Ha nincs a zene, elvesztem volna

– Gondolom, buli után leginkább csendre vágyik a zenészember. Ezért szeretsz horgászni és vadászni?

– Angyalföldön nőttem fel, a Forgács utca és a Teve utca sarkán. Volt ott egy jéggyár, ahonnan kiszabadult a szalmiákszesz, az irtózatos bűz beterítette a környéket. A másik oldalon pedig a mezőgépgyár állt, ahol ciklonokat, vékony kis lemezlapokat gyártottak, kalapáltak, sikítóval vágtak. Most képzeld el, amikor először kikerültem az erdőbe! Vagy a vízpart… Nagyon tetszett már gyerekkoromban is, de nemigen adódott lehetőségem a szabadban kószálni. Később már igen.

– Angyalföldről hova jártatok horgászni?

– A Dunára, a nagypapámmal. Nem túl gyakran, jórészt küszöket fogdostam a többi büdös kölökkel együtt.

---

– És ha például koncertre mentek, néha bedobod a puskát vagy a horgászbotot hátra, a buszba?

– Nem, az más játék. Ha beülsz a zenekarral a buszba, esetleg megiszol egy sört, akkor a puska már nem játszik. A pecázáshoz meg idő kell.

– Azért gondoltam, hogy két zenén kívüli témával, a vadászattal és a horgászással ütöm fel a beszélgetést, mert kíváncsi voltam, a hivatás és a szórakozás elválasztható-e az életedben.

– Biztos, hogy nem.

– Miért?

– Gyerekkorom óta a szórakozás és a hivatás nagyjából ugyanazt jelenti számomra. Mindig azt űztem, ami érdekelt. Először a birkózás, a bokszolás, aztán a gitározás, a motorozás, aztán jött a horgászás, a vadászat. Mitől derült volna ki az elején, hogy a gitár hobbi vagy életcél? Egyszerűen vágy volt, ugyanúgy, mint a nádi pontyozás vagy az edzés. Persze, ha már odacsöppen az ember, ahova, akkor eredményeket akar elérni. Például birkóztam, birkózgattam, aztán egyszer elmentem egy Budapest-bajnokságra, és hét tusgyőzelmemmel megnyertem hét meccset. Az ökölvívás később jött. Ha ma azt mondjuk, hogy valaki amatőr bajnok, nem jelent sokat. Csakhogy az én időmben nemigen voltak más küzdősportok a birkózáson és az ökölvíváson kívül. Még karate sem volt. Minden harcos magyar férfi birkózásban és bokszban nyomult, az összes vidéki nagyvárosban akadt komoly ökölvívó szakosztály. 

– Téged is megvertek az első edzésen, mint egy másik híres angyalföldit, Papp Lacit?

– Nem, én szerencsésebb voltam. A nagypapám ugyanis együtt nőtt fel Adler Zsiga bácsival, Papp Laci edzőjével, így kerültem a Vasasba. Lehet, hogy régebben kötelező volt az újoncok beavatása, de ha jól emlékszem, engem nem ért retorzió. Vagy igen, de már nem emlékszem rá. Az ökölvívásban egyébként sincs sok idő merengeni azon, hogy szájba csaptak.

– Ha visszaemlékszem a gyerekkoromra, a fiúk között az számított jó fejnek, aki sportolt vagy zenélt. Neked mind a kettő megvolt már fiatalon.

– Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az embereknek micsoda szükségük van a kultúrára és a sportra. Tudod, a lélek és a test egysége… Rajtam nem kellett nyomogatni a gombot, valamiért bennem égett a tűz. Nem tudnám megfogalmazni, hogy miért jártam birkózni, miért vettem gitárt a kezembe. Egy biztos, zenészként is hasznos a jó fizikum, a sportos élet. Már csak azért is, mert ha valakinek nagy a pofája, legyen valami mögötte, nem?

– Rólad mindig is az a hír járta, hogy nem érdemes beléd kötni.

– Maximálisan toleráns vagyok, de azt vallom, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten!

– Hogyan reagáltál, ha valaki a közönségből tiszteletlen volt, dumált, dobált, beszólogatott?

