Magyarország feltámadása – a Bethlen-kormány tíz éve

A régi történelmi család sarja, gróf Bethlen István éppen száz esztendeje, 1921. április 14-én alakította meg kormányát. A nagy formátumú miniszterelnöknek egy porba vert, megalázott, zűrzavarba ájult országot kellett fölemelnie. Küldetését sikerrel teljesítette.

Az első világháborús vereség romjain hatalomra kerülő 1919. márciusi kommunista diktatúra szűk fél év után összeomlott, ám az ország stabilizálódása még messze volt. A 2020 nyaráig terjedő egy évben négy kormány bukott meg, míg júliustól gróf Teleki Pál első miniszterelnöksége el nem hozta a kibontakozás ígéretét. De még egy év sem telt el, és neki is távoznia kellett, miután érintett volt IV. Károly király első visszatérési kísérletében.

Utódjának, gróf Bethlen Istvánnak kétségbeejtő kül- és belpolitikai helyzetben kellett hozzákezdenie Magyarország konszolidálásához. A háború, majd a trianoni békediktátum kivéreztette és megfosztotta erőforrásaitól hazánkat. Az utódállamok ellenséges gyűrűje el akarta szigetelni az országot, ráadásul IV. Károly két visszatérési kísérlete további diplomáciai feszültségekkel fenyegetett. 1921 októberében ez a budaörsi testvérharchoz vezetett, amikor régi bajtársak emeltek fegyvert egymásra, ki a király, ki Horthy Miklós kormányzó mellett téve hitet.

A belpolitikai feszültséget fokozta, hogy a vörösterror bűneit megtorló tiszti különítmények önkényes túlkapásokat követtek el, igyekezve kivonni magukat a polgári közigazgatás fennhatósága alól. Mindemellett az elszakított, idegen államok által megszállt országrészekből 400 ezer magyar menekült érkezett a maradék Magyarországra – az ő helyzetükre is megoldást kellett találni.

---

Bethlen ezen körülmények közepette társadalmi kiegyezésre törekedett, és a Kis­gazdapárt bevonásával létrehozta a Keresztény Nemzeti Egység Pártját, mely a következő évtizedek meghatározó nagy kormánypártja lett. Megállapodást kötött a Peyer Károly vezette Magyarországi Szociáldemokrata Párttal (ezt Bethlen–Peyer-paktumként ismeri a történetírás), aminek értelmében az 1919-ben a kommunistákkal összeolvadt, majd a kommün bukása óta illegalitásban tengődő baloldali szervezet ismét törvényesen működhetett, képviselőjelöltjei indulhattak és rendre be is jutottak a Nemzetgyűlésbe a választásokon, az 1919-es viselt dolgaik miatt eljárás alá vont embereik pedig amnesztiát kaptak. Cserébe a szociáldemokraták lemondtak a közalkalmazottak, a vasutasok és a postások körében folytatott lázításról, a tömeges sztrájkokról, a királyság történelmi államformája elleni köztársasági agitációról, valamint a külpolitika bírálatáról, sőt, hivatalosan magukévá tették a revízió ügyét.

Bethlen István így rövid idő alatt biztosította a politikai stabilitást, ami a konszolidáció és a kibontakozás, az elért diplomáciai sikerek és a gazdasági, kulturális felívelés elengedhetetlen feltétele volt.

Bethlen, a rendíthetetlen hazafi

Gróf bethleni Bethlen István 1874-ben született a marosszéki Gernyeszegen gróf bethleni Bethlen István (1839–1881) és gróf széki Teleki Ilona (1849–1914) fiaként. A híres bécsi Theresianumban végezte középiskolai tanulmányait, majd a Budapesti Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán jogi, a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián mezőgazdasági diplomát szerzett.

1901-ben feleségül vette gróf Bethlen Margit írónőt, akitől három fia született.

