Híd két generáció között

– A kajak volt az első szerelem az életében?

– Meglehetősen rossz magaviseletű kisgyerek voltam, ezért a szüleim mindenképp szerették volna, hogy sportoljak valamit. A dzsúdóra esett a választás, közel három évig űztem, nem is eredménytelenül, országos szinten az élbolyba tartoztam, ám az osztálytársam, Görgicze Gábor, akivel mind a mai napig jó barátságban vagyunk, kajakozott a Honvédban, ami az én fantáziámat is nagyon izgatta. Fejembe vettem, hogy lemegyek vele edzésre, a bökkenő csak az volt, hogy nem tudtam úszni, ezért tennem kellett egy kis kitérőt. A vízben aztán olyan magabiztosnak bizonyultam, hogy ott ragadtam az uszodában egy évre. Jó későn, 14 évesen keveredtem a margitszigeti evezősök úszóházára.

– Úgy tűnik, nem késett le semmiről…

– Valóban nem. A kajak-kenu összetett sportág, ha valakinek van egy jó alap állóképessége, márpedig ezt az úszással könnyen meg lehet szerezni, az el tudja sajátítani még ennyi idősen is a csínját-bínját.

– Vagány dolog volt akkoriban a Honvéd színeiben sportolni?

– Nagy varázsa volt az úszóháznak, hiszen ott edzettek többek között a Szöulban győztes kajaknégyes tagjai is, Gyulay Zsolt, Csipes Ferenc, Ábrahám Attila és Hódosi Sándor, akik óriási hatással voltak ránk, gyerekekre. De azért is szerettük azt a bázist, mert közel volt a Palatinus strandhoz, így a szabadidőnk nagy részét ott tölthettük. Megmondom őszintén, annak idején nem is a siker motivált. Elsősorban azért jártam edzeni, mert nagyon jól éreztem magam abban a társaságban. Szerintem a Honvéd vonz­ereje ma is a különleges klubéletben rejlik. Nagyon összetartó közösség vagyunk.

– Nagy Tímea mondta nekünk egyszer egy interjújában, hogy elképzelni nem tudta volna a sportolói pályafutását az edzések utáni öltözői csacsogás nélkül…

– Igen. Olyan az, mint amikor az ember fodrásznál van: minden jelenlévő mondja a magáét. A mai generációra nem annyira jellemző, hogy ilyen közösségi életet élne. A legtöbben befejezik az edzést, lezuhanyoznak és már rohannak is tovább.

– Sokan a saját sportáguk ikonjait sem ismerik.

– A mi időnkben nagy tisztelet övezte az előttünk járókat. Részemről legalábbis biztosan. Ráadásul én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy később versenyezhettem is velük. Bizonyos értelemben híd voltam két generáció között, az aranynégyesünk tagjai ugyanis jóval fiatalabbak voltak nálam.

– Megviselte önöket, amikor a 90-es évek elején megtudták, hogy költözik a szakosztály?

– Az úszóház akkorra teljesen leamortizálódott, ezért várható volt, hogy előbb-utóbb szednünk kell a sátorfánkat. Nehéz szívvel hagytuk el a Margitszigetet, de hamar belaktuk a Hajógyárin felépült új otthonunkat, amely ma már egyértelműen ugyanazt a státust tölti be mindannyiunk lelkében, mint az elődje.

– Említette, hogy sokáig csak a jó társaság miatt járt edzésre. Mikor fordult a kocka?

– Bár volt érzékem a kajakhoz, nem jöttek az eredmények, ami nem csoda, hiszen meglehetősen lusta voltam. Egy nap aztán az egyik edző nekem szegezte a kérdést, hogy ha már minden időmet a Honvédban töltöm, ráadásul nem is vagyok tehetségtelen, miért nem fektetek több energiát a munkába. Megragadt bennem ez a mondat, ennek a hatására kezdtem el tudatosan készülni a versenyekre.

– Akkoriban is olyan irdatlan tempót diktáltak edzéseken, mint manapság?

– Fejlődött a sporttudomány, változtak az edzéselméletek és az edzésstruktúrák, de azt gondolom, a munkamennyiséget illetően nem tesz túl rajtunk a mai generáció.

– Mégis mi ösztökél arra egy sportolót, hogy a kínok ellenére azt mondja, „ma is lemegyek edzésre”?

– Az élsport egyfajta függőséget okoz. Főleg azután, hogy az ember megérzi a győzelem ízét.

– Emlékszik rá, hogy az ön életében mikor érkezett el ez a pillanat?

– Nem tudnám pontosan meghatározni, talán mert nem is egyetlen momentum volt ez, hanem egy folyamat. Amelynek persze volt egy másik vége. Idősebb versenyzőként már nehezebben viseled a fájdalmat. Amikor a pálya végén rendszeresen elhomályosul az arcod és úgy érzed, még a tömés is kiesik a fogadból, kezd tudatosulni benned, hogy lassan itt a vége.

