Gyertyafény az éjszakában

Halloween szó szerinti fordításban azt jelenti, mindenszentek előestéje, „All Hallows’ Eve”, vagyis október 31. Angolszász-kelta területeken és ma már Európa-szerte is divat ilyenkor vicsorgó töklámpásokat faragni, a kertet és a lakást ijesztő dekorációval, szellemeket, boszorkányokat és más nem e világi teremtményeket megidéző bábukkal, díszlettel ékesíteni, kísértettörténeteket mesélni és horrormaskarában bulizni. Az angolszász ünnep futótűzszerű elterjedésében persze nem nehéz felfedezni a globális piac mohóságát: ma már szinte minden bolt kínálatában – legyen az lakberendezési áruház, drogéria, fehérnemű- vagy könyvüzlet – biztosan akad halloweeni témájú árucikk, ami rendre sikert arat a vásárlók körében. A régi korok és a ma embere is a haláltól, az élet sötét oldalától való rettegést, az elmúlástól való zsigeri félelmet akarja a jelmezes bolondozással, vidám ünnepi partikkal elűzni magától. Talán úgy érzi, az életet ünnepli azzal, ha fricskát mutat a halálnak.

Bajt hoz a munka

Európában november 1-re esik a katolikus egyház által tartott mindenszentek ünnepe, mely „a Szent Szűz, minden apostol, vértanú, hitvalló és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes igaz ember emléknapja”, vagyis az üdvözült lelkek ünnepe. Az emléknapot 835-ben nyilvánította hivatalossá a korabeli keresztény egyház feje, IV. Gergely pápa, egyetemes ünneppé 844-től vált.

A következő napon, november 2-án tartott, ugyancsak katolikus ünnep a halottak napja, vagyis az elhunyt, ám üdvösséget még nem nyert, tisztítótűzben lévő hívekre való emlékezés. Eredetét 1030-ig vezeti vissza a történelmi emlékezet, mikor a clunyi bencés monostor vezetője, Odilo apát megszabta, hogy a halottakért való egyetemes közbenjárást kapcsolják össze a kiegészítő imákkal és alamizsna adományozásával. A XIII. századtól Európa-szerte elterjedt az elhunytakra emlékezés napja, amelyhez számos népi babona társult. Abból a feltételezésből kiindulva, hogy ezen az éjszakán elmosódik a határ a túlvilág és az élők világa között. A keresztények úgy tartották, a holtak lelke csak akkor talál vissza a sírjába, ha arra pislákoló mécsest tesznek. A gyertya fénye az örök világosságot jelképezi, illetve a fényt is, amely győzedelmeskedett a sötétségen. A halottak napja sok helyen dologtiltó nap volt, tilos volt a földmunka, a meszelés vagy éppen a mosás; úgy tartották, a szabály megszegésével nagy bajt vonhat a háznép a fejére. Egyes vidékeken éjjelre kenyeret és bort tettek az asztalra arra az esetre, ha a holtak hazalátogatnának. A bukovinai magyarok az ennivalót kivitték a temetőbe elhunyt szeretteik sírjához, a mediterrán népek pedig, temperamentumuknak megfelelően, fiestával ülték meg az örök életről szóló remény ünnepét. A reformátusok a mindenszentek ünnepét és a halottak napját nem emelték át saját ünnepeik közé, ugyanakkor november 2-án gyertyát gyújtani és emlékezni az elhunytakra ma már szinte teljesen független a felekezetektől és a vallásosságtól.

Népszokások varázsüstje

A mindenszentek, a halottak napja és a halloween ünnepének mélyén egyformán az elmúlás, a halál gondolata áll. A töklámpás azonban, függetlenül attól, hogy a halloween kelléke, nálunk is egyre divatosabb, inkább az őszt szimbolizálja. Nem egy településen tartanak töklámpásfaragó versenyt, a lakások-házak ablakába is egyre több helyen kerül sötétben izzó-vicsorgó tökfej.

A halloween az ősi, pogány kelta hagyományokból ered: Észak-Amerikában akkor terjedt el, mikor az XIX. század első felében ír földművesek az új élet reményében tömegesen vándoroltak ki a tengerentúlra. Az írek vitték magukkal népszokásaikat, amelyek mélyén az ősi, kelta samhain halálkultuszt és az ókori római eredetű hiedelmeket is megtaláljuk. A rómaiaknak bár homályos elképzeléseik voltak a túlvilágról, őseiket rendkívüli módon tisztelték, házi oltáraikon kisebb áldozatokat mutattak be az elhunytaknak. A kelták úgy tartották, október 31-ére esik az óév vége, ekkor a legfélelmetesebb az éjszaka, hiszen ilyenkor a legillékonyabb a határ élet és halál között, a holtak szellemei pedig kihasználva a szabad átjárást, kísérthetik az élőket. A rémöltözetbe, maskarába bújt, hangoskodó, lábasokat püfölő mulatozók igyekeztek összezavarni a kódorgó kísérteteket, akik a hiedelem szerint ilyenkor jobbnak látták visszagomolyogni az árny­világba. A halloween szimbóluma a vicsorgó, rémpofát idéző kivájt töklámpás, a Jack-lámpa, ami egyrészt távol tartotta a gonosz szellemeket – bizony, a gonoszt is meg lehet ijeszteni, elég csak a középkori katedrálisok vicsorgó, torz pofákat ábrázoló oszlopfőfaragásaira, vízköpőire gondolunk –, másrészt a benne pislákoló fény utat mutatott a halottak birodalmába, nehogy a kísértetek az élők világában ragadjanak.

Jack, a bolyongó kísértet

Jack lámpásának (Jack of the Lantern, azaz jack-o-lantern) története egy tréfás kedvű, furfangos ír kovács alakjához kötődik, aki még az ördög eszén is túljárt. Történt ugyanis, hogy az iszákos, a tivornyázásban igencsak jeleskedő kovácslegényt meglátogatta az ördög, hogy magával vigye a pokolba. Jacknek azonban esze ágában sem volt vele menni, inkább felzavarta egy fa tetejére, aminek törzsére keresztet karcolt, így a gonosz lélek nem tudott lejönni a fáról: egészen addig ott kellett kuksolnia, míg meg nem ígérte a fiúnak, hogy nem kísérti többé. Aztán a kovácslegény napjai is leteltek, és eljött érte a halál. Csakhogy nem mehetett be sem a mennyországba – hiszen lepaktált az ördöggel –, sem a pokolba, már ott lent is féltek tőle. A pokol kapujában ácsorgó ördög azonban megszánta, és egy darabka parazsat adott neki, Jack pedig egy kivájt karórépába tette. A történet szerint a kovácslegény azóta vándorol a lámpásával menny és pokol között.

A karórépa aztán Amerikában jókora, kövér tökké változott, abból ugyanis jócskán terem a tengerentúlon. Ráadásul az őszi tökszezon nemcsak a halloweent, hanem a pár héttel később tartott nagy amerikai ünnepet, a Thanksgiving Dayt, vagyis a hálaadás napját is megédesíti – de ez már egy másik történet.