Ápolónak lenni nem szakma, hanem hivatás

„Ha megmentesz egy életet, hős vagy. Ha megmentesz száz életet, nővér vagy.”
(Florence Nightingale)

Május 12-e az ápolók nemzetközi napja, annak emlékére, hogy 1820-ban ezen a napon született Florence Nightingale brit ápolónő, az ápolóképzés kiemelkedő alakja. És most leírhatnám tényekkel és adatokkal alátámasztva, miért fontos ez a hivatás, valamint hogy mennyire nagyon tiszteletreméltó az ápolók tevékenysége. Ehelyett inkább elmesélek egy történetet.

***

Mint minden igaz történet, ez is úgy kezdődik, hogy egyszer volt, hol nem volt, valahol az északi (gúny)határszélen volt egy kórház. Annak pedig egy sebészete. Ezen a sebészeten pedig… Ejj, nem jól mesélem! Ennél azért régebbről kell kezdeni!

No, egyszer volt, hol nem volt, valahol az északi (gúny)határszélen volt egy kicsi falucska, abban pedig lakott egy kicsi gyerekecske. Hát ez a gyerekecske meg én voltam. Méghozzá olyan kicsike, hogy mindig vigyázni kellett rám. Erre a feladatra a legalkalmasabb személy nagymamám volt, aki csak elvigyázgatott engem. Hanem mikor a tavaszi s nyári munkák beköszöntöttek, neki is mennie kellett a határba. Ilyenkor néhanap egy öreg cigányaszony, Mókus néni pesztrált engem, aki a szomszéd faluban lakott, onnan járt át hozzánk. Nem Mókus néni volt a neve, annak csak én neveztem el, mert mindig olyan cukorkát hozott nekem, aminek a zacskóján egy mókus volt. 

Hát ennek a Mókus néninek volt egy unokája, a Vica, úgy tőlem tíz évvel idősebb nagylány, néha ő is eljárt pesztrálni a nagyanyjával. Igen jól megvoltunk így hármasban, pláne, hogy Vicával elmondtuk egymásnak a legféltettebb titkainkat is; például, hogy mik leszünk, ha nagyok leszünk. Neki árultam el először, hogy bűvész leszek, aki ír meg szerepel, meg énekel, meg minden csudadolgot csinál. Ismertem én azt a szót is, hogy művész, de úgy gondoltam, hogy a bűvész alkalmasabb leírni az óhajomat. Ő is elárulta, min töri a fejét. Doktor akar lenni, hogy embereket gyógyítson. 

Ebben azért akadt némi hiba. Történetesen, hogy egyrészt a nyolc osztályt is alig járta ki, másrészt már igen meg akarta szöktetni őt egy legényke abban a bizonyos szomszéd faluban. A romáknál a szöktetés olyan házasságféle szokás, ami a mai napig él, csakhogy mostanában már hivatalos esküvő is követi. Vica azonban nem akarta ezt az életet, s ezen bizony még a nagyanyjával is összekülönböztek, aki máskülönben élt-halt érte. Csakhogy a kislánynak is megvolt a maga terve. Mivel nagyon szegények voltak, azt mondta a szüleinek, hogy ő bizony elszegődik a városi kórházba dolgozni, akkor aztán keres sok pénzt, úgyhogy nem kell tovább a házaknál koldulniuk. Be is jött a számítása, a szülei nem mondtak nemet a munkával szerzett pénzre. 

Hogy mi lett Vica dolga a kórházban? Ugyan, mi lett volna? Hisz jószerével a saját nevét is csak alig tudta leírni. Takarító lett bizony. De annak a legkiválóbb! Mert az is tisztességes munka, azt is lehet csak úgy odacsapni, meg aztán úgy is, hogy csodájára járjanak a népek. Hát Vica úgy mosott fel, úgy törölte a port, úgy vitte a szennyest a mosodába, hogy abban hiba nem volt. 

