„Nem hiszem, hogy szebb ne volna”

– Végzettségét tekintve művészettörténész, ám a képek mellett a gyerekek sem hiányoztak soha ön mellől. Németországban diplomázott, majd Aachenben sorra járta az óvodákat és iskolákat, ahol a festmények szigorú elemzése helyett életre keltette őket. Hogyan zajlottak ezek a rendhagyó foglalkozások?

– A művészettörténetben éppen az a gyönyörű, hogy a művészet mellett vannak benne emberek és velük együtt történetek is. Engem sosem a tudományos rész érdekelt, hanem az egy-egy műalkotás kiváltotta hatás. Szóba sem jöhetett, hogy kutató legyek a négy fal között! Helyette a művészet szerezte örömöt, a bennem lévő örök lelkesedést szerettem volna átadni, kicserélni másokkal. Ezt pedig a legőszintébben a gyerekekkel lehet. Fogtam tehát a bőröndöt, a diavetítőt, bekopogtam az óvodákba, iskolákba, és soha nem évszámokról vagy festőkről beszéltem, hanem történeteket meséltem. Ezekre pedig a gyerekek reagáltak, így hamar izgalmas párbeszéd alakult ki közöttünk. A foglalkozások kulcsa mindig az adott képhez való viszonyulásom volt. Ha azt látták, hogy fontos nekem, és nem didaktikus tudást akarok róla átadni, akkor lelkesedtek. Vagyis, nekem is meg kellett látnom a felhőben az elefántot, különben érezték, hogy amit mondok, hazugság. Megmutattam például, hogy isteni ebédet lehet csinálni egy barokk csendéletből, hiszen kedvünkre válogathatunk, ki mit szeret belőle, és mit nem. Ilyenkor mindent lehetett! Ha kedvünk tartotta, beleugrottunk a képbe, eljátszottuk a mesét. A lényeg az volt, hogy lebontsuk azt a falat, ami a műalkotás és közöttünk húzódott.

– Milyen volt a fogadtatása, amikor az aacheni dómban azok a gyerekek tartottak csoportos idegenvezetést, akiket ön készített fel erre?

– Az idősebb papok először érdeklődve figyelték, mi fog történni. Ugyanakkor bennük is régóta motoszkált a kérdés, hogyan lehet ezt a Nagy Károly által felépített 1200 éves csodát és a benne található értékeket továbbadni a következő nemzedékeknek. Mahlernek tulajdonítják a mondást, miszerint a hagyomány nem a parázs imádata, hanem a tűz megtartása. Vagyis a lényeg, hogy ezeket a gyönyörű műalkotásokat elevenen tartsuk. Erre pedig szintén a gyerekek a legalkalmasabbak. Ha komolyan veszem őket, és elmondom az ő nyelvükön a dóm és Nagy Károly történetét, akkor magukévá teszik, és csodálatosan tovább is tudják adni. Ezt nem úgy kell elképzelni, mint amikor egy verset betanulnak, és felmondják szóról szóra. Egyszerűen elmesélik anélkül, hogy hamisan kiszíneznék. A felnőttek pedig nem elnézően hallgatják őket, hanem kifejezett élvezettel.

– Amikor férjével hazajöttek Magyarországra, a művészettörténet egy kicsit háttérbe szorult, helyét az állami gondoskodásban élő gyermekek felkarolása és a Világszép Alapítvány vette át. Hogyan került kapcsolatba ezekkel a gyerekekkel?

– Mielőtt hazajöttünk, a férjem eladta a családi céget. Az biztos volt, hogy az így ölünkbe hullott pénzből rászoruló gyermekeket fogunk támogatni. Közben, mivel sokáig nem született saját gyermekünk, itthon elindítottuk az örökbefogadási eljárást. Óhatatlanul beleláttam, milyen is, amikor valakit kiemelnek egy családból. Lehet az persze segítség, hiszen bántalmazó közegből szakítják ki a gyermeket. De ez nem változtat azon, hogy hirtelen otthontalanná válik, bizalom- és szeretethiányos lesz, és felteszi magának a kérdést, hogy miben hibázott, és egyáltalán akarja-e őt valaki ebben a világban. Ennél nehezebb élethelyzetet aligha lehet elképzelni. Azonnal világossá vált: az a küldetésem, hogy ezeket a gyerekeket megöleljem, és elhitessem velük, hogy éppen olyan szeretetre méltóak, mint bárki más.

– Rögtön alapítványban gondolkodtak?

– Először csak kis lépéseket tettünk. Minden évben táboroztattunk, majd ezeken az intenzív találkozásokon keresztül beleláttunk az állami gondoskodás mikéntjébe. Abba, hogy mit jelent lakásotthonból jönni, nevelőszülőtől vagy leány­anyaotthonból érkezni. Ebből szövődött végül az a háló, az az alapítvány, amelyben ma harminc munkatárs és több mint hetven önkéntes dolgozik.

