Álmok álmodója

– Fiatal építészként álmodott arról, hogy egyszer majd a Műcsarnok igazgatói székében találja magát?

– Nem példa nélküli a világban, hogy valaki építész végzettséggel egy múzeumot igazgasson, az én gyerekkori vágyam viszont tényleg az építés volt. Rövid időre bele is kóstoltam a szakmába, másfél évet dolgoztam a Buváti tervezőirodában. A hetvenes évek elején az olajválság miatt egyre kevesebb lett a munka, az akkoriban adott házgyári és a többi előregyártás keretei, egész szociális mögöttesük nagyon távol állt attól a gondolkodástól, ami miatt az építészetbe egykor beleszerettem.

– Érdekes, talán a jövőt is felvillantotta, hogy már a diplomaterve is egy múzeum volt: a visegrádi Mátyás Király Múzeum terveire kiírt pályázatot nem nyerte ugyan meg, ám az egyetemi diplomabizottság két opponense, Pogány Frigyes és Merényi Ferenc, a Szépművészeti Múzeum későbbi igazgatója el voltak ragadtatva a munkájától. Mondhatni, hogy ez sorsfordító volt az életében?

– Olyan szempontból mindenképpen, hogy a nemcsak tanáromként, de könyvei miatt is tisztelt Pogány Frigyes személye és kitüntető figyelme is közrejátszott abban, hogy a tervezőiroda negatív tapasztalata után jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára, amelynek ő volt akkoriban rektora. Az elsők közt voltam, többek közt Rubik Ernővel, akik az eredeti végzettségüket folytatva belsőépítész iparművész-diplomát szereztek. Közben önszorgalomból átjártam a közeli Lipótmezőre is, ahol a fiatal, velem egykorú pszichológus, Pressing Lajos a főnöke, Bagdy Emőke „engedélyével” szinte tanítványává fogadott. A pszichológián túl a keleti művészetek és filozófia felé fordította az érdeklődésemet. Ez a műegyetemi diploma után sorsom humán fordulatát eredményezte.

– Újabb lépcsőfok a világ kitágítá­sára?

– A mai napig érdekelnek a világ összefüggései. Azon is törtem a fejem, hogyan lehetne a pszichológiát és az építészetet társítani.

– És mi lett a megoldás?

– Szondi Lipót emberi portréfotókra építő ösztöndinamikai tesztjének mintájára kidolgoztam egy építészeti ösztöntesztet „épületarcokkal”. Ez a pszichológusszakmában nemzetközi szenzációt keltett, még maga Szondi is, aki már idős tudós volt, élénken érdeklődött iránta. Leveleztünk, hívott, hogy menjek ki hozzá Zürichbe tanulni. De famulusától megtudtam, fizetős a kurzus, nyilván ez egy fiatal magyar értelmiségi számára 1979-ben szinte lehetetlen volt; ha kiengednek se lett volna rá pénzem. De azért a teszthez készített fotómontázsaimat a Bercsényi-galéria tárlata után Európa-szerte kiállították. Más fotóhasználatú képzőművészeti kiállításaim is voltak például a Fiatal Művészek Klubjában vagy a Fészek Klubban. Úgy is mondhatnám, hogy a Lipótba való „áthallgatás” erőteljes pályamódosítást hozott. A színházi tervezés felé indultam. Tíz év álomszerű látványtervezői munkái után egyszer próbáltam visszatérni az építészethez, az építész-képzőművész Hans Hollein bécsi irodájába, ami 1988-ban nem sikerült.

– Ezt a tíz álomszerű esztendőt a kaposvári Csiky Gergely Színházban töltötte, ahol olyan máig legendás elő­adásokban dolgozott, mint a Candide és a Nehéz Barbara című musicalek, a Bíborsziget, a III. Richárd, a Szent Johanna. És persze az 1981-ben bemutatott Marat/Sade: az Ács János rendezte zenés dráma a Kádár-rendszer legsúlyosabb tabuját, az 1956-os magyar forradalmat, a Corvin közt is beemelte a képbe, nem kis riadalmat keltve a hivatalos kultúrpolitikai körökben.

– Felejthetetlen évek voltak. Először a Budapesti Művészeti Hetek és Szabadtéri Színpadoknál dolgoztam, ami a Tavaszi Fesztivál szocialista megfelelője volt, Katona Ferenc lett a mesterem. Az itt töltött közel két esztendő tapasztalataival felvértezve jelentkeztem az éppen átalakulóban lévő kaposvári színházba; Zsámbéki Gábor rendezővel sok színész elment a Nemzetibe, és jött egy második nagy, hosszú fénykor Babarczy Lászlóval az élen. Aki szárnyai alá vett, segítsége hagyott kibontakozni.