Családja hagyományait követve fiatalon a politikai pálya felé fordult. 1901-ben választották először országgyűlési képviselővé a Tisza Kálmán által alapított, akkor már báró Podmaniczky Frigyes vezette Szabadelvű Párt színeiben. 1904 és 1913 között a Kossuth Ferenc-féle Függetlenségi Párt, 1913 és 1918 között a gróf Hadik János elnökölte Országos Alkotmánypárt parlamenti delegátusa volt. 1900-tól mezősámsondi birtokán gazdálkodott, 1901-ben belépett az Országos Magyar Gazdasági Egyesületbe és a Magyar Gazdaszövetségbe, 1906-tól az előbbi szervezet közgazdasági szakosztályát vezette. 1907-ben a Székely Társaságok Szövetsége tiszteletbeli elnökévé választották, 1914-től 1918-ig az Erdélyi Szövetség elnöke volt. 1918-ban többedmagával élesen bírálta az ország megcsonkítását tehetetlenül és tétlenül tűrő, szabadkőműves Károlyi-kormány ország- és nemzetvesztő politikáját, és az ellenforradalmi mozgalmak egyik legfőbb szervezője lett. A kommunista diktatúra idején a Bécsben működő Antibol­sevista Comité (ABC) vezetőjeként tevékenykedett, az 1920-as években pedig, már miniszterelnökként, belépett a szabadkőművesség szervezeti mintáját követő, de eszmeiségében deklaráltan azzal szemben fellépő romantikus titkos társaságba, az Etelközi Szövetségbe. Eközben végig parlamenti képviselő is volt, mandátumát miniszterelnöki lemondása után is megtartotta egészen az 1939-es választásokig, ami után a Felsőház örökös tagja lett.

Szabadulás a béklyóból

A Trianonban megcsonkított Magyarországot ellenségei igyekeztek elszigetelni, elvágva minden életlehetőségétől. Szívós tárgyalásokkal, új szövetségek építésével és kultúrdiplomáciával a magyar politika néhány év alatt ki tudott törni a fojtogató helyzetből.

A hazánkat körülvevő ellenséges kisantantgyűrű országai, tartva a diktátummal zsákmányolt országrészek felszabadítására irányuló revíziós törekvésektől, minden eszközzel próbálták megbénítani és elszigetelni Magyarországot. Törekvéseiket táplálta, hogy az első világháború győztes európai nagyhatalmai, Nagy-Britannia és Franciaország érdektelenül vagy ellenségesen álltak hozzá a magyar szempontokhoz.

Ebben a helyzetben már az is nagy siker volt, hogy többszöri magyar kezdeményezésre 1922-ben fölvették hazánkat az ENSZ elődjének számító Népszövetségbe, ami jelentősen megnövelte a diplomáciai mozgásterünket, emellett kölcsönhöz is jutott a nemzetközi szervezettől az ország. Következetes és kemény tárgyalásokon sikerült ezt elérni, amelyek során gróf Bethlen István Londonban, Párizsban és Rómában igyekezett megnyerni a győzteseket az újrainduláshoz nélkülözhetetlen hitel, illetve a 2,1 milliárd aranykoronára rúgó háborús jóvátételi kötelezettség átmeneti felfüggesztése ügyének, a franciák és a kisantantállamok azonban kategorikusan elutasították a kérést. A pragmatizmusukról híres angolok ugyanakkor ártalmasnak ítélték a főleg Edvard Beneš által képviselt merev ellenállást, ezért gazdasági és politikai támogatásuk megvonását kilátásba helyezve rávették a tiltakozókat álláspontjuk megváltoztatására. Így végül 1923 végén sikerült hozzájutni 250 millió aranykorona népszövetségi kölcsönhöz, aminek felhasználását népszövetségi biztosként Jeremiah Smith amerikai jogász-bankár felügyelte. Bár a szakember akár a magyar költségvetésbe is beleszólhatott, utasítások helyett inkább építő tanácsokat adott, és konstruktívan együttműködött Bethlen István kormányával. A népszövetségi hitel segítségével tehát sikerült jelentős beruházásokkal újraindítani a magyar gazdaságot, diplomáciánk pedig elérte, hogy a jóvátételi kötelezettséget 200 millió aranykoronára szállítsák le.

