Büdös a tojás
Petőfi egyik levelében írt sorokat kicsit kifordítva, elhagyott szeretőjét, megbántott barátját és a mákos tésztát nem fikázza le az ember. Szerintem. Mert a szeretőmet is én szerettem, a barátommal is én barátkoztam, a mákos tésztáról nem beszélve. És ez így esetleg sekélyesnek tűnhet (főleg a mákos tészta, de ha Petőfinek jó volt a túrós tészta a rónaság mellett…!), ám sokszor a kis dolgokban, a részletekben rejlik az igazság. Mert persze mondhatnék nagy szavakat is, hogy a hazáját, a nemzetét, a nyelvét, de az meg triviális. Mert, naná, hogy nem.
Még mindig nem tudok leszállni a témáról. Miért nem tudsz már leszállni a témáról, kérdezi a feleségem. Mert nem. Nem először fordul elő, hogy a híres-neves kiszalad külföldre és azt gágogja, hogy a magyarok ilyenek meg olyanok. Önellentmondás. Hiszen ő is magyar. Sokszor mindezt magyarul is mondja. Hogy milyenek a magyarok. Nem veszi észre?
Pedig ez az igazi rasszizmus. Ugyanaz, mint amikor valaki azt mondja, hogy utálom a zsidókat, cigányokat, svábokat – tetszés szerint lehet folytatni a sort –, mert azok mind ilyenek meg olyanok, de te, barátom, kivétel vagy. Te más vagy. Csak a mi esetünkben az illető híres-neves azt gondolja, hogy ő a különb, ő a más. A többiek: azok a gaz magyarok. Mondani nem így mondja ugyan, de biztosan így vélekedik erről. Mert különben ő is a gaz, rasszista magyarok közé tartozna, a genetikusan alávalók, a pincemélyű erkölcsű söpredék közé.
És a problémának még nem tártuk fel minden rétegét ekkor. Ugyanis a híres-nevesek a magyar társadalom elit értelmiségei, ők átkozzák a többieket, akik ugyanolyan nyelven beszélnek, ugyanazon a nyelven éreznek, Kosztolányival szólva, magyarul mondják ámuldozva: tej. És mégis mintha más nyelven beszélnének. És néha utólag magyarázzák a bizonyítványt, rágják a gittet, mintegy rádöbbenve, mit tettek egykor, akárcsak Csehov csinovnyika, aki leprüszkölte az államtanácsost a színházban. És ezzel a magyarázkodással csak még mélyebbre ássák magukat abban a szennybe, amibe kerültek.
Tulajdonképpen szomorú ez, főleg, hogy a külföldre panaszkodni kirohanók többnyire nem fiatal emberek. Itt éltek ötven-hatvan évig, és most jut eszükbe, hogy ja, tényleg. Nem jó hely ez a Kárpát-medence. Nem jók a magyarok.
Viccnek elmegy, mikor Karinthyt némileg szabadon idézve a kilencéves Benőke, aki eddig nem szólalt meg, egyszerre csak kitátja a száját a reggeliző asztalnál, és szépen, szabatosan ezt mondja: „Ez a tojás büdös.”
„Te Benőke! Te tudsz beszélni? Eddig miért nem szólaltál meg?”
„Eddig minden rendben volt!” – feleli a kérdezett.
Egyszerre lett büdös a tojás. Vajon miért pont egy évvel választás előtt? És ettől még szomorúbb lesz ez a történet.