– Nézd, mikor hogyan… A Hobo Blues Bandben például nem kellett törődnöm a megtorlással, a Laci maximálisan menedzselte helyettem a nehéz helyzeteket. 

– Van valami jelentősége annak, hogy a magyar rockzenészek jelentékeny hányada külvárosban nőtt fel?

– Amikor a hazai könnyűzenei élet, különösen annak slágeres ága kialakult, nyilvánvalóan a belváros dominált. A tehetősebb családok az Illést, Metrót, Ome­gát favorizálták, de aztán elszabadult a vírus, és kikerült a külvárosba. Ott aztán megtalált olyanokat, mint Radics Béla, Deák Bill és a többiek. Onnan, a külvárosból termékenyült meg igazán a műfaj.

– Ahogyan gondolatban átfutom az életrajzodat, ott talállak a korszak legnagyobb egyéniségei között. Radics Béla, Orszáczky Jackie, Freinreisz, Charlie és a többiek társaságában biztosan szükséged volt alkalmazkodási képességekre. Mikor működnek jól az emberi viszonyok a zenekaraidban?

– A legfontosabb a zenei minőség, a társak tudása, kvalitása, identitása. A másik pedig a közös cél, hogy csináljunk valami jót. Én eléggé pattogós csávó vagyok, nem ismerek a zenében toleranciát, úgy gondolom, az a jó, ha mindenért szólok. De hogy valamit elérjünk, hogy olyan zenét játsszunk, amit szeretünk, bőven megéri, hogy az érzelmi tényezőket alárendeljük a közös céloknak. Az összes zenekaromban akkor éreztem jól magam, ha összeadódtak a kvalitások. Az akarat, a csapatmunka előbb-utóbb kihozza a minőséget zeneszerzésben, színpadi megjelenésben.

– Mi volt a célod, amikor prefesszionális zenész lettél? ORI-turné? Nagylemez? Akkoriban ezekre hajtottak a legtöbben.

– ORI-turné közelébe csak jóval később kerültem. Az első ilyen a Syriusszal zajlott, amikor hazajöttek, és Baronits Zsolt munkát akart adni a srácoknak. Kellett nekik egy gitáros, így kerültem a zenekarba. Rögtön a legsimlisebb, ORI által sztárolt szólistákkal léptünk fel, gondolhatod, milyen parádésan szórakoztunk! Veszelinovnak, a dobosunknak volt egy nevetőgépe, ott tartotta a lábdobjánál. Amikor bejött a művész és elkezdte, hogy ne sírj, anyáááám a te rossz fiadééért, akkor András rálépett a nevetőgépre, és rögtön jött, hogy hahahahaha! Nem egyszer botrányba fulladt az előadás. Engem is szabályozni kellett, kiderült, hogy egy csomó dolgot nem szabad csinálni ORI-turnén.

– A Syrius után jött az Olympia és a Generál. Ekkor kezdtél külföldre járni?

– Még a Syriusszal jártunk egy nagy fesztiválon, Jugoszláviában. Belgrádban volt a buli, lejátszottuk, de az első nyugati koncertünk úgy végződött, hogy jól lehúztak minket, semmi suska nem maradt! Itthon, Magyarországon ilyesmi nemigen fordult elő, mert mindent le kellett jelenteni, a bulik az ORI-n keresztül bonyolódtak. A Generállal aztán bejártuk a KGST-világot, akkoriban mi voltunk a rockzene exportőrei a szocialista országokban. Az NDK-ban eleve ki sem alakult a műfaj, a lengyelek dzsessz­ben erősek voltak, de a popzenére valamiért nem mozdultak rá. Szerintem el sem hiszed, ha elmondom, hogyan nézett ki a hetvenes években egy lengyel turné a Generállal… Húszezres stadionokban léptünk fel, közönség ki, közönség be, háromszor is játszottunk egy nap. Egy-egy turné akár két hónapig is eltartott. Rendkívül népszerűek voltunk, persze, tegyük hozzá, hogy leginkább az előző felállás, a három csajszi és Révész Sanyi miatt. A lengyelek egyszerűen imádták, ahogyan a lányok ugrabugrálnak, Sanyi meg üveghangon csicsereg. Na, de aztán változott a helyzet, megérkezett Generál néven az emberevő Charlie, én pedig a földet túrtam a torzítóval. Minden elismerésem Várkonyi Matyinak, hogy levezényelte az átállást. Tegyük hozzá, a lengyeleknek az új Generál is bejött.