A külpolitika más tekintetben is eredményes volt. Bethlen István 1927. április 5-én Rómában örök barátsági szerződést kötött Olaszországgal, erős szövetségest nyerve a magyar ügynek, melynek fókuszában a trianoni békediktátum revíziója állt. Bár Olaszország a győztesek oldalán fejezte be az első világháborút, és megszerezte Ausztriától Dél-Tirolt, ez ambiciózus területi igényeit nem elégítette ki. Róma magáénak akarta az Adriai-tenger teljes térségének felügyeletét Dalmáciával együtt. Ezért maga is szorgalmazta a békeszerződések felülvizsgálatát, területi igényeket támasztva az újonnan létrejött Jugoszláviával szemben.

Olaszország mellett a korabeli Közép-Európa-politika jegyében Lengyelország és Ausztria is készségesnek mutatkozott az együttműködésre, így sikerült fellazítani a kisantant gyűrűjét. Ebben egyébként szerepe volt a Rongyos Gárda 1921-es nyugat-magyarországi felkelésének is, amely nemcsak az eredetileg Ausztriának zsákmányul vetett Sopron és környékének hovatartozásáról szóló népszavazást kényszerítette ki a mindössze egy hónapig fennálló Lajta-bánság kikiáltásával, hanem végleg ellehetetlenítette Beneš azon buzgalmát, hogy az újonnan létrejövő államszövetségeknek, Csehszlovákiának és Jugoszláviának közös határa legyen az Őrvidéken, és így megvalósuljon a vágyott szláv korridor. 

Magyar soft power: a Collegium Hungaricumok

A magyar kormány felismerte az aktív kultúrdiplomácia jelentőségét. Ezért célul tűzte ki a nemzetközi tudományos és kulturális életbe való betagozódást, illetve olyan hazafias értelmiség nevelését, melynek képviselői otthonosan mozognak az egyetemes szellemi életben. Ez ugyanis a dualizmus évtizedeiben önálló magyar külpolitika híján háttérbe szorult, noha egyébként volt hagyománya a külfölddel létesített kulturális kapcsolatoknak, különösen német nyelvterületen, melynek jeles egyetemein a XVI. század óta tanultak magyar diákok. Maga a nagy magyar kultúrpolitikus, gróf Klebelsberg Kunó is tanult egy évet Berlinben 1895–96-ban. A német fővárosban 1924-ben nyitotta meg kapuit a Collegium Hungaricum, és még ugyanezen esztendőben Bécsben is megkezdődött a képzés az ottani intézményben.

A római Collegium Hungaricum 1927-től fogadta hallgatóit, ám az intenzíven fejlődő olasz–magyar kapcsolatok jegyében az olasz nyelv már 1924-ben bekerült a magyar gimnáziumok tananyagába. A nyelvtanárképzéshez az olasz kormány ösztöndíjjal is hozzájárult.

A Collegium Hungaricumok jelentőségét bizonyítja, hogy ma is működnek, Berlin, Bécs és Róma mellett immár Leuvenben, Münchenben és Párizsban is. A Bethlen-kormány erőfeszítéseinek köszönhetően Magyarország az 1920-as évek végére nemcsak politikailag és gazdaságilag, hanem kulturálisan is kitört az elszigeteltségből.

Magyar gazdasági csoda

A trianoni békediktátummal területe kétharmadától, lakossága harmadától, ipari infrastruktúrájának és vasúthálózatának több mint felétől, majdnem minden ipari nyersanyagától és erőforrásától megfosztott Magyarország talpra állításához tíz évre volt szükség. A bethleni gazdaságpolitika a termelő ágazatok rendkívüli támogatására épített, és számos szociális elemet is tartalmazott.

Miután Magyarország 1923-ban sikerrel vehette föl a 250 millió aranykorona népszövetségi kölcsönt, megkezdődhettek a gazdaság újraszervezését szolgáló nagy reformok. 1924-ben részvénytársaságként, a Wekerle-kormány korábbi pénzügyminisztere, Popovics Sándor elnökségével meg­alakult a Magyar Nemzeti Bank. Az intézmény első dolga volt a háborús időkben inflálódott korona stabilizációja, 1927. január 1-jén pedig bevezették a pengőt, amely hosszú ideig Európa egyik leginkább értékálló fizetőeszközének bizonyult. A kormányzat az átállás költségeit jellemzően a betéttulajdonosokra és a világháború hadiszállításain meggazdagodott spekulánsokra terhelte annak érdekében, hogy a produktív, termelést finanszírozó tőkét ne nyomja a pénzváltás súlya.

