Hirdetés

Egy gondolat foglalkoztat a labdarúgó-Eb óta.

Amennyiben egy kiváló – mondjuk – magyar gitáros megjelenik St. Louis városában, és elkezd bluest játszani a helyieknek, az mennyire lesz hiteles? Nem fogják azt mondani neki, hogy ebben a zenében benne van a történelmünk, az őseink, az örömünk, a fájdalmunk, a szívünk és a lelkünk, ezért te, barátom, csak utánzó lehetsz? De, ezt fogják mondani, és teljes joggal.

Nézem az Eb-n, ahogy különböző nemzetek fekete bőrű játékosai birkóznak egymással, és eszembe jut, hogy hol van a német stílus, mely a győzelemhez és a vereséghez való viszonyból, a legyőzhetetlenség mítoszából, kicsit a felsőbbrendűségből táplálkozott? Hol van a bohém, könnyed francia stílus, az egyik legnagyobb művésszel, Platinivel? Hol van a „rúgd és fuss”, rakkolós, esetleg ívelgetős angol stílus? A precizitást és pontosságot feltételező svájci játék?

Sehol. Gyakorlatilag Afrika-kupát láttunk, kiegészítve a „svájci” és „osztrák” szerbekkel, bosnyákokkal, és a még magukat úgy-ahogy tartó közép-európai válogatottakkal, na és az olaszokkal.

Mitől sokszínűség az, amikor megszűnnek a nemzeti sajátosságok, melyek a labdarúgásban ugyanúgy tetten érhetőek voltak, mint az élet egyéb területén?

Kapcsolódó cikkünk