Lélekutazás – Csáki Róbert képei a Kálmán Makláry Fine Arts Galériában

Ha már nagymesterek, Csáki Róbert képeit szemlélve mindenképpen eszünkbe kell jusson Gulácsy Lajos szürreális, látomásszerű mesevilága éppúgy, mint Velazquez, Bacon vagy Monet különleges hangulatú festményei. Merthogy a látogató a kissé horrorisztikus hatású portrékkal, rokokó dámákkal, rebbenő drapériákkal és a négyes metró építészeti struktúrájával találkozva úgy érzi, hogy az alkotójuk mintha örökös harcot folytatna a valósággal.

És ez talán nem is áll olyan messze a valóságtól. Csáki Róbert festés közben ugyanis kizár mindent a külvilágból, helyette egy izgalmas belső utazásra indul. Az üres vászonra így szépen lassan felkerülnek a mélyről előhívott emlékek, álmok, amelyek csak arra várnak, hogy kibontsa, és részleteiben is megmutassa azokat. És, ha elsőre nem sikerül, akkor másodszorra, vagy századszorra. Ha kell, akár tizenöt évig is dolgozik egy-egy képén, vagy, ha eszébe jut valami javítanivaló, nem restelli az eladott festményt sem visszakérni a tulajdonosától. Átkeni újra meg újra, de akár a képformátumot is megváltoztatja. Egyetlen célja van: a tökéletesség. Persze, nem a külvilág számára, hiszen kizárólag a saját belső mércéjéhez igazodik. Hiszen azt, hogy számára mi a jó és a szép, kizárólag ő tudja eldönteni. Akadt is ebből elég konfliktus a főiskolán, merthogy már ott is mást festett, mint a többiek, vagy, amit elvártak tőle. Őt a spontán, ösztönös megoldások, a sejtelmes és finom részletek érdeklik, ami túlságosan illusztratív, vagy direkt, nála szóba sem jöhet, egyszerűen nem izgatja. Éppen ezért figuráit többnyire be sem lehet azonosítani, mint, ahogyan a terek és a tájak sem feltétlenül konkrét, létező helyek, többnyire a valóság és a képzelet határán egyensúlyoznak.

Miközben azonban Csáki Róbert szürreális világában kalandozunk, észrevétlenül elkezdődik a saját lélekutazásunk is: a képek ugyanis valahonnan nagyon mélyről előhívják saját, elfeledettnek hitt emlékeinket is.