A sorozatos reformok eredményeként 1929-re a magyar költségvetés a háborús jóvátételi kötelezettség ellenére is többlettel zárt, az ipari termelés pedig tíz százalékkal meghaladta az első világháború előtti utolsó békeév teljesítményét.

A Bethlen-kormány a magyar gazdasági rendszert a produktív ágazatokra, a hazai gazdasági energiák mozgósítására építette, és ezeket szükség esetén állami eszközökkel védte a mindenkori hitelezőkkel szemben. Az adósvédelmi jogszabályok odáig mentek, hogy ha a hitelező által megállapított kamatnak uzsorajellege volt, azt a bíróság utólag, visszamenőleges hatállyal is méltányos szintre csökkenthette.

A gazdaság újraépítéséhez széles társadalmi bázist is teremteni szándékoztak. Ebben az időszakban vált meghatározóvá a napi nyolcórás munkaidő, és 1927-ben létrehozták az Országos Munkásbiztosító Intézetet, ami 1928-tól Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) néven működött. 405 betegággyal megnyílt az OTI központi kórháza a fővárosi Uzsoki utcában, ez néhány év alatt európai mércével mérve is magas színvonalú ellátást nyújtott a biztosítottaknak. A kormány létbiztonságot teremtett az állami szolgálatban dolgozóknak is, vagyis, mai szóhasználattal, stabil köztisztviselői életpályamodellt vezetett be. 

Intenzív tudománypolitika

A trianoni békediktátum nyomán a magyar egyetemek száma 59-ről 25-re csökkent, és több patinás univerzitás is költözni kényszerült. A kolozsvári és a pozsonyi tudományegyetem átmenetileg Budapesten folytatta tevékenységét, majd előbbi Szegeden, utóbbi Pécsett talált új otthonra. A nagy hírű selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola pedig Sopronba költözött.

Mindent egybevéve 1920 és 1945 között négy tudományegyetem (Szeged és Pécs mellett Debrecenben és Budapesten), valamint 12 egyéb egyetem (például a nemzetközi hírű Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, a mai BME elődje) és főiskola működött Magyarországon, és ezek aktív kapcsolatokat ápoltak a nemzetközi tudományossággal, különösen a természettudományok terén.

A Bethlen-kormány mindemellett támogatta a Magyar Tudományos Akadémia munkásságát, 1922-ben létrehozta az Országos Magyar Gyűjteményegyetemet, mely összefogta a Magyar Királyi Országos Levéltár, a Magyar Nemzeti Múzeum és Országos Széchényi Könyvtár, az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum, az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum és a Pázmány Péter Tudományegyetem könyvtárát. Múzeumok és gyűjtemények jöttek létre, felállt a Nemzeti Közművelődési Alap, és mintegy 1500 új népkönyvtár is szolgálta a közművelődést.

Nemzetépítés kultúrával

A Bethlen-kormány kultuszminisztere, gróf Klebelsberg Kunó hirdette meg a kultúrnacionalizmus politikáját. Ez azt jelentette, hogy az erőforrásai jelentős részétől megfosztott, lefegyverzett Magyarországnak szellemi teljesítményében kell bizonyítania kiválóságát, lehetőség szerint fölébe kerekedve az értelmiségnek csaknem híján lévő trianoni utódállamoknak.

A klebelsbergi kultúrpolitika egyszerre célozta meg az elitképzést és a népoktatást. Figyelemre méltó, hogy e célra a korabeli nemzeti össztermék átlagosan mintegy tíz százalékát fordította a magyar állam.

