Művészet a strandon

– Tavaly került sor első alkalommal a Fissz Fesztre, mitől más ez a fesztivál, mint a többi?

– A tavalyi nyár elején gyermekkori barátom és fő támogatónk, a Mi a Kavics strandbisztró séfje, Bondár Viktor azzal keresett meg, hogy segítsek neki valamilyen kulturális programsorozattal feldobni a dunakeszi szabadstrand mindennapjait. Kevés időnk volt, így gyorsan ki kellett találni a koncepciót. Mivel nekem gyermekként, sőt még egyetemistaként is hiányzott, hogy a versenyeken kívül máshol is megmutathassam magam, arra gondoltunk, mi lenne, ha tehetséges gyerekeket, diákokat és fiatal felnőtteket hívnánk meg a fesztiválra. Volt, akiket mi kerestünk meg, hiszen már bizonyítottak valamilyen versenyen, és szerveztünk korosztályos tehetségkutatókat is, amelyek győztesei idén a fellépési lehetőség mellett pénzjutalmat is kapnak. Célunk az, hogy a 10 és 25 év közötti fiatal művészek támogatásán és a szórakoztatáson túl kulturális és művészeti értéket közvetítsünk a közönségnek. Egy strand pedig kiváló lehetőség arra, hogy akik amúgy nem járnak ilyen rendezvényekre, mégiscsak találkozzanak igényes zenei, színházi és egyéb művészeti produkciókkal.

– Mire számíthat idén a strand közönsége?

– Fő támogatóinknak, azaz Dunakeszi Város Önkormányzatának, a Mi a Kavics­nak, Dióssi Csaba polgármesternek, a fesztivál városi fővédnökének és számos önkéntes segítőnknek köszönhetően 70-80 programot tervezünk. Igyekeztünk minden művészeti ág képviselőit meghívni, de a vallás és a tehetséggondozás is előkerül, lesznek beszélgetések, filmvetítések, versfelolvasások, cirkuszi produk­ciók és sportrendezvények, sőt Dunakeszi legjobb séfjeit is felkértük egy gasztronómiai bemutatóra. A rendezvény védnökei Esztergályos Cecília és Koncz Gábor, a művésznővel a tervek szerint talkshow keretében találkozhatnak a látogatók. Minden napot egy nagyobb koncert zár, olyan közelmúltban alakult, igényes zenét játszó együttesek lépnek majd fel, mint például a Várkonyi Csibészek, a Bohemian Betyars, a Sky Fanatic, a Peter’s Pan vagy az X-Faktorból ismert Ham ko Ham. És jönnek Erdélyből fiatal népzenészek is, a Legbelső kör zenekar, akik a magyar népzenét saját stílusban, egyedi hangzással, erdélyi pikantériával fűszerezik.

– Erdélyhez különleges kapcsolat fűzi nemcsak ősei, de tanulmányai révén is, hiszen a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végzett színész-rendező szakon. Van különbség az erdélyi és magyarországi művészképzés között?

– Az erdélyi színész- és rendezőképzés teljesen más perspektívát mutat. Az ottani közösség sokkal jobban kötődik a valláshoz, a kisebbségi lét miatt pedig a hagyományaikat is jobban őrzik. Ennek, illetve a híres román rendezőnek, a Párizsban élő Silviu Purcăretének köszönhetően a brechti, illetve a Robert Wilson-i költői színházhoz állnak közelebb. Jóval inkább képi formákban, szimbolikusabb kifejezésmódban gondolkodnak, mint itthon, ahol a realista színház egy az egyben próbálja leképezni az éppen előadott történetet. Mindez más színészi gondolkodást, viselkedést, rendezői instrukciókat és magatartást követel.

– Ennek alapján hogyan tud együtt dolgozni az itthoni kollégákkal?