És tett ő mást is. Amikor a kórtermekben mosott fel, mindig volt egy-két kedves szava a betegekhez, akik, valljuk be, először a pénztárcájukat is dugták előle, de kis idő múltán a szívüket is kitárták neki. Vica pedig amellett, hogy beszélgetett velük, a felmosás és portörlés közben tisztába is tette egynémelyiket. Mi több, ha azt látta, hogy az infúziós palack lecsepegett, mellette meg ott van a másik, át is kötötte. Persze csak akkor, ha biztosan tudta, hogy lehet. Ezt pedig onnan tudta biztosan, hogy a nővérek megkérték őt erre. Nem lett volna szabad, s nem azért történt, mert az ápolók hanyagok lettek volna, hanem csupán kevesen voltak már akkor is arra a rengeteg betegre. 

Sokáig ment ez így, tán másfél-két évig is, amíg egy szép napon az osztályos főorvos meg nem látta a palackcserét. Azon nyomban az irodájába hívatta Vicát, aki remegve állt meg íróasztala előtt, mert biztos volt benne, hogy ki fogják rúgni. 

– Ugye tudja, hogy amit maga csinál, azt nem szabad? – kérdezte zordan a főorvos.

– Tudom, főorvos úr, és többet nem fog előfordulni, csak ne tessék kirúgni! – felelte neki Vica pityeregve, az orvos pedig jól megijedt ettől, hiszen neki egészen más tervei voltak. Így szelídebben folytatta:

– Ahogy mondtam, ezt magának nem szabad. De maga el fogja végezni a nővérképzőt. Méghozzá az én segítségemmel!

***

Így is lett. Igaz, hogy a hároméves képzést hat év alatt fejezte be, s az is igaz, hogy a fele időben csak megszöktették őt. S olyan igaz, mint ahogy most itt ülök, hogy az utolsó évben még egy kis pulyát is szült, a kis Vicát. Ám az iskola csak meglett. Innentől kezdve vígan ágyazhatott, ágytálazhatott, kioszthatta a gyógyszereket, cserélhette az infúziós palackokat, csak éppen… Csak éppen azt a fránya vénát nem szúrhatta meg. Ahhoz bizony érettségi bizonyítvány kellett és tanfolyam. 

Ugye, kitalálja a kedves olvasó, hogy mi történt? Hát persze, hogy meglett az a bitang érettségi is! Aztán a tanfolyam. Aztán még sok-sok más tanfolyam, képzés, miegymás. Pedig akkor már Lajoskát is a világra hozta. No, elég az hozzá, hogy amikorra a földes padlójú putriból átköltöztek a férjével és a két gyerekkel az új téglaházukba, már szakápoló volt. S már majdnem főnővérré is kinevezték, amikor egy roma szervezet kérésére inkább házi betegápolónak szegődött. 

Ámde hamar híre ment, hogy a Vica nővérnek aranyból van a szíve, az injekciót meg úgy adja be, hogy nem is érzik, ráadásul az aranyszív mellé vaskéz is társul, hisz’ úgy emelgeti, forgatja a mázsás ágyban fekvőket is, mintha bizony csak pehelyből volnának. Onnantól aztán oda ment, ahová hívták, korra, nemre és származásra való tekintet nélkül.

Így kötött ki jó néhány évtizeddel később nálunk is újra, hogy nagymamámnak megkönnyítse az utolsó napjait. El is beszélgettünk, s jól megmosolyogtuk gyerekkori énünk nagyravágyásait. Aztán elgondolkodtunk rajta, hogy valóban mosolyognunk kell-e? Hiszen én író és dalszerző lettem, ő meg, ha nem is orvos, de okleveles szakápoló. Végül arra jutottunk, hogy ha nem is úgy, nem is olyan formán, de csak elértük, amit akartunk.

***

Arról a szóról, hogy ápoló, mindig Vica jut az eszembe. S ha valaki azt mondja, hogy ez munka vagy szakma, mindig kijavítom: ez hivatás. Amit akkor is elér az ember, ha ezer és ezer akadállyal kell szembenéznie. Amit akkor is gyakorol az ember, ha épp nem fizetik meg, vagy ha nem jár érte annyi megbecsülés, amennyit ér. 

Isten áldja az ápolókat! És jusson nekik annyi kedvesség, annyi segítség az életben, amennyi rengeteget ők adnak másoknak!