Ennek köszönhetően gyökeresen átszervezték a magyar oktatási rendszert. „Minden várostípusnak megfelelő iskolafajtát kell adni. A falunak a népiskola, a kisvárosnak a polgári iskola, a középvárosnak a középiskolák különféle fajtája jár ki, igazi nagyváros pedig bajosan képzelhető el főiskolák, különösen egyetem nélkül”, vallotta Klebelsberg.

1925-ben indult el a népiskolai program, ennek célja volt „a hazának vallásosan és öntudatosan hazafias polgárokat nevelni, akik az általános műveltség alapelemeit bírják, és képesek arra, hogy ismeretüket a gyakorlati életben értékesítsék”. A program keretében mindössze három év alatt 5000 falusi tanterem jött létre egységes típustervek szerint. Ezekhez háromszobás tanítói lakásokat is építettek, továbbá könyvtárral, gramofonnal, filmvetítővel is fölszerelték őket. A népiskolák egyben a falusi civil közösségek (dalárdák, olvasókörök, gazdaegyletek) összejöveteleinek is helyszínéül szolgáltak.

A népiskola hatosztályos intézmény volt, de 1928-ban már megszületett az 1940-ben bevezetni tervezett nyolcosztályos népiskoláról (mai megnevezéssel az általános iskoláról) szóló törvény. Ez végül 1945 után vált valóra. A négyosztályos, középfokú polgári iskolák feladata volt, hogy „a tanulót vallásos, erkölcsös és nemzeti szellemben gyakorlati irányú általános műveltséghez juttassa és ezzel közvetlenül a gyakorlati életre vagy pedig a középfokú szakiskolákra előkészítse”. Jogi és közigazgatási ismeretek, könyv- és számvitel, mezőgazdasági készségek és háztartástan egyaránt szerepelt a tanrendben. Az itt végzettek leginkább valamely szakiskolában, illetve óvónő- és tanítóképzőben tanulhattak tovább. Utóbbi intézményeknek különös jelentőséget tulajdonított az állam, Klebelsberg hitvallása szerint az ez irányú oktatás fő célja, hogy a tanító „ne csak tanítsa, hanem szeresse a magyar gyermeket”. A középiskolák más típusa volt a klasszikus gimnázium mellett a reálgimnázium és a reáliskola. Közös volt bennük, hogy nyolc osztállyal működtek, érettségit adtak, és lehetőséget teremtettek a felsőoktatásba való bejutásra. A gimnázium nagy hangsúlyt helyezett a klasszikus műveltség átadására, többek között a latin és a görög nyelv tanításával, a reáliskolák ezzel szemben a természettudományokra fókuszáltak, a reálgimnázium pedig a kettő ötvözete volt magas szintű angol-, francia- vagy olaszoktatással. A német nyelv mindhárom iskolatípusban kötelező volt. 1934-ben aztán ezek összevonásával egységes gimnáziumi képzést hoztak létre, nagyobb fókusszal a magyar nyelv és irodalom, valamint történelem tárgyakon.

Mindemellett a szakképzésre is nagy figyelmet fordítottak. A három évfolyamos tanonciskolákba az elemi népiskola elvégzését követően lehetett jelentkezni, a gyakorlati képzés kisiparosműhelyekben zajlott az Ipartestület szakmai felügyeletével. A felső ipari iskolák pedig önálló kisipari műszaki egzisztenciát adtak.

A Bethlen-kormány kötelezővé tette az iskolai testnevelést, ennek érdekében országszerte tornatermek sokaságát építették. 1925-ben kezdte meg működését a Magyar Testnevelési Főiskola, 1930-ban pedig megnyílt a margitszigeti Nemzeti Sportuszoda. Emellett az állam az élsportot is felkarolta, fölismerve a sport jelentőségét nem csupán a testedzésben, hanem a nemzeti büszkeség ápolásában, Magyarország nemzetközi elismertségének növelésében is. 

