Homokba írt gyalázat
„A káromkodás kompromisszum a menekülés és a küzdés között.”
(Finley Peter Dunne)
Mondjuk az ember fittyet hány a járványra, avagy rendelkezik már olyan oltási plasztikkártyával, amivel gond nélkül utazgathat. Például egy egzotikus tengerparti helyre. Vajon mi ott az első gondja? Nos… Ha elborult elméje minden maradék agysejtjét közös gondolkodásra fogja, az, hogy beír valami gyalázatosat a tengerpart fövenyébe.
***
Hogy mit? Nos, például amit derék honfitársunk március 18-án Dubaiban (más források szerint az Emírségek fővárosában, Ab-Dzabiban): az ellenzéki körök legtöbbet elhangzó mozaikszavát, azt, hogy „O1G”. Ami, ahogyan ugye tudjuk, a simicskai gondolatvilág Veszprém és Budapest közti távolságának szorzata, osztva a kitaláló IQ-jával, hozzáadva egyharmadot.
Így jön ki ez a viccesnek már születése pillanatában sem nevezhető képződmény, ami azóta az ellenzéki pártok külön-külön, valamint az ellenzéki összefogás közös kormányprogramja. Jobb híján. Más híján. Rendes választási program híján.
Képzeljünk most el egy állásinterjút ellenzékiéknél, aminek célja az ideális jelölt keresése a 2022-es parlamenti választásokra.
– Vallásos vagy?
– Nem.
– Akkor szoktál káromkodni?
– Nem.
– És ha megfizetjük?
– Akkor igen. Mit kéne mondani?
– Hát azt, hogy Orbán egy g..i.
– Ne haragudj, de szerintem ez a szó már önmagában is undorító. Mindamellett dehumanizál, ami a kampánytaktikák legalja.
– Nyugi, vannak ám érveink! Egyrészt a hímivarsejt totál emberi. Másrészt mondom, hogy megfizetjük, ember!
– Oké, igazad van.
És kimondja. És leírja. És zászlóra írva lobogtatja. És kitűzőként mellkasán viseli, a szíve felett, ahogy jóérzésű emberek azt a kokárdát, amit köztudomásúlag Orbán ellopott, ezért nem illik már normális liberáliséknál az outfit részeként hordani, lévén hogy a kokárda fasiszta.
Inkább illik kimenni rohadt drágáért Dubajba, és ott a tengerpart homokjába O1G-zni egy jó vaskosat. Fotóval dokumentálva, ahogyan azt kell. S ha másik mobil is van kézügyben, akár TikTok-videó is készülhet a hősies tettről. Hiszen március idusa táján nem adatik meg mindenkinek, hogy a Múzeumkertben szólítsa talpra nemzetét. Vannak a szegényebbek, akiknek csak az adatik meg, hogy a sivatagi dűnék szomszédságában két mojito és egy jól sikerült all inclusive bendőtömős vacsi után a márciusi +32 Celsius fokban belekáromkodják csalódottságukat a szilíciumszemcsékbe.
***
Ebben pediglen két dolog a legszomorúbb. Kezdem az elsővel, mert az a kevésbé súlyos. Nevesen, hogy akinek van pénze kimenni az Emirátusokba, annak hogy van pofája olyan irányú rendszerkritikát megfogalmazni, amelynek érvrendszere egyrészt eleve maga is érvelési hiba, másrészt bűzlően populáris? Hiszen a magyar lakosság igen nagy hányada úgy éli le az életét, hogy legfeljebb a szomszédos országokba jut el.
A másik, ennél is nagyobb probléma, ami úgy tűnik, már csak nekünk probléma, hogy az egyik legocsmányabb magyar szó oly’ játszi könnyedséggel lett beemelve a magyar közbeszédbe, hogy az teljességgel példa nélkül álló. Gondoljunk csak bele abba az elképesztő ténybe, hogy komoly szaktekintélyek, magukat az értelmiség csúcsának, a szellemi elitnek tartó emberek használják úgy, mint általános jelzőt. Azt a valóságos nyelvi feketelyukat, ami egy végtelenül csalódott és sértődött embernek a fejében született meg, s nem egyértelmű ukázként, hanem csupán amolyan generális indulatlavinaként, s amiből az lett, amit mára értünk alatta: ellenzéki kormányprogram. Az egyetlen olyan valami, amiben ezek a szedett-vedett, szél összefújta pártok konszenzusra tudnak helyezkedni.
Ám ha visszakanyarodunk ehhez a mostani, tengerparti diadalmenethez, az O1G leglényegét kapjuk: a hirtelenségből, agresszióból táplálkozó nyelvi anomáliának azt a tárgyiasult formáját, aminek jelképrendszere olyan sekélyes, akár a tengerpart fövenye, s olyan tartós alapokon nyugszik, akárcsak az apálykor homokba rajzolt szavak térben elfoglalt pillanatnyi helyzete.
***
Miután az egyik legdurvább gyalázkodás megszületett, s miután karakterisztikáját tekintve megkapta mai, állandósult formáját, s a kormányellenes emberek elkezdték ruháikon viselni, valami végképp megváltozott. E változás hordószónokai igyekeznek uralomra törni bő egy év múlva. Regnálásuk pedig, ha hagynánk, ugyanolyan sekélyes, mosdatlan és durva lenne, mint retorikai eszközkészletük.
Hiszem és vallom azonban, hogy a normalitás előbb-utóbb utat tör a legnagyobb káoszban is. S nem azért, mert a sokszínűség ellen van. Épp ellenkezőleg: arról a csalásról rántja le a leplet, ami a sokféle homokszürkéről akarja elhitetni, hogy sokszínű.