A legjobb dolgokon bőgni kell

– Mennyire jellemző generációs probléma a kapunyitási pánik?

Grosan Cristina: – Én mindenhol tapasztalom a korosztályomban. Most forgattam nyáron Csehországban, ott is érzékeltem, és Erdélyben, ahol felnőttem, illetve a magyarországi baráti körömben is jellemző. De a konkrét megállapítást szakemberre bíznám. A filmünk inkább saját tapasztalatokból épül.

– Azaz?

Rainer-Micsinyei Nóra: – A pontos eredetét én sem tudom, de az biztos, hogy kitolódott az az időszak, amikor az ember elkezdi a saját életét. És ha nem sikerül az elején beletrafálni abba, amit igazán akart, akkor később, mondjuk harmincévesen belátni a tévedését sokkal nehezebb. Márpedig körülbelül addigra derül ki. Régen előbb indult el ez az egész, nem járt az ember tíz évig egyetemre, szüleink a mi korunkban már saját erőből megteremtették az egzisztenciát, lakásuk, kocsijuk, gyerekük volt. Mi sehol sem tartunk, és ez feszültséget kelt.

G. C.: – Akkor még teljesen más világ volt, ezért talán nem szerencsés az összehasonlítás. Ma nagyon sok lehetőséged van arra, hogyan töltsd el ezt az időt. Karriert építhetsz, még tovább tanulhatsz, utazgatsz, vagy csak egyszerűen pénzt kereshetsz, hogy lakásra gyűjts. De például akkora felelősségnek tűnik hitelt felvenni, amit aztán ötven-hatvan éves korodig fizetsz vissza, hogy az rémisztő. Azt gondoltuk, olyan abszurd ez az egész helyzet, és néha annyira szánalmasan vicces, hogy erről kellene filmet csinálni.

– Házastársat, hivatást is gyakran és könnyen cserélnek manapság, ezért nehéz kitartani egy választás mellett?

G. C.: – Nem azt akartuk mondani, hogy a mi generációnk ne tudna elköteleződni, csak azt, hogy sokszor addig gondolkodik a lehetőségeken, hogy a végén már nem is kell döntenie, mert elvesznek. Sokan azt mondják, burokban vagyunk, de kőkemény realitás vesz minket körbe. Bármit lehet, de tiéd a következmény, amitől nem véd meg senki és semmi. A környezet ebben nem igazán segít. A filmben is azt sugallják Majának, hogy nem elég jó, nem elég felnőtt, úgy általában véve: nem elég. Nem hisz magában, még mindig nem tudja magát képviselni, pedig egy érdekes, intelligens ember. Nehéz így magabiztosan döntéseket hozni.

– Közben a közösségi médiában mindenki befutottnak tűnik.

G. C.: – Gazdag, szép, vékony és nagyon boldog, és természetesen gyönyörű a bőre is. Ez is egy nyomás, hogy muszáj boldognak lenned. Számomra nagyon érdekes volt megmutatni két régi barátnőt ebben a filmben, akik ugyanonnan indultak, de most, harmincvalahány évesen teljesen máshol tartanak, és mindkettő azt hiszi, hogy a másik boldog és sikeres. Pedig mindkettő pont annyira bizonytalan.

– Nóra szerepelt az Éjszakai festés című rövidfilmjében is. Hogyan kezdtek közös forgatókönyvbe?

G. C.: – Nagyon jó volt vele együttműködni, egy másik filmbe is hívtam, de én nem vagyok a legszociálisabb lény a világon, nem tartottuk szorosan a kapcsolatot. Egyszer jelentkezett, hogy ő még dolgozna. Egy egész sorozat volt a fejében, írni akart. Csak én akkor nagyjátékfilmben gondolkodtam. Elmeséltem, hogy egy hozzám közel álló ember nagypapája meghalt, együtt vártuk, virrasztottunk a lakásban, és ez egyszerre volt szomorú, abszurd, néha meg vicces is. Úgy gondoltam, ez lehetne a keret. Érdekelt, mi történik az ember életében, amikor találkozik a halállal.

R. M. N.: – Amit én hoztam, inkább egy életérzés. A kerettörténet pedig ezt akarja kinagyítani, elvinni a végletekig.

– Nagyon szép és intim az, ahogyan a holttesttel bánnak a filmben.