Birtokvédelmi intézkedések

A hagyományos politikai elit és a parasztság történelmi kiegyezésével, gróf Bethlen István miniszterelnök és Nagyatádi Szabó István, a Kisgazdapárt vezetője kézfogásával, illetve pártjaik egyesülésével létrejött Keresztény Nemzeti Egység Pártja szimbolikusan is új korszak nyitányát jelezte. Ennek jegyében addig nem látott földreformot hajtottak végre, mely nem érintette ugyan a nagybirtokokat, de mégis nagyjából kétmillió embert, főleg korábbi zselléreket juttatott fejenként egy és öt hold (nagyjából 0,5 és 4 hektár) közötti méretű kisbirtokhoz. Ugyancsak a nemzethű agrárközéposztály szélesítését, megerősítését célozták a háborús érdemek alapján adományozott vitézi telkek, amelyek ráadásul elidegeníthetetlenek maradtak.

A kormány birtok- és hitelvédelmi intézkedések sorozatával óvta a kisegzisztenciákat, a földhöz köthető anyagi és kulturális értékeket. Az eladósodott birtokokat védetté nyilvánították, a mezőgazdasági értékesítés elősegítésére szövetkezeti rendszert hoztak létre, és nagy figyelmet szenteltek az eredetvédelemnek. Beszédes, hogy a két világháború között 137 termőhelyéről márkázott, nemzetközileg is elismert agrártermékkel büszkélkedhetett Magyarország.

Ehhez kapcsolódott az erőteljes iparvédelem. Az ezt célzó vámok átlagosan 25-30 százalékkal haladták meg az első világháború előttieket, de például a textiliparban a korábbinak három-négyszeresére emelték a behozatali tarifát.

Magyar lelemény

Az oktatás kitüntetett szerepbe emelése után az egyetemi hálózat számos neves tudósnak kínált termékeny környezetet az alkotáshoz, egyre-másra születtek az új magyar találmányok.

Szent-Györgyi Albert például kifejezetten Klebelsberg hívására tért haza Cambridge-ből, és folytatta itthon a kutatást, aminek során az 1930-as évek elején Szegeden izolálta a C-vitamint.

A budapesti egyetem oktatója volt Bay Zoltán fizikus, akit a XX. század világviszonylatban is meghatározó természettudósai és feltalálói között tartunk számon. Foglalkozott radartechnikával, ő volt egy új tudományág, a radarcsillagászat megteremtője. Nevéhez olyan eredmények fűződnek, mint a magyar Hold-radar-kísérlet, a foto­elektron-sokszorozó és a fénysebességre alapozott méterdefiníció. A világhírű tudós a Bethlen-korszakban kezdte pályafutását, 1926-ban a legmagasabb kitüntetéssel szerezte meg doktori fokozatát, majd ösztöndíjjal Berlinben kutatott.

Ebben az időszakban kezdett munkálkodni Békésy György biofizikus is. A későbbi Nobel-díjas tudós az emberi hallószerv működésére vonatkozó kutatások jelentős részét, amelyekért végül a rangos tudományos elismerést elnyerte, Magyarországon végezte az 1930-as években.

Mihály Dénest már diákkorában foglalkoztatta a távolbalátás kérdése, ezért alkotta meg a szeléncellával és húros oszcillográffal működő Telehort, amely alkalmas volt állóképek közvetítésére. Ám a fejlesztés idehaza nehézkesen haladt, Mihály pedig ajánlatot kapott a német AEG-től, ahol jobb körülmények között tudta kutatásait folytatni. Sajnos nem volt ez egyedi eset, számos olyan magyar találmány született a két világháború között, amelynek kifejlesztésére és tömeg­gyártására már külföldön került sor, mert itthon tartásukhoz nem volt elég erős a Trianon után összezsugorodott magyar gazdaság. Így történhetett, hogy 1929. március 8-án nem egy hazai, hanem a berlin-witzlebeni rádióállomás sugárzott először mozgóképes televíziós adást Mihály Dénes jóvoltából.

