Valóban meg kell-e ijednünk?

„A kormányzás lényege az ülésben van, nem az ütésben. Az ember ésszel és fenékkel kormányoz, sosem ököllel.”
(Aldous Huxley)

Régi, örök szabály, hogy a seregek szeretik megmutatni magukat békeidőben. Ezt hol seregszemlének, hol lovagi tornának, hol csak egyszerűen foci-vb-nek nevezik. Ilyen seregmutogatós összejövetelek a pártok és pártszövetségek részéről a tüntetések, illetve menetek. Legutóbb az ellenzék tartott hasonlót a Fudan Egyetem ellen tiltakozva, ahol sokan voltak. De valóban meg kell-e ijednünk ettől a sokaságtól?

Ki miért vonul fel?

Mielőtt a fenti kérdést megválaszolnánk, kezdjük azzal, hogy a tüntetés a polgári engedetlenség demokratikus formája, amihez joga van mindenkinek, bármiben is hisz, bármely pártot is preferálja. Ugyanígy joga van egy úgynevezett békemeneten részt vennie annak, aki a kormány munkáját jónak és hasznosnak ítéli. A kettő közötti lényegi különbség, hogy amíg az egyik valamiért, addig a másik valami ellen foglal állást a tömeges jelenléttel. Az egyesített ellenzék magamutogatása azonban kicsit más, mint ami helyénvaló lenne. A polgári engedetlenség ugyanis akkor igazolható, amikor a nép egy része nem tartja jogosnak a kormány egy bizonyos döntését vagy döntéssorozatát. 

Lehetne mondani, hogy igen, ez a bizonyos döntés a Fudan Egyetem budapesti jelenléte volt, ez azonban korántsem így van. A megjelentek ugyanis nem a kínai egyetem, hanem a magyar kormány ellen tüntettek, és ez világosan látszott szónokaik szavaiból, a tömeg skandálásából, illetve a tüntetés transzparenseiből, mely transzparensek – mily meglepő – főként Orbán Viktor ellen szóltak, sokszor nyomdafestéket nem tűrő stílusban. „Érdekes módon” ezekért a feliratokért és mondatokért senki sem vezényelt rendőri lovasrohamot a demonstrálók ellen, s nem kerültek elő a könnygázgránátok vagy a gumilövedékek sem. 

Kit érdekel a Fudan?

Mert, s ezt bizony maguk a tüntetés résztvevői, mi több a szervezők is jól tudták, hogy ezen a verőfényes júniusi hétvégén a kutyát se érdekelte se a Fudan, se Kína kisebbségi politikája, se Tibet sorsa, de még a dalai láma sem. Egész egyszerűen ez volt az ürügy arra, hogy az ellenzéki miniszterelnök-jelöltek vitája előtt a szélsőbaltól a szélsőjobbig terjedő pártlista prominensei erődemonstrációt tartsanak. Egy meleg nyári napon, a vörös Budapest szívében, hétvégén, a feloldások után nem sokkal. Hát persze, hogy nagy volt az érdeklődés! 

Csakhogy, amint már mondtam, a különféle sajtóorgánumok különféle riporterei által rögzített anyag egyértelműen és egybehangzóan bizonyítja, hogy a tömeg többsége jószerével azt se tudta, hogy hol van. Illetve természetesen abban mindegyikük egyetértett, hogy O1G. De hogy a javarész még csak Tibetet se tudná elhelyezni egy ázsiai vaktérképen, az olyan bizonyos, mint hogy Gyurcsány Ferenc 2005 szeptemberében még a most épp ellenségnek kikiáltott kínai vezetőkkel tárgyalt, többek között arról, hogy jól jönne hazánknak egy kínai egyetem.

Akkor most féljünk?

A tömeg méretéből logikusan adódhat az a kormánypárti szimpatizáns kérdés, hogy akkor most féljünk-e? Mert, még egyszer mondom, a sokaság valóban lenyűgöző látványt nyújtott. Mondhatni, ha kettővel megszoroztuk volna, már majdnem egyhatoda lett volna annak, ami egy Békemeneten szokásos, amikor a tömött sorokban, tízesével vonulók eleje már a Kossuth téren van, a vége pedig még csak 200 méterre kullog a Margit híd budai hídfőjétől. S mindezeket nem azért mondom, mert ez valamiféle verseny lenne. Sőt! És most tessék meglepődni: én magam örülök a legjobban, hogy az össz-ellenzék végre össze tudott hozni egy tisztességes kormányellenes tüntetést! Részemről ez nem irónia, hanem annak a jóakaratnak a jele, ami most már örömmel és boldogan feltételezne némi észt és szervezőkészséget az ellenkező térfél szereplőitől is, mivel ostobák ellen nyerni sosem nagy fegyvertény.    

Egy baj van ezzel, s ez nem az én bajom, hanem az övék. Nevesen, hogy ennek a tüntetésnek nem most lett volna itt az ideje. Ha taktikusan meg akarták volna mutatni az erejüket, azt sokkal későbbre kellett volna időzíteni. Mert bármibe lefogadom, hogy legközelebb jóval kevesebben lesznek, s a legközelebb utáni alkalommal annál is kevesebben. A tömeg lelkesedését ugyanis úgy és olyanformán kell megjeleníteni, hogy annak ráhatása legyen a népakarat demokratikus kinyilvánítására. Így csak annyit értek el, hogy a kormány világossá tette: népszavazástól teszi függővé az egyetem Magyarországra jövetelét, amiben sajnálatosan (mármint az ellenzék számára sajnálatosan) a destruktív ellenzékkel szemben újra és megint a kormány konstruktivitása mutatkozik meg.

***

Az ellenzék persze azt fogja kommunikálni, hogy „térdre kényszerítettük a kormányt”. Ami viszont valójában történt, hogy Magyarország kormánya sokadszorra tett tanúbizonyságot arról, hogy nem csupán a kormánypártiak, hanem minden magyar ember kormánya.

Bárcsak az ellenzékünk is ilyen karakán, és elveiben koherens lenne!