– Jártál a Szovjetunióban is?

– Igen, kétszer, a Generállal és a Syriusszal.

– És a rubelben kapott gázsit hazahoztad vagy „befektetted”?

– Valamennyire bele kellett szállni a klasszikus csempészésbe, ez tény. Akkoriban ragályként terjedt, hogy bármit viszel ki, el lehet adni. Ez így is volt. A lepukkant farmerjaimat beleraktam egy szatyorba, azokat tényleg el lehetett sózni. De megmondom őszintén, engem nem érdekelt annyira ez a téma. Azt viszont nem felejtem el, hogy amikor Minszkben játszottunk, egy kiscsávónak odaadtam ajándékba a rugós kábelemet. Cserébe adott egy lemezt. Jatt, simogatás, és amikor odanéztem, láttam, hogy két civil már viszi is el a csávót. Ennyit a létező szocializmus hangulatáról… Egyébként két hónapig voltunk kint a Szovjetunióban, napi egyet-kettőt játszottunk sportcsarnokokban. Akkorák voltak, mint a néhai Budapest Sportcsarnok, olykor pedig feleakkorák. Az Urálon túl cirkuszokban muzsikáltunk. A két hónap alatt kapott pénzből úgy, hogy nem költöttem semmit, itthon megvettem Fenyő Miki 100-as Marshall erősítőjét egy 100-as hangfallal. Ha belegondolsz, hogy két hónapig nyomod a fél világon át, és a fizetség egy erősítő… Hát, nem mondanám ideálisnak a cserearányt. 

– Aztán jött az Új Skorpió. Majd a Hobo Blues Band.

– Freinreisz Karesszel trióban nyomtuk, gyorsan kellett játszani, élveztem. Aztán Póka Egonék meghívtak egy bulira, és leesett a gatyám. Ahogyan a Lacival tolta, amilyen energia volt a bandában, egészen elképesztett. A Skorpió sem egy rigófütty, de a Hobo Blues Band dzsungább volt, a legalsó blues érzésekkel. Na, ott kiteljesedtem! Az Egonnal eltöltött pár év dalszerzési szempontból is rendkívül termékenynek bizonyult. Bill első lemeze, a Rossz vér valósággal kizuhant a kezünk közül. Szerintem nagyon erős anyag. Egyébként sokat tanultam azokban az években. Például azt, hogy ha lehet, legyünk a saját magunk hangmérnökei. Az Oly sokáig voltunk lenn nagylemezre már készen voltak az alapok, azokra tekertem rá én. A stúdióban egy időre egyedül maradtunk, Egon értett a dolgokhoz, hozzányúlt a potméterekhez. Életünkben először mi állítottuk be a hangszínt, nem valami gyökér, akinek fogalma sincs a zenéről. Szerintem hallgasd meg mai füllel, hogy szól a gitár!

– Aztán ott a Vadászat, amelyet időről időre minden idők legjobb magyar rock­lemezének választanak szakmai- és közönségszavazásokon.

– A Vadászatot Földes Laci találta ki. Az ő fejében már megszületett a koncepció, amikor szólt nekünk. Mi Egonnal teljesen rákattantunk, és mindenféle populáris, meg nagyon durva, érthetetlen dolgokat komponáltunk. Laci hozta az irodalmi, színházi hátteret, ebből állt össze ez a rendkívül eklektikus alkotás. A vadászok kórusában száznegyven gitárt szólaltattam meg, a Weber által nagyzenekarra írt összes szólamot négyszer felgitároztam. Nyúlfarknyi rész, de megszólal száznegyven gitár!

– Ha abból a szempontból nézem a pályádat, hogy lemezeket tudtál rögzíteni, kétségkívül jobb a helyzeted, mint egy évtizeddel a pályakezdésed előtt a társaknak. A 60-as években egy egész nemzedék szállt el a semmibe, mert nem sikerült dokumentálni őket, illetve csak nagyon gyatra minőségben. Legendák – de igazából csak a szemtanúk értik, hogy miért.

