Elveszett presztízs
Amikor Bob Woodward megírta Bush háborúja című könyvét, még olyan egyértelműnek látszott minden. Nem sokkal a szeptember 11-i robbantások után az egész világ lélegzet-visszafojtva leste, hogy megfelelő eréllyel válaszol-e Washington a támadásra. Woodward afféle üdvtörténeti munkát közölt Bushról és környezetéről, könyve minden sorából érződik, hogy megrendelést teljesít, a bizalmas – most ne firtassuk, mennyire igaz – belső információkért, sztorikért cserébe az afganisztáni háború igazolását kérték tőle.A Watergate-irodaház sajtómenedzsere ismét hasznos szolgálatot tett, remek mesét kerített Afganisztán megtámadása köré. Leírja például, hogy amikor Bushnak tanácsadói körében ki kellett mondania a végső szót, hogy rendben, akkor támadunk, morfondírozott és tépelődött. Nyilván a bibliás amerikai elnökök pont így tesznek, mielőtt légierővel megtámadnak egy másik országot. Bush aztán – legalábbis Woodward szerint – kinyögte, hogy támadás, de rögvest hozzátette: ahol az amerikai gépek bombáznak, azonmód dobjanak le segélycsomagokat, takarókat, élelmiszert, nehogy az afgán embereket a kelleténél jobban sújtsák a légi csapások.
Innen indultunk 2001-ben. A háború erkölcsi igazolását a Neander-völgy óta újra és újra fel kell mutatnia a támadónak. De a lényeg mégis az, hogy Afganisztán, ez a kiismerhetetlen, elfoglalhatatlan és elátkozott ország ismét útjában állt egy birodalomnak. A húszesztendős háború összmérlege leírható, kifejezhető számokban, de kifejezhetetlen az a kár, amelyet az amerikaiak az afgán népnek és önmaguknak okoztak.
Pedig eleinte úgy látszott, működik a recept. A politikai célokat, Amerika hosszú távú stratégiai érdekeit sikerült összeegyeztetni a hatalomközeli gazdasági szereplők gazdasági igényeivel. A háború után rögvest az újjáépítés következik – ezt Dick Cheney hajdani alelnök és baráti köre pontosan tudta. Ha az afganisztáni stabilizálás nem is hozott annyit a konyhára a Halliburtonnek és a többi hadiipari szereplőnek, mint az iraki jelenlét, azért nem kerestek rosszul. Hogy aztán erőfeszítéseik eredményeit a tálibok aratták le, már nem pusztán járulékos veszteség. Igaz, hogy a repülőgépeket, helikoptereket az amerikaiak használhatatlanná tették a kivonulás előtt, de a győztes iszlamisták egy egész ország struktúráját örökölték meg, ami mégsem csekélység.
Az elveszett beruházások annyira nem fájnak az Egyesült Államoknak, hiszen amit akartak, húsz esztendő alatt mindenféle értelemben kivették már a csomagból. Bizonyos értelemben lejárt szavatosságú a hajdani intervenció. Jóllehet az amerikai politikai és gazdasági jelenlét tartós a térségben, és a tálibok vezette Afganisztánra ezer szem szegeződik mostantól, ténykérdés, hogy húsz év alatt gyökeresen megváltozott a nemzetközi helyzet. Az indokok, amiért az amerikaiak sietősen elfoglalták Kabult, részben már okafogyottak A Biden-kormány – és a kivonulásról érdemben intézkedő Trump-kabinet – ugyanazzal a gyors elhatározással vetett véget az afganisztáni jelenlétnek, ahogyan Bush annak idején támadást vezényelt. Eddig tehát kerek a történet, a kivonulás voltaképpen logikus befejezése a húszesztendős jelenlétnek. Ha nem volna a bevezetőben említett erkölcsi szempont, akkor nem is volna itt semmi baj.
Csakhogy az erkölcsi ítélet kikezdi a birodalmak, nagyhatalmak legfájóbb pontját: a presztízst. Nem az a gond, hogy Amerika távozott, hanem ahogyan távozott. Hogy az általuk kiképzett, korszerű fegyverekkel felszerelt, 350 ezres afgán hadsereg leteszi a fegyvert pár ezer barlanglakó előtt, nem csupán abszurd, de egyenesen nevetséges is. Az amerikaiak hajszálpontosan azt a látszatot keltik ezekben a hetekben-hónapokban, mintha a legalapvetőbb érdekeiket sem tudnák képviselni megszállóként. A kongresszus által létrehozott, Afganisztán újjáépítését koordináló bizottság, a SIGAR éveken át hosszú jelentésekben összegezte a tapasztalatokat.
Olvassuk, olvasgatjuk az egyik írás részleteit, és nem hiszünk a szemünknek. Állítólagos szakemberek olyan állításokat tesznek több száz oldalon, amelyekről nyeretlen kétévesek már 2001 őszén is tudták, hogy fennállnak, léteznek. Például az afgán biztonsági erők kiképzésére vonatkozóan megállapítják, hogy Washington „következetesen alábecsüli az afgán felkelés ellenálló képességét”, miközben túlbecsüli az afgán kormányerők képességeit. Rendkívül eredeti következtetés az is, hogy az Egyesült Államok tévedett, amikor fejlett nyugati fegyvereket és irányítási rendszereket próbált beilleszteni egy nagyrészt írástudatlan harci erőbe, állandósítva az afgán függőséget az amerikai haderőktől, ahelyett, hogy olyan afgán hadsereget hozna létre, amely önállóan képes harcolni. A SIGAR azt is megállapította, hogy az amerikai kiképzési erőfeszítések nyomon követésére és értékelésére használt eszközök elfedték az „immateriális tényezőket, például a korrupciót és a harci akaratot”. De a legjobb még csak ezután következik: „Olyan kiszámíthatatlan és kaotikus környezetben, mint Afganisztán, a rossz felügyelet vagy a nem megfelelő végrehajtás veszélyeztetheti a helyi közösségekkel való kapcsolatokat, az amerikai és afgán kormányzati személyzet és civilek életét, alááshatja a stratégiai célokat.”
Az ember tűnődve maga elé néz, és arra gondol, hogy az amerikaiak az utolsó pillanatig nem tudták, hol állomásoznak. Hogy nemcsak az elfoglalt országot és annak lakóit nem ismerték, de még az alapvető fáradságot sem vették, hogy a körülményeket, adottságokat összehangolják a saját céljaikkal. Ezért a kínos, sietős távozás, a döbbent csend az afgán hadsereg villámgyors átállása után. Washingtont teljesen felkészületlenül érte, hogy afgán barátaik mégsem demokraták, holott a tréning már húsz éve tart. A kabuli repülőtéren lezajlott borzalmas jelenetek, a fejvesztett menekülés pedig azt a képet erősíti a világban, hogy az amerikaiakat megalázták, tönkreverték. Ez így együtt sok, méghozzá nagyon sok, és ezt már a Fehér Házban is észlelik – már ha a háziúr éppen nem szunyókál munkaidőben.
Az elveszett presztízs ellen nincs orvosság. Ha a király meztelen, akkor előbb-utóbb valakiből kibukkan az igazság. Ami esetünkben az, hogy a világ bajaira nincs univerzális recept, és ahogyan az emberiség egyetlen világmegváltónak hirdetett gondolata, a liberális demokrácia sem működik pusztán azért, mert valakik elrendelték, hogy működjön.