A kereszténydemokrácia vízválasztója
A múlt héten itthon is megtapasztalt Halloween-őrület elterelte a figyelmet október utolsó napjának két fontos történelmi eseményéről: Tisza István 103 évvel ezelőtti meggyilkolásáról és a reformáció 504 éve történt kezdetéről. Ez utóbbi folyamat hatásairól muszáj több szót ejtenünk manapság.
A XVI. század nagy viszályt okozott a katolikus és a protestáns felekezetek között. A reformációt követő helyzet, az ellenreformáció és a tettlegességig fajuló konfliktusok komoly keresztény belharcot eredményeztek. Augsburgi vallásbéke ide, tordai országgyűlés oda, sok seb kiosztására került még sor – gondoljunk csak a gályarab prédikátorok esetére.
A hitújítás kezdete óta eltelt fél évezred, de talán sosem volt annyira fontos a keresztény felekezetek összefogása, mint napjainkban. Bár a széttartás ma már nem túlzottan jellemző, mégis előfordul – ám az ökumenikus eszme bárminemű elodázása kifejezetten luxus. Össze kell zárnunk.
De miért is olyan égető ez az egység?
A közös alapvetéseken és az összetartozáson túl azért, mert a politika homlokterében egy vadul keresztényellenes csoportosulás bukkant fel. Használhatnánk a vallásellenes szót is, csak valamiért a buddhistákkal vagy hindukkal szemben (akik felé minden tiszteletem!) nem olyan vehemensek, mint a Krisztust követő hívők irányában.
A hazánkat a legcifrább jelzőkkel illető, a költségvetési adatokat meghamisító, az emberek közé lövető, és önbevallása szerint éjjel-nappal hazudozó egykori kormányfő felesége rendre az egyházak támogatásának hiábavalóságáról szónokol, valamint az egyházi iskolák – pusztán mítoszként létező – többlettámogatását nehezményezi. Ezzel egyszersmind hergel a keresztény vallási keretek ellen.
A baloldali konglomerátum éppen aktuális kirakatembere pedig nemhogy nem ellenkezik e kirekesztő szólamokat hallva, hanem egyenesen bólogat. Ez a kifutófiú, akit most miniszterelnök-jelölti titulusa által telít el végtelen büszkesége és önimádata, egyébként materialista kereszténynek vallja magát – egyik barátomtól hallottam a minap, hogy ez bizonyára olyasmi lelemény lehet, mint a beszédhibás logopédus.
A balliberálisok pőre politikai programja lett az agresszív ateizmus. Látjuk, halljuk, érzékeljük. Demokráciánk komoly kudarca, hogy a kommunizmus békepapokkal, Állami Egyházügyi Hivatallal, lelkészüldözésekkel, valamint gyilkos antiklerikalizmussal terhelt időszaka után, egy végre-valahára szabad országban a vallásgyakorlás nem érték, hanem alpári nevetség tárgya. Ebben cinkosok azok, akik a közélet formálóiként akár tevőlegesen, akár mulasztással járultak hozzá az istenhit újbóli bemocskolásához.
A baloldal persze bizonyos szemszögből nézve valóban progresszív elgondolást követ, hiszen kedvük szerint óriás léptekkel haladnának a jakobinusok által is körülrajongott véres és – szó szerint – istentelen disztópia felé.
Ezzel a gondolatisággal áll szemben egy következetesen és eltéríthetetlenül kereszténydemokrata politika. Amely a szekularizáció több évszázados hagyományát tiszteletben tartva, ugyanakkor az állam és az egyház szétválasztását nem félreértelmezve alakít ki együttműködést a kormányzat és a történelmi keresztény felekezetek között.
Felújított templomok, új egyházi iskolai épületek, különféle programokra adott támogatások –épületrehabilitáció, műemlékvédelem, bővítés, közösségépítés. Ezek valósulhattak meg a jelenlegi kurzus munkája nyomán.
Miközben Nyugat-Európa lassan, de biztosan kitér a hitéből, mi újra hitre jutunk. Épp ezt próbálják most sokan elgáncsolni.
Ezért van szükség a felülemelkedésre. Nem elfelejteni a múltat, hanem továbblépni az évszázados katolikus-protestáns ellentéteken. Nem egyesülni és elhagyni a sajátosságainkat, hanem a különbözőségeinket ismerve és kölcsönösen elismerve erős egységet alkotni. És ami a legfontosabb: közösen Istenre figyelni. Így nyílhat esély arra, hogy az értékvesztett nihilista konzumpolgárok, az aktív ateisták és a radikális iszlamisták széles körű európai koalíciójának elmenjen a kedve a kereszténységgel való szembeszállástól.
A kereszténydemokrata gondolkodó nem a közeljövőt kémleli. Nem a liberális konszenzus folyamatos fürkészésében leli világát. Örökkévalóságban gondolkodik. Ennek a hitben megerősített létnek a (fontos és ki nem hagyható) földi állomását pedig igyekszik minél üdvösebbre formálni.
Törekedni a jóra – de nem kényszeresen jóemberkedni. Apellálni a kegyelemre – de nem kegyeskedni. Szeretni a felebarátainkat – de nem elveszíteni az identitásunkat és feladni önmagunkat.
Ez a kereszténydemokrácia lényege. És egyben a továbbélésének záloga.