1 2 3 4 5 / 5

– Utóbbiak hogyan tudnak bekapcsolódni a munkába?

– Semmiképpen sem úgy kell elképzelni őket, hogy néha jönnek, és segítenek asztalokat pakolni. Nagyon komoly kollégáink ők is, hiszen heti rendszerességgel eljárnak négy budapesti gyermek­otthonba mesélni. Egész kis rituálét alakítottunk ki a mesélések köré, viszünk például magunkkal „meseillatot”, amit a gyerekek kezére vagy plüssállataira cseppentünk. Amikor pedig a mesélő elkezdi a hol volt, hol nem voltot, már tudják, hogy biztonságban vannak. Hogy nem kell izgulniuk, mert bár lesz sok gond és erőszak a mesében, lehet, hogy a királylányt is el fogják rabolni, a vége biztosan jó lesz. Mindezt hitelesen tolmácsolni egy nevelőotthonban nagyon komoly felkészülést igényel. A legkevesebb az, hogy tudni kell fejből elmesélni egy történetet. A legnagyobb kihívás, hogy valaki tudja, hol vannak a határai. Meg kell tanulni a gyerekekkel érezni, de nem velük szenvedni. Csak akkor lehet ezt hosszan, ki­égés nélkül csinálni.

– Milyen mesékkel dolgoznak?

– Csakis népmesével, mert ez az, ami nem egy ember, hanem egy egész közösség reflektálása a világra. Hiszen csak azt lehetett továbbadni nemzedékről nemzedékre, amelyet mindenki őszintének és igaznak talált. Ezért azok az ismétlődő szimbólumok, amelyek a világ népmeséiben előfordulnak, nem mások, mint sűrített emberi tapasztalatok. Ha a mese jó kezekben van, nagyon jól lehet vele dolgozni. Szakmai vezetőnk, Zalka Csenge Virág minden hónapban kiküld hét mesét az önkénteseknek, amiből válogathatnak. De van egy teljes mesetárunk is, amelyben kulcsszavakra is rá lehet keresni. Ha teszem azt, valaki barátságról vagy gyászról szóló mesét szeretne, talál olyat is.

– Jól sejtem, hogy az alapítvány neve is a jól ismert népmeséhez köthető?

– Igen. A negyedik évben volt egy fiatal kamaszcsoportunk, akikkel az egyik táborban kizárólag a Világszép nádszálkisasszony meséjével foglalkoztunk. Ennek a kulcsgondolata, a „nem hiszem, hogy szebb ne volna” mindenkiben megragadt. Megtanulták, hogy ha most éppen valami nagyon rosszban vannak, csak hallani kell magukban ezt a hangot, és ez vinni fogja őket tovább azon az úton, amelyen rátalálnak majd arra a valami szebbre. Végül ők döntötték el, hogy az addigi Meseközpont Alapítványt Világszépre kereszteljük.

– Hány gyermekkel vannak kapcsolatban?

– Jelenleg körülbelül száznegyvennel, negyven mellé állandó mentort is tudtunk adni. A mentorhálózat kiépítése azért is nagyon fontos, mert amikor a legszűkebb körben, a családban éri trauma a gyereket, akkor az értékes emberi kapcsolat, a kapcsolódás mindennél előbbre való. Hiszen tudnia kell, hogy számíthat ránk, mi mindig mellette vagyunk, megöleljük és szeretjük, ha arra van szüksége. Ezért az alapítványnak nem az a célja, hogy mind a 23 000 állami gondoskodásban élő gyermeket a szárnyai alá vegye. Kicsinek kell maradnia, különben éppen a lényege veszne el.

– Tízéves születésnapjuk alkalmából Világszép Kapcsolódások címmel szeptember 17-én kiállítás nyílik a budapesti Létra Klubban. Húsz kortárs magyar művész, köztük Bukta Imre, Esterházy Marcell, Nádler István és Havadtőy Sámuel egy-egy olyan alkotásával találkozhat a közönség, amelyeket a gondoskodásban élő gyerekekkel való találkozás után ajánlottak fel készítőik. Mi a kiállítás legfontosabb célja?

– Tízévesek lettünk, ki kell lépnünk a nyilvánosság elé. Ráadásul most a kiállítással a két szenvedélyem, vagyis a művészet és a gyermekekkel való foglalkozás újra egymásra talál. Hiszen nincs annál csodálatosabb, mint amikor egy fiatal hölggyel leutazok Mezőszemerére, Bukta Imre műtermébe, ahol a művész mesél, beszélget. A lényeg a személyesség volt, az, hogy a kortárs művészt összekapcsoljuk egy állami gondoskodásban élő fiatallal. Ez most húsz találkozást jelentett, ami után az alkotó döntötte el, hogy milyen képet ajánl fel a kiállításra és a szeptember 23-i árverésre. A Világszép Kapcsolódásokban szintén a találkozás a legfontosabb, az, hogy minél többen jöjjenek el, és ismerkedjenek, beszélgessenek velünk, egymással.