Kandó Kálmán, a vasútvillamosítás úttörője viszont nemcsak hogy itthon ért el nemzetközi viszonylatban is átütő sikert, munkásságával Magyarország hírnevét is öregbítette. Amikor a Budapest-Nyugati–Dunakeszi-Alag-vonalszakaszon 1923-ban lefolytatott kísérletei sikerrel jártak, külföldön is hatalmas feltűnést keltett, hogy az első világháború hatásaitól még mindig szenvedő Magyarországon ilyen jelentős felfedezés született. Hamarosan el is kezdődött a Budapest–Hegyeshalom-fővonal új rendszerű villamosítása. A kiváló vasúti mérnök eközben külföldi megbízásokat is kapott, 1926-ban az akkori Európa két legnagyobb teljesítményű egyenáramú gyorsvonati mozdonyát tervezte meg a Párizs–Orléans-vonal számára. 

Rejtett haderőfejlesztés

Noha az első világháború katonai összeomlása után a kisantant ellenséges gyűrűjében kibontakozni akaró Magyarországnak égető szüksége lett volna egy új hadsereg felépítésére, ezt szinte teljesen ellehetetlenítette a trianoni békediktátum. Bethlen István miniszterelnöksége idején is világos volt, hogy a kitűzött célt, a revíziót csak jelentős fegyveres erő birtokában lehet véghezvinni, ezért megkezdődtek a rejtett haderőfejlesztések.

A békeszerződés értelmében hazánkban megszűnt az általános hadkötelezettség, és 35 ezer főben maximálták a hadsereget. Ez a létszám még a legjobb fegyverzet mellett is kevés lett volna a szövetségbe forrt szomszédokkal szemben, de tilos volt többek között páncélos­alakulatok és légierő létrehozása is.

A tiltások megkerülésére jött létre 1924. május 5-én Rendőr-újonciskola (Ruisk) néven a későbbi magyar páncélosalakulatok alapjának tekintett szervezet. Hivatalosan karhatalmi célokat szolgált, ám valójában zászlóaljkeret volt. Valódi harckocsik híján kezdetben személygépkocsik alvázára szerelt bádoglemezekből fabrikáltak maketteket, így próbálták meg elsajátítani a harcjárművek kezelését. A magyar próbálkozásokat egészen 1927-ig rendszeres nemzetközi ellenőrzések igyekeztek kordában tartani, így hiába érkezett kalandos úton, uszályon, gabona alatt rejtve tizennégy darab LK–II fegyvertelen harcjármű, szétszerelve kellett tárolni őket. Amint megnyílt a lehetőség a fejlesztésre, jött két angol gyártmányú Vickers páncélgépkocsi, később pedig öt Fiat 3000B harckocsi. A hadvezetés komoly szerepet szánt a harckocsizóknak, figyelemmel kísérték az Európában zajló, a páncélosok szerepét taglaló élénk vitákat, és arra jutottak, hogy a harckocsikat hadműveleti feladatok önálló végrehajtására is alkalmas magasabb egységekbe kell szervezni. 1929-ben már megkockáztatták egy páncélgépkocsi-század szerepeltetését a nyílt hadrendben, vagyis a magyar harckocsizók kiléptek az árnyékból.

Ugyancsak rejtve kellett megoldani a légierő fejlesztését is. Ennek keretében a magyar katonai repülés szervezete polgári köntöst kapott. Már 1920-ban megalakult a Magyar Aeroforgalmi Rt., ám ezt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság megszüntette. Végül 1922-ben indulhattak fejlődésnek a polgári légiforgalmi vállalatok, miután feloldották a Magyarországra vonatkozó repülési tilalmat. Létrejött a Magyar Légiforgalmi Rt. (Malert), stabil hátteret adva a rejtett katonai légierőnek: alkalmazta a már meglévő állományt, és biztosította az új pilóták, navigátorok és műszaki személyzet kiképzését is. A logisztikáról a kereskedelemügyi minisztérium alá tartozó Légügyi Hivatal gondoskodott, kezelte például a repülőtereket. A személyi állományt polgári és rendvédelmi szervek rejtették, a rendfokozatokat ártalmatlannak tűnő megnevezésekkel helyettesítették, a hadnagy papíron légügyi ellenőr volt, az alezredes pedig légügyi aligazgató. Sorkatonaság nélkül súlyos probléma volt az utánpótlás, ezt a leventemozgalom létrehozásával hidalták át. Az új szervezet egyúttal segített a hivatásukat vesztett tiszteken, mivel foglalkoztatni tudta a katonai ismeretek birtokában lévő oktatókat. Emellett lehetővé tette a katonai alapismeretek megszerzését a 12–21 éves fiúknak, a későbbi tapasztalatok alapján sikerrel pótolva a sorkatonai kiképzést, a vallási, nemzeti értékeket közvetítő neveléssel pedig ellensúlyozva a kommunista propagandát. 

