Második rúgásra

– Szerelem első látásra?

– Tizenhét évesen egy barátom elhívott, hogy próbáljuk ki a nagyapja motorját. A garázsból előkerült egy T5-ös Pannónia, ami 14 éve nem volt beindítva, és 16 éves benzin volt benne. Nem néztünk gyertyát, nem raktunk bele friss benzint, még szívatót sem tettünk rá, és így is második rúgásra beindult. Egész délután mentünk vele. Egy évre rá megvettem az első Pannóniámat, egy olyan embertől, aki már öt éve nem használta. A kapálógépből szedtünk össze benzint, kis tölcséren belecsurgattuk a karburátorba, és láss csodát, szintén a második rúgásra beindult. Azt mondtam, ez ismét csak lehetetlen! De szép lassan rájöttem, a Csepeli Motorkerékpárgyár alkotásainál ez a természetes.

– Az egykori Kábel Klubban, a pincehelyiségben megnyílt múzeum időközben elköltözött.

– A régi helyen a nagy páratartalom és ebből fakadó penészedés megoldhatatlan problémát jelentett. Aztán a motorok átköltöztetése az új helyre sem volt épp kis kihívás. A mostani épület, amiért nagyon hálás vagyok Csach Gábor polgármesternek úrnak, aki első szóra segített, szóval az egykori tankonyha átalakításában háromezer munkaóra van. Mást ne mondjak, 21 köbméter sittet vittünk el, az udvarban is átláthatatlan dzsungel uralkodott, szinte mindent átvarázsoltunk, és még hosszan sorolhatnám a nehézségeket. De megoldottuk, és számomra ez a lényeg.

– Kik segítettek?

– A járvány miatt senkit nem mertem megszólítani, így a közeli barátaim, munkatársaim és legfőképpen családtagjaim vettek részt a munkálatokban. Édesapám, feleségem, gyerekeim, Jutka keresztanyu, de a balassagyarmati motorosok, a Titan Angels Motorosklub motorosai is itt voltak több alkalommal, meg Börcsök Zsolti barátom, Bernáth Laci bácsi. Nagyjából 20-30 fő. Örök hála nekik.

– Az anyagiakat hogyan sikerült fedezni?

– Az önkormányzat adta a legtöbbet, meg néhány jó szándékú magánszemély is segített kisebb adományokkal, de mivel a múzeum első nyitása alkalmával megszólítottam több helyi vállalkozót, és akkor ez elhanyagolható eredménnyel zárult, ezúttal már nem próbálkoztam. Saját erőből és pénzből pótoltunk mindent.

– Mennyire ismert a múzeum?

– Szakmai körökben ismerik. Határon túlról is érkeztek már sokan látogatók, a legtávolabbi Dél-Amerikából.

1 2 3 / 3

– Mi hajtja önt?

– Magyar ember vagyok, ez pedig egy magyar motorkerékpár-márka. Nemzeti kincsünk. Engem nagyon bosszant, hogy a magyar motorkerékpárokat nem kezelik a helyükön. Sokszor engem akarnak a középpontba állítani, de nem én vagyok a lényeg, hanem a motorok. Ez a kivételes honi tudás, amit a mérnökök és az utolsó segédmunkások is beletettek az alkotásba a Csepeli Motorkerékpárgyárban, világszínvonalú volt, ennél sokkal többet érdemelnének a ma emberétől, ezen próbálok én segíteni. A Jóisten ezt szánta nekem küldetésnek.

– Amit ebbe az egyedülálló történetbe évtizedek alatt beleölt, abból lehetne már villája?

– Lehetne. De mi mást tettem volna? És ha eladnám, persze lenne egy csomó pénzem, ráülhetnék egy nagy pénzesládára… és akkor mi lesz? Akkor talán boldogabb leszek?

– Mert most boldog?

– Magyar ember vagyok. Van egy nemzeti értékrendem, és ez gyakorlatilag az élet összes kérdésére megadja a választ, hogy mit kell csinálni, hogyan kell viselkedni, mi a jó, mi a helyes. Ha így nézzük, a helyemen vagyok. Vagyis boldog.