhagyomány útján terjedtek, egyetlen gyűjteményes kötete, a Szamárfül című válogatás 1983-ban, halála után fél évvel jelent meg. Ezt több mint két évtizeddel később követte a Rigó Béla szerkesztette Nagy Szamárfül, amelyben az ismert állatversek mellett a hagyatékból előkerült úgynevezett „Ifjonci költemények”, köztük a fent említett Amikor szakács voltam a fogságban is helyet kaptak.

– A kései megjelenés oka talán a sértődöttség is volt. Rigó Bélától tudjuk, hogy Romhányi a barátai biztatására a hatvanas években összegyűjtötte a költeményeit, és bevitte őket a kor egyik legjelentősebb szépirodalmi kiadójához, a Magvetőhöz. De mivel csak kétezer-egynéhányszáz kötet kinyomására kapott ígéretet, azon nyomban vissza is kérte a paksamétát, és a későbbiekben nem is próbálkozott újra – magyarázza Dóka Péter. Szerinte a kiadói döntés – a megalázó példányszám – oka ugyanaz lehetett, mint amiért Romhányit nem igazán tartotta számon a hivatalos kultúrpolitika sem, és egyetlen díját, az Érdemes Művész címet is már csak a halálos ágyán vehette át: Magyarországon akkor és korábban sem volt ritka a lenézés azokkal szemben, akikről úgy tartották, hogy aprópénzre váltották tehetségüket a „nagy mű” megírása helyett.

– A populáris kultúra ekkor még a kultúra mostohagyermeke volt. Csak később sikerült a szórakoz­tatóipar bizonyos alko­tá­-
sainak áttörnie a láthatatlan falat; jó példa erre a hetvenes-nyolcvanas években a tömegfilmnek szánt Csillagok háborúja-sorozat, amely néhány év alatt világ­szerte hivatkozási alap és az általános műveltség része lett. A vasfüggöny mögé bizonyos külföldi minták – többek között az angol abszurd költészet – nem törhetett utat, így az ilyen és hasonló irányzatokhoz vonzódó írók, összehasonlítási alap nélkül, a másodvonalba sorolódtak, esetleg a gyerekirodalom kategóriájába utalták őket és műveiket.

Felülről az ibolyát

Ez történt Romhányi Józseffel is, aki hosszú időre a gyerek- és felnőttirodalom határán ragadt, ám a közönség körében meg éppen ettől lett egyre népszerűbb: mindenféle korú és társadalmi státusú ember magára vagy a szomszédjára ismerhetett az állatversek emberi tulajdonságokkal felruházott karaktereiben vagy a Nepp Józseffel közösen megálmodott rajzfilmek szereplőiben. Az ő viselkedésük pedig, a helyzetek, amelyekbe keveredtek, nemcsak általános emberi problémákra reflektáltak, hanem görbe tükröt tartottak az akkori magyar társadalomnak is – amolyan szelíden csúfondáros, de mindig derűsen optimista, romhányis módon.

– Mekk Elek, a fusizó kontár, Mézga Géza és felesége, a mindig többre vágyó kispolgárok, a Doktor Bubó rendelőjében feltűnő lecsúszott alakok nagyon is ismerősek lehettek a múlt század második felében, a közönség őket látva-hallva tulajdonképpen magán szórakozott. Különös bravúr, hogy Romhányi ugyanezt az ismerősségérzetet tudta előhívni az amerikai Frédi és Béni- vagy a Maci Laci-sorozatok magyarításakor is: az angol szavakat, kifejezéseket nem csupán lefordította, hanem olyan magyar szöveget alkotott, amely elhitette velünk, hogy magyar történetet nézünk, magyar problémákra csodálkozunk rá – mondja még Dóka Péter. Akinek ha választani kellene, kedvenc Romhányi-műve a Vakond című rövid sírfelirat lenne. A mindössze kétsoros versike – „Feltemettek, azt sem tudom, kicsodák. / Most felülről szagolom az ibolyát.” – tömör filozofikussága szerinte jól mutatja: Romhányi nem csupán a játékos rímfaragásban járt az élen, hanem az egyik legjelentősebb magyar költő is volt egyben.