G. C.: – Azt látom magam körül, hogy el van titkolva a halál, még olyan városi mítoszokról is hallottam, hogy ha valaki meghal, inkább éjszaka jönnek érte, ne lássák a szomszédok. Nem tudom, ez mennyire igaz. A mi esetünkben még éjszaka sem jöttek el, nagyon sokat kellett várni. Ezért én nem akartam megúszni ezt a témát, vállalni akartam, és újszerűen ábrázolni.

– Az első filmeseket a Nemzeti Film­intézet Inkubátor programja támogatja. Milyen segítséget kaptatok alkotói szempontból?

G. C.: – Fantasztikus volt. Mivel most forgattam külföldön, össze tudom hasonlítani, hogy itt nagyon fogták a kezünket. Választhattunk konzulenseket, akiknek időnként elküldtük a forgatókönyv egy-egy vázlatát. Ők pedig nem toltak ilyen-olyan irányba, nem erőltettek semmit, csak tükröt tartottak, kérdéseket tettek fel, hogy ezt így lehet interpretálni, így akartátok-e. Amikor nagyon benne vagy a részletekben, jó egy ilyen külső szemlélő. Lovas Balázs segített sokat, de Jakab Juli és Zabezsinszkij Éva is. A gyártás alatt is volt lehetőség hasonlóra, akkor Hajdu Szabolcsot és Török-Illés Orsolyát kértem fel. Tőlük tudtam olyat kérdezni, hogy például hogyan mondjam meg első filmesként Hernádi Juditnak, ha valami nem volt jó, másképp kéne csinálni. Mi van, ha azt mondja, nem? De aztán nagyon jól együtt tudtunk működni.

R. M. N.: – A fejlesztési folyamat alatt ráadásul műhelyeken, próbapitcheken is részt vehettünk, és az ezeken megszerzett tudást később is lehet kamatoztatni. Az egyik ilyen alkalmon szúrt ki minket magának Stalter Judit a Laokoontól, aki előzsűriként vett részt az Inkubátor programban, és később a filmünk producere lett. Többek közt a csodálatos stábot is neki köszönhetjük, ami miatt a forgatás is teljesen zökkenőmentesen és szeretetteli légkörben telt.

– Ezeknek a segítő programoknak köszönhető, hogy annyi jó film készül mostanában?

G. C.: – Én csak az első filmesek világába látok bele. Csak most szeptemberben, ha jól számolom, négy magyar első film is a mozikba kerül; a Természetes fény, a Hasadék, a Külön falka és a mienk. Ez nagyon sajátos eleme a magyar filmszakmának, külföldön nem láttam, hogy a finanszírozó lehetőséget adna a konzultációkra, sőt ajánlja is a fejlesztést. Erre kint a filmesek külön költenek, több ezer eurót.

– Miről szól az új munkája?

G. C.: – Ez egy cseh, magyar, szlovák és olasz koprodukció. Csehül forgott, egyébként Kerekes Vica szlovákiai magyar színésznő is szerepel benne. Remélhetőleg jövő ősszel kerül a mozikba. Az íróval kezdtem el fejleszteni, ez az ő diplomaprojektje volt a FAMU-n, az ottani színház- és filmművészeti egyetemen. Az egyik producer, Marek Novák mutatott be minket, merthogy a benne lévő karakterek az én filmjeimben külön-külön mind feltűntek. Ez egy pszichológiai dráma, három nő története, akik nem ismerik egymást, de egy napon találkoznak, amikor egy fura jelenség átveszi az irányítást a város felett. Mindenki el van tévedve, fél, menekül, nem érti, mi történik. A mozival a klímaváltozásra akartunk reagálni, amelynek szintén megfoghatatlanok a megnyilvánulásai, de az érzelmi hatása valós. Amikor forgattunk, pont akkor volt az országban egy tornádó, és az egyik stábtag közeli hozzátartozója meg is halt. Nagyon megérintett bennünket.

– Szinte mindegyik munkája nagyjából egy szobában játszódik. Csak mert így olcsóbb?

G. C.: – Most vettem észre, igen, ahogy dolgoztunk a legújabb projektemben, ezúttal rengeteg statisztával, több helyszínen, hogy egész idáig egy kis szobában gondolkodtak az emberek a filmjeimben. Ez onnan jöhet, hogy nekem lányként, mint Virginia Woolfnak, a saját szobám volt az a hely, ahol szabadon írhattam, alkothattam, fotózhattam, gondolkodhattam, ahol biztonságban éreztem magam; és ezt vetítettem rá a karakterekre. Most úgy tűnik, talán felnőttem, és kitágult a terem.