– A brechti, Robert Wilson-i színházban hatalmasak az érzelmek, és rengeteg energia kell hozzá, a realista színjátszás a Sztanyiszlavszkij-féle módszerrel jórészt a pszichológia okozati összefüggésein alapul, azokon keresztül lesz átélhető a szerep. Ezzel összefüggésben más a díszlet, a képi világ, ahogyan másfajta kulturális befogadóközeg kell a létrejöttéhez is. Erdélyben az „előadás kulcsának” hívott brechti módszert tanultam, itthon másfajta munkákat kapok. De talán éppen emiatt van több olyan projektötletem is, amelyeken társművészekkel dolgozom együtt.

– Például?

– Csernovszky Márk zeneszerzővel és a szintén Marosvásárhelyen, drámaíró szakon végzett Tófalvi Előddel írtunk egy operát Karinthy Frigyes A cirkusz című groteszk novellájából. Ez egy költői színházi formában megvalósuló, új cirkuszi elemekkel teletűzdelt összművészeti előadás lesz, a művészethez fűződő viszonyomat és küzdelmemet megjelenítve. Már egy éve dolgozunk rajta, remélem, be is tudjuk mutatni valamikor. Budapesti kollégáimmal pedig az elmúlt esztendőben karanténnaplókat gyűjtöttünk, amik alapján Bíró Szabolcs kezdett el gyönyörű dalokat írni. A darab nyilvánvalóan a bezártságon és a belőle fakadó következményeken alapul, a célja pedig az, hogy jobban megértsük a most velünk történtek pszichológiáját. És szerencsére színészként is kapok néha visszaigazolást; 2019-ben a szarvasi Magyar Teátrumi Nyári Fesztiválon a Veszprémi Petőfi Színház Nyitott ablak című előadásában nyújtott alakításomért elnyertem a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat. Ez életem egyik meghatározó pontja volt. Amikor hazajöttem Erdélyből, bizonytalan volt a színészi karrierem, ráadásul egy színész amúgy is mindig küzd önmagával, hogy biztosan értékes-e, amit csinál. Nem is jöhetett volna jobbkor a megerősítés.

– Azért is, mert igazolta a döntését, hogy bár szülei inkább a matematika irányába terelgették, sőt, az ELTE matematika szakára is járt, végül megérte mégiscsak a színészetet választani?

– Szüleimnek a megélhetés fontosabb volt, mint a művészet. Azért kicsit terelgettek ez utóbbi felé is. Mindketten építészmérnökök, és Jankovics Marcell volt az ikon számukra; odaültettek bennünket a filmjei elé, rengeteget beszélgettünk róluk. Amikor nemrégiben meghalt, vele együtt gyerekkorom egy szeletét is elsirattam. Az iránta való tisztelet jeléül az idei Fissz Feszt pólóit – özvegye, Rubovszky Éva engedélyével – Jankovics Marcell grafikái díszítik. Az eladásukból származó teljes bevételt a vírusjárvány miatt bajba jutott művészeknek ajánljuk majd fel az Epika Kulturális és Művészeti Alapítvánnyal. Mindezen túl a mester legismertebb rajzfilmjeit is láthatja a közönség, és lesz beszélgetés is. Visszatérve a kérdésre, hiába tudtam gyerekként én is jól rajzolni; még egy tajvani rajzversenyt is megnyertem, mivel érdekelt és jól is ment a matematika, szüleim ezt az irányt látták célravezetőnek. Ám programozás helyett már a középiskolában is inkább a színjátszókörbe jártam, ahol először Lysandert játszottam a Szentivánéji álomban, majd a pilótát Brecht A szecsuáni jólélek című darabjában. Később az ELTE matematika szakán tanult problémamegoldást is másképp hasznosítottam. Bármilyen feladattal találtam szembe magamat, az agyam automatikusan elkezdett gondolkozni a megoldásán; egy színházi darab elemzéséhez vagy a színpadra való alkalmazásához ma is úgy kezdek hozzá, mint egy egyenlethez. Persze van, hogy el kell engednem a dolgot, mert az egyenlet eredménye végül nem az, amit látni szeretnék a színpadon. A lényeg, hogy a hozzám hasonló, többpólusú embereknek előbb-utóbb ki kell választaniuk egyvalamit, amiben igazán elmélyednek, mert csak akkor tudnak értéket létrehozni. Nekem óriási szerencsém volt.