Zomléed

„Gyermek hitén ki nem nevet, / Győz pokol s halál felett.”
(William Blake)

Múltszikrácskák, gondolattöredékek, emlékmorzsák. Minden előjön. Csupán azáltal, hogy régi számítógépem tartalmát próbálom lementeni, amíg még tehetem. Mert napok, hetek, hónapok óta úgy zúg ez az átkozott gép, mint egy ipari kávédaráló. Ideje hát biztonságba tudni régi értékeimet. Mentés közben pedig kincsekre akadok. Mint például erre a képre.

A kép pontos és hivatalos címe egyébiránt „zomléed4356555”, és fiam alkotta 2001. április 7-én, szombaton, pontban ‏‎20:06:35-kor. És egészen véletlenül emlékszem a keletkezés körülményeire. Ami, valljuk be, ilyen történelmi időtávlatból meglehetősen szép teljesítmény. 

Ahogyan már mondtam, szombat este volt. Fiam pedig nagy rimánkodások közepette odakönyörögte magát a gépemhez, hogy alkosson valami maradandót. 5 és fél évesen ez szinte kötelező volt már akkor is, most meg aztán, amikor 12-13 évesen TikTok-világsztárrá válhat bárki, illetve 14 évesen az ENSZ-ben oszthatja az észt klímaügyben, még inkább elvárható. Egyszerűen nincs idő a totojázásra, a méla, unalmas, semmittevős játékokra. Gyorsan kell híressé válni. 

– Nézd, apa! Ez egy zomléed – mondta nekem, és Gulácsy Irén Fekete vőlegények című, sokadszorra olvasott regényéből felpillantva csak annyit mondtam rutinos apaként:

– Valóban.

Mi tagadás, ezen kissé meglepődött.

-Te tudod, mi a zomléed?

– Persze – feleltem neki hezitálás nélkül, a zomléed-tudók önbizalmával felvértezve. – Az ott, ni! Az ott egy zomléed.

– De mi ez? Ha tudod, akkor mondd el, hogy mi ez? – mondta nekem, most már kissé durcásan, azzal a heves sértődöttséggel, ami akkor jön elő az emberből, amikor egyedüli titkok tudójának gondolja magát, de azért némi kétellyel szíve mélyén, mint aki attól fél, hogy kiderül: amit felfedezett, az nem az örök élet receptje, hanem a tejbegrízé.

– Nézd, kisfiam, nem érek rá most így ezzel foglalkozni. De látom, és nagyon tetszik, és tényleg ilyen egy zomléed. Ott, balra fent, azokon a széleken szerintem még egy kicsit finomíthatsz, de így is teljesen felismerhető. 

– Hazudsz! – kiáltotta felpattanva és elém állva. Hazudsz már megint! Neked fogalmad sincs róla, hogy mi az a zomléed! Sose volt, mert nem szeretsz!

Mérgesen ledobtam a dohányzóasztalra a könyvet, s már a nyelvemen volt a csípős válasz, amikor ránéztem fiamra, és láttam, hogy haragja valódi. Mi több, jogos. Ugyanis fogalmam se volt róla, hogy ezt a bizonyos zomléedet eszik-e vagy isszák? 

– Jaj, gyere már ide! – szóltam neki olyan szelíden, olyan megnyugtatóan, ahogyan csak tőlem tellett, mire odajött és a karjaimba bújt. Én pedig szorosan átöleltem és a fülébe súgtam:

– Ne haragudj! Tényleg nem tudom, mi az a zomléed. Csak, tudod, az apukák sokszor tesznek úgy, mintha mindent tudnának.

– Tudtam, hogy hazudsz – súgta a fülembe megbocsátólag, ám mindenféle sallangjaitól letisztítva, arcomba vágva a puszta tényt. – De azért nagyon szeretlek!

– Én is téged. De most már mondd meg végre, hogy a mi a csuda az a zomléed?

– Nem tudom – felelte kacagva. – Csak ezeket a betűket ütöttem be mentéskor. És képzeld, sikerült elolvasni utána!

– Látod? Pedig még iskolás se vagy. Büszke vagyok rád! És ígérem, hogy ezután soha nem hazudok neked – tettem hozzá a végén azt az appendixet, amit már kimondásakor megbántam, ugyanis jól tudtam, hogy teljesíthetetlen fogadalom.

– De azért tényleg tetszik? – kérdezte ő, kibontakozva karjaimból, s a monitorra mutatva.

– Mi az, hogy! – mondtam ezúttal őszintén, mert jobban megnézve a rajzot, valóban tetszett. – Ezért egy modern festészetért rajongó egymillió dollárt is adna!

– És akkor vehetnék neked egy Porschét.

– És akkor vehetnél nekem egy Porschét – helyeseltem kissé könnybe lábadt szemmel, picikét elfordulva tőle, hogy ne lássa, amíg letörlöm. Akkor is ilyen volt, azóta is ilyen. Ha jövőt tervez, az első helyek egyikén szerepel az én megsegítésem.

Van is erre a fajta önfeláldozó fiúi szeretetre egy nagyon kifejező szó: zomléed.