– Abszolút így van, ahogy mondod. Én nem tartozom az első nemzedékhez. Oda a Frenreisz Karcsi és az idősebb jampik tartoznak, ő már 74, én pedig 69 vagyok. Az öt év különbség akkoriban sokat számított. Nekem megadatott, hogy belecsúsztam a jóba, de az előző nemzedéknek az Illés, Metró, Omega kivételével nemigen jutott semmi. Illetve amikor már mindenki csinált, akkor ők is csinálhattak lemezt.

– Soha nem fordult meg a fejedben, hogy disszidálsz?

– Amikor az emberrel szívóztak a határon, akkor persze, mondtál mindenfélét, hogy el kell innen menni, de nem. Talán nem voltam elég bátor, nem voltam elég nagyfiú, hogy meghozzak egy ilyen döntést. Azon kívül ismertem egy csomó srácot, akik disszidáltak 1956-ban, és amikor kint meglátogattam őket, láttam a különbséget a valóság és az itthon előadott sztorik között. Amikor nyugaton jártam, nagyon jól éreztem magam, de hogy ott is maradjak, soha nem fogalmazódott meg bennem. Hazajöttem, elterpeszkedtem itthon, és arra gondoltam, nagyon jó nekem így, ahogy van.

– Minden műfajban maradandót alkottál, blues, rock, funkys dalok, latin zene, ahova néz az ember, kincsek teremnek. Honnan ez a sokszínűség?

– Amikor Ausztráliában Orszáczky Jackie-vel lemezt vettünk fel, rádöbbentem, hogy addig a tudatlanság nagy szabadságában muzsikáltam itthon. Ha például odakint valaki heavy rock gitáros, semmi mást nem gitározhatott, mert olyan sokan voltak, hogy ha valamit megragadott, abba kapaszkodnia kellett. Én viszont olyan miliőben nőttem fel a gitárommal, hogy a stílusokkal nemigen foglalkoztam. Talán ezért is történt, hogy amikor Jackie-vel muzsikáltunk, egyszer rám néz: szóval, egy kis latin az elején? Utána meg blues? Kis fúziós dzsessz? Nem szólt semmit, de láttam, hogy neki furcsa, ami nekem magától értetődő. Szerintem minden zenekarban jól mutat egy szólistától, ha a nóta szépsége mellett megszólaltat egy bridge-t, ami által újabb színek tűnnek fel az adott dalban. Nekem ez nagy szabadságot adott. Ilyen a habitusom, érzelmileg könnyen azonosulok a jó zenékkel, és azon belül tolom, ami az enyém.

– Mit tesz az ember, ha a zenésztárs beleszeret egy dalba, ami neked nem tetszik?

– Kevés nóta van, amit az ember nem szeret. Azokat már a próbán kidumáljuk a listáról. A bulikon mindig valamilyen szempontok szerint épül fel a műsor, akad ilyen, akad olyan, de játszani olyasmit, amit utálok, nem szoktam. Nem úgy muzsikálok, hogy kiteszik elém a papírt, inkább igyekszem azt játszani, amit én találtam ki.

– A Tátrai Banddel aligha akadtak problémáid. Nagy siker volt.

– Először nagyon ódzkodtam, hogy a nevemet viselje a zenekar, aztán írtunk ezt-azt, de a valódi fordulatot Charlie hazajövetele jelentette. Ő akkoriban hónapokat játszott külföldön, de az itthoni tartózkodása alatt belement, hogy együtt próbáljunk. Pálvölgyi Gézával elkezdtünk dolgozni, aztán meghallgattuk, amit csináltunk. Tetszett a végeredmény. Szerintem a Tátrai Banddel lemezről lemezre fejlődtünk, az első, populáris blues lemeztől a Mexicanóig látszik az ív, a végén már jól felépített, sok harmóniás, bonyolult dalok is szerepeltek.

– Ezzel elérkeztünk a rendszerváltozáshoz. Téged milyen érzések kerítettek hatalmukba 1989-90 táján? Miben bíztál, milyen országról álmodtál?