– Ön pedig egészen új stílust honosított meg a színpadon. Ennek mi volt az előzménye?

– Még a Művészeti Hetekkel fogadtuk a Jurij Ljubimov legendás Hamletjét, Viszockijjal a címszerepben. Ennek különleges díszlete volt; egy gép egy hatalmas modern tértextilt mozgatott, ami ha kellett, trónt fedett be, ha kellett, függöny volt, amely mögött Laertes áldozattá válik, és még sorolhatnám. Egy targoncavezető fent ült a kosárban, és „kormányozta az előadást”. Mikor hol álljon, forduljon az anyag. Éreztem, hogy nekem is jó lenne ilyesmit csinálni. A következő két évtizedem arról szólt, hogy Kaposváron és más színházakban is hogyan lehetne minél jobban megmozgatni a játékot. Ebben ketten voltunk úttörők: a Prágában továbbtanuló Antal Csaba és én.

– Mégsem nézte mindenki jó szemmel a ténykedését, szép lassan a támogatottból a tűrt kategóriába került. Mivel húzta ki a gyufát?

– Több oka is volt. A Marat/Sade nemzetközi sikere eleve nem tetszett „odafent”. Közben benne voltam egy másik elhíresült előadásban is. Ugyancsak 1981-ben Győrben mutatták be a Szikora János rendezte Bambini di Pragát, jelenetenként más-más díszlettervezővel, köztük avantgárd művészekkel, amiből hatalmas balhé lett, be is tiltották. És 1982 februárjában létrehoztuk Gerle Jánossal a Budapest Galériában az Építészeti tendenciák című kiállítást a hozzánk hasonló, másként gondolkodó építészek soha meg nem valósult „álomterveiből”. Az előkészületekből a hivatalos szakmát kihagytuk. Ezek az „ügyek” összeadódtak, én pedig részleges szilenciumra ítéltettem. Kizárólag Kaposváron ugyan még dolgozhattam, de a Vígszínházban felső utasításra elvették egy munkámat. Akadtak mégis néhányan, akik meg mertek hívni egy-egy feladatra, például Ruszt Jószef Zalaegerszegre vagy Kapás Dezső Szegedre. Öt évre lényegében parkolópályára kerültem. Ekkor kezdtem a kiállítások rendezése és tervezése felé fordulni, illetve művészeti kritikákat írni különböző napi- és szaklapok számára. Milyen a sors, hiába a rendszerváltás, a történet megismétlődött a kétezres évek elején.

– Ekkor mi volt az ok?

– Majdnem ugyanaz, néhány „fontos” ember kiátkozott, a többiek meg mentek utána. Előbb a szintén Gerle Jánossal a 2000-es velencei építészeti biennáléra létrehozott magyar kiállítással volt baj, bizonyos körök kifogásolták például, hogy az Új Atlantisz felé című, ökoló­giai szemléletű tárlat udvarán egy Makovecz Imre tervezte szikla-növény szobor állt. Erre jött egy évvel később az Álmok álmodói – Világraszóló magyarok kiállítás a Millenárison, ami hiába volt életem legszebb és addig legkomplexebb munkája, nem mellesleg óriási közönségsiker, utána nyolc évig egyetlen kiállításra sem kaptam megbízást. Egy kivétel volt, az Ararát kincsei a Hamvas Intézetben. A kultúra iránt fogékony szakmabeliek többségének szolidaritása, az önálló alkotói gondolkodás elismerése sajnos ugyanúgy hiányzott, mint ahogyan kicsit ma is így van.

– Amikor már 2014-ben, az I. Építészeti Nemzeti Szalon kurátori munkája után kinevezték a Műcsarnok élére, szintén kapott hideget-meleget. Csak úgy röpködtek a sajtóban az olyan prekoncepciók, miszerint az intézmény a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) azóta elhunyt első elnöke, Fekete György „ultrakonzervatív elveinek laboratóriuma” lesz, a tervezett évi szalonkiállítások pedig a XIX. század mára teljesen elavult művészetszemléletét akarják erőltetetten megidézni. Sikerült bizonyítani ezek ellenkezőjét az elmúlt hét év alatt?