– Ne ugorjunk ennyire előre! 93-ban lett a válogatott tagja. Milyen érzés volt megélni ezt a nagy váltást?

– Mindenképp mérföldkő volt az életemben. Felelősség volt beülni a koppenhágai világbajnokságon induló négyesbe, hiszen az azt megelőző tíz évben minden világversenyen dobogós helyezést szereztek a fiúk. A vébén másodikként értünk célba. Akkor úgy tűnt, jócskán megvertek minket örök riválisaink, a németek, de épp a minap néztük vissza az eseményről készült felvételeket, s csak most tudatosult bennünk, hogy mindössze egy méter választott el bennünket az aranyéremtől.

– Aztán jött Atlanta, az első olim­piája.

– Aminek az előzményei nem voltak izgalommentesek. Gyulay Zsolt és Ábrahám Attila másik egyesületbe igazolt, Csipes Feri és én a Honvédban maradtunk. Kialakult egy rivalizálás a két klub négyes hajói között. Az olimpia évében, 96-ban született meg az a csapat, amelyiknek a tagjaként én is rajthoz állhattam Atlantában, így a hazai válogatókon gyakorlatilag nagyobb teher volt a vállunkon, mint magán az olimpián.

– A Kammerer Zoltán, Storcz Botond, Vereckei Ákos, Horváth Gábor alkotta világverő négyest hogy fújta össze a szél?

– 99-ben, a milánói vébén nyertünk először. Mi voltunk a legjobbak, de nehezen lehetett minket egy irányba terelni, különböző egyéniségek voltunk, mindenkinek megvolt a maga specialitása, már ami a versenyszámokat illeti. Emlékszem, a középfutamban olyat hajtottam, hogy majdnem kiesett a szemem. Épphogy bejutottunk a döntőbe. Örömmel újságoltam el a többieknek, hogy a darálás ellenére bennem maradt még legalább két tized. Majd kiderült, hogy rajtam kívül igazából nem küzdött senki, mindenki pihent a saját számára. Aztán a döntőben persze jól jött, hogy nem adták ki az összes energiájukat. Bravúros győzelmet arattunk, hosszú idő után meg tudtuk törni a német hegemóniát.

– Habitusban is nagyon eltértek egymástól?

– Igen, de az idők folyamán azért bebizonyítottuk, hogy ha kell, képesek vagyunk igazi egységgé formálódni.

– Hála Istennek van lehetőség összehasonlításra az olimpiai aranyérmeiket illetően. Melyik milyen helyet foglal el a szívében?

– Volt azért ingadozás a teljesítményünkben: vagy a csúcson voltunk, vagy a béka feneke alatt. A 2000-es év például nagyon rosszul indult. A szegedi világkupán hatodikok lettünk úgy, hogy világbajnoki címvédőként indultunk. Az volt a szerencsénk, hogy a sydney-i olimpiát szeptember végén, október elején tartották, úgyhogy volt időnk felkészülni, javítani. Az Európa-bajnokságon, Poznańban már másodikok lettünk, a németek mögött fél hajóval értünk célba, az olimpián pedig óriási csatában ugyan, de sikerült legyőzni őket. A játékok után ennek ellenére szétszéledtünk, mindenki ment a saját feje után, de egyikünk sem találta a helyét, ezért aztán Ákossal megbeszéltük, felhívjuk Botondot, hogy rávegyük, próbáljuk meg újra együtt. Összeállt a csapat, így 2004 nagyon koncentrált évnek bizonyult, aminek meg is lett az eredménye: Athénban óriási fölénnyel nyertük meg a döntő futamot. A végén gyakorlatilag már nem is eveztünk, mégis több méterrel vezettünk, amikor célba értünk.

– A könnyen jött siker az édesebb, vagy amiért keményen meg kellett küzdeni?

– Egyik aranyat sem adták ingyen. Igaz, ahogy mondtam, Sydney-ben nagyon oda kellett tennünk magunkat a verseny során, az athéni olimpiával kapcsolatban viszont a felkészülés volt kegyetlen. Régen az edzők mindig azt mondták: nehéz edzés, könnyű verseny. Na, az ilyen volt.

– Pályafutása során igazi edzőlegendákkal dolgozott együtt. Melyikük volt a legnagyobb hatással önre?

– Séra Miklósra pótapámként tekintettem. Ő nemcsak edző volt, hanem pedagógus is.

– Elvárás ez a sportolók részéről?

– Nagyon nagy szükség van rá. Bár hozzáteszem, régen műhelyekben edzettünk, s a versenyzők közül idővel ki­emelkedtek a legjobbak. Ma inkább az a jellemző, hogy a versenyzők köré épül egy-egy team. Nem véletlen, hogy Tokióban elsősorban egyéni sikereknek örvendhettünk.

– Elégedett a magyar válogatott ott elért eredményeivel?

– Abszolút, annak meg külön örülök, hogy Csipes Tamara révén egy arany- és egy ezüstéremmel is gazdagodott a szakosztály.

– Megérte hazatérnie Ausztráliából…