Tanácsadó a háttérben

Gróf Bethlen István miniszterelnöksége után is a magyar belpolitika meghatározó alakja, Horthy Miklós kormányzó tanácsadója maradt. Befolyása ugyanakkor folyamatosan csökkent, a németek elől bujkálni kényszerült, végül szovjet fogságban halt meg.

Amikor Bethlen István tízévi kormányzás után, 1931 augusztusában lemondott, senki nem gondolta, hogy a döntése végleges, hiszen továbbra is a párt vezetője maradt. Az 1929–33-as nagy világgazdasági válság által is megtépázott országban ekkorra meglehetősen összekuszálódtak a politikai viszonyok, Bethlen a Gömbös Gyula vezette nemzeti radikálisokkal szemben elveszítette a párton belül a többségét. Óriási tekintélye azonban megmaradt, így mindenki arra számított – valószínűleg saját maga is –, hogy néhány éven belül, a helyzet rendeződése után visszatér a Sándor-palotába.

Horthy kifejezetten bízott Bethlenben, ezért igyekezett nyitva hagyni előtte a hatalomba visszavezető utat. Utódjául ezért nem Gömböst, hanem személyes jó barátját és Bethlen régi harcostársát, Károlyi Gyulát jelölte, Bethlen pedig maradt a kormánypárt vezére. Károlyi azonban a gazdasági válság kezelésére alkalmatlannak bizonyult, az általa szorgalmazott takarékosság inkább olaj volt a tűzre, az elszabadult indulatok letörésére bevezetett statárium pedig még inkább. Mindenki arra számított, hogy Bethlen visszatér, Horthy azonban attól tartott, hogy a zavaros viszonyok állandósulnak, ezért úgy döntött, hogy tiszta lapot nyit, és Gömbös Gyulát kérte föl a kormányalakításra.

Gömbös szisztematikus munkával kiszorította Bethlent a hatalomból, aki 1935-ben a kormánypártból is kilépett, mert nem értett egyet Gömbös Németországgal kapcsolatos politikájával. Ettől kezdve hatalmi tényezőnek nem számított, ugyanakkor a kormányzó minden lényeges kérdésben kikérte a tanácsát, ha sokszor nem is fogadta meg. Bethlen ellenezte az egyoldalú német elköteleződést, hibának tartotta a háborúba lépést, és elítélte a zsidótörvényeket, ám e nézeteinek a politikai súlya ekkor már csekély volt.

A német megszállást követően Bethlen illegalitásba vonult, mert tartani lehetett attól, hogy elfogják és internálják, de közben többször módot talált rá, hogy tanácsaival segítse a kormányzót.

Az oroszok 1944 decemberében, miután önként jelentkezett a szovjet hatóságoknál, őrizetbe vették, és hónapokig házi őrizetben tartották. Mivel nem volt hajlandó együttműködni a kommunistákkal, mindenféle jogalap nélkül a moszkvai Butirka börtönbe szállították. Gyekanozov akkori külügyi népbiztoshelyettes a lépést egy feljegyzésében így indokolta: „Ha most, amikor Magyarországon aktivizálódni kezdtek a jobboldali elemek, […] a magyar reakció olyan tapasztalt képviselőit engedjük politikai tevékenységgel foglalkozni, mint Bethlen, az csak a jobboldali erők pozícióit erősítené az országban.”

Bethlen a börtönben hunyt el, feltehetően éhen halt, 1946. október 5-én. Testét elhamvasztották, ezért a Kerepesi temetőben 1994. június 17-én tartott jelképes újratemetésen nem az ő hamvait, csupán a börtön egy marék földjét helyezték a sírba.