– Erről nem engem kellene kérdezni, most a Műcsarnok százhuszonötödik évfordulójára az utolsó időszakot összefoglaló tárlat nyomán bárki meg­győződhet róla a saját szemével, hogy a negatív jóslatok egyáltalán nem jöttek be. Az MMA nagyon értelmes, termékeny együttműködésben hagyott az intézmény élén kiállításforradalmat csinálni. Hogy nem járok olyan rossz úton, a növekvő évi átlag nézőszám is visszaigazolja. Nyilván ez nem minden, de igenis fontos mérő. A Műcsarnok, ami méreteiben és adottságaiban is az egyik legjelentősebb közép-európai jelenkori kiállítóhely, nem tölti be funkcióját, ha üresen kong. És nem azért lobbizták ki maguknak sok munka árán a magyar képzőművészek százhúsz-százötven éve, nem azért van kiírva a homlokzatára, hogy „A magyar képzőművészetnek”, hogy éppen a magyar művészek ne kapjanak benne minél több helyet.

– Ez a legfontosabb?

– Alapkérdés. Amíg itthon alapszintű képzőművészeti és vizuáliskultúra-oktatás szinte alig létezik, addig nem lehet a magyar közönségre ráömleszteni a nagyvilág jelenkori művészetét, hogy itt van, tessék, értsétek és értelmezzétek. A „változatosság gyönyörködtet” gyakorlata szükséges a szélesebb közönség beavatásához. Az épület architektúrája, a középső nagytermek, az oldalhajók kétszer három, szintén impozáns méretű terme, a kamaraterem és az alsó szinten még három kis terem abszolút alkalmas a sokféle érték befogadására. Ha valaki egyetlen tárlatért jön be, a tematika laza összefűzése vagy éppen ellenkezőleg, a kiállítások közti ellentétek mentén akaratlanul is beléphet a másik művész által kínált katarzisba.

– A kortárs helyett a jelenkori szót használja, ez szándékos?

– Igen. A kortárs mára jogosan szitokszó lett, a globalizmus ködbe burkolózó, „szappanbuborék” szava lett, ami sokakat elriaszt a mai lokális kultúrától is, mintha az csak valami avítt kacat lenne. Én viszont tudom, hogy a lokális gondolkodásmódnak többek közt a vizuális kultúra területén is nagyobb szerepet kell kapnia: Európának és benne minden nemzetnek megvan a maga csodálatos története, aminek, akármennyire erőltetik is mostanában, nem szabad belemosódnia a nagy közösbe. És hogy az emberekben is mocorog ez az igény, éppen a kizárólag magyar és határon túli magyar művészekre koncentráló, tematikus szalonok hét éve töretlen sikere bizonyítja. A szalon pedig nem csupán azért nem letűnt műfaj, mert a látogatók kedvelik, hanem mert egyszerre három funkciót is tud: találkozóhelye a művésznek és a közönségnek, a művésznek és a művésznek és jó esetben a művésznek és a kritikának. Ez utóbbi elég problémás. Fájón kevés a jó tollú, önálló ítéletet alkotó kiállítás­kritikus. A nyomtatott és online sajtóból is szinte teljesen eltűnt a feuilleton műfaja.

– Pedig most éppen írhatnának A fény képei címmel szeptember végéig látható II. Fotóművészeti Nemzeti Szalonról is, amelynek Haris László és Bán András a kurátorai, és vannak mellette igényes társtárlatok is. Hogyan válogattak?

– A közönség 208 meghívott fotográfus egy-egy művét vagy sorozatát láthatja, méghozzá azokat, amelyeket ők maguk a legfontosabbnak tartanak az elmúlt öt évben született munkáik közül. Ehhez kapcsolódik a Kik vagyunk válogatás magyar képzőművészekről készült portréfotókkal Székely Aladártól napjainkig, illetve néhány kiemelkedő portré és műterembelsőt ábrázoló festmény. Képekben gondolkodnak címmel magyar filmesek fotóit is összegyűjtöttük két másik teremben a némafilmes korszaktól egészen máig. A bejáratnál augusztus közepéig a Budapest FotóFesztivál nyitókiállítása, a Fotóikonok látható, a New York-i Howard Greenberg Gallery gyűjteményéből válogatott anyagban 41 fotográfus csaknem 70 felvétele szerepel a XX. századi fényképészet nagy ikonjaitól, köztük természetesen a magyaroktól. A kollekciót nézve egy érdekes Európa–Amerika-párbeszéd is kirajzolódik, bizonyítva, hogy ahogyan a mi mindenkori kiállítási koncepciónk lényege is ez, a világban minden mindennel összefügg.

– És mi lesz jövőre?

– Reményben elkezdődik a felújítás. A néhány év múlva elkészülő múzeumi negyed még jobban emeli majd a Műcsarnok fényét is.