– Akkoriban mindenki örült, mindenki bízott a változásokban. Ma már van jobboldal és baloldal, és aki szidja a másikat, annak lesznek rajongói. A csatabárdot újra és újra kiássa valaki. Nem tudom, miért gondoltuk mi annak idején, hogy ha már nem vagyunk komcsik, megszépül a világ. Magától semmi sem működik ugyanis. Amikor az emberek arra várnak, hogy valaki megcsinálja helyettük a dolgokat, semmi sem változik. Tegyünk valamit mi is a sorsunkért! A munka még senkinek sem ártott meg, szerintem.

– Amikor 1990 után előkerültek a zenekari buszban, beálláskor, koncert utáni bulikon a politikai nézetkülönbségek, érezted, hogy valamit neked is kell mondani?

– Hogy mit éreztem, és feltétlenül kellett volna-e mondanom valamit, két külön dolog. Azzal csínján bánnék, hogy politikai témában feltétlenül megszólaljunk. Nézd meg a járványt, hány professzor született hetek alatt a semmiből! Mindenki tud mindent, pedig szerintem inkább azokat kéne meghallgatni, akik értenek is hozzá. A tudományos Kutuzovokat, akik egész életükben azt csinálták, amihez most mindenki ért. Nyilván nekem se dumáljon a tudományos főmunkatárs a G-dúrról, ahogyan én sem avatkozom az ő dolgába.

– A politika is szakmai kérdés?

– Abszolút mértékben. A politikusoknak kellene valahogyan visszavenniük a saját szakmájukat, de a Facebook és a felpörgött kommunikáció miatt ez ma már nem olyan egyszerű. A világ nagyon megváltozott. Nemrég játszottunk a Tabánban. Minden néző kezében ott volt a mobilja, készült sok ezer felvétel, mindenféle szemszögből, egy hang nem veszett el. Amikor 1973-ban először játszottam a Tabánban, mindössze egy kétperces filmfelvétel maradt meg a bulikról. Néhány rövid snitt, ennyi maradt az örökkévalóságnak egy egész korszakról.

– Öt évvel ezelőtt balesetet szenvedtél. Emlékszem az akkori híradásokra, sokan aggódtak érted. Most hogy érzed magad?

– Egy igazi, becsületes angyalföldi bokszoló nem rinyál, ha eltörik a válla. Én így élem meg, a szegény feleségem persze másképp. Valamikor motoroztam elég sokat, egyszer kettős látással jöttem haza. Eltűnt a baloldali sor! Itthon kihordtam a betegséget, de a nyaktörés már nem vicc, azzal orvoshoz kellett mennem.

– Volt olyan pillanat, amikor úgy nézett ki, hogy nem tudsz játszani?

– A kezem miatt volt egy kis aggodalom. Az egy másik történet. Nagyon hülye betegségem van, genetikai kódhiba, görbülnek az ujjak, és ha nem kaparják le, úgy maradnak. Elég komoly akadály a muzsikálásban, zongorázni nem is tudnék, nem érem el az oktávot. Szevasz, g-nél megálltam, nincs tovább! Szerencsére meg tudom oldani a gitározást továbbra is, alkalmazkodtam, de nincsenek már széles fogások.

– Az elmúlt évtizedekben mennyire vigyáztál a kezedre?

– Semennyire! Angyalföldi dzsunga vadállat vagyok. Kellett volna? Jut eszembe: játszottál te ujjszkandert? Na, én azt imádtam, nagyon szép eredményeket értem el. Aztán egy nagyobb bikával találkoztam, megreccsent valami. Akkor beparáztam, leálltam vele. 

– Amikor az ember húszéves, úgy tűnik, az élet örökké tart. Te mit reméltél, mit szerettél volna elérni fiatalon? És milyen az összkép: eljutottál oda, ahova szerettél volna?

– A nagy időtávolságokat nem lehet fiatalon felfogni. Visszük magunkkal, aztán valahogyan alakulnak a dolgok. Azt hiszem, az életem a legjobb pillanatban kezdődött és a legjobb pillanatban ér véget. Ennél jobbat, mint beleesni ebbe a fajta muzsikába, elképzelni sem tudok. Nem születhettem volna jobbkor, jobb helyre, akárhogy is nézem. De ha nincs a muzsika, valószínűleg elvesztem volna. Talán mindenkinek jobb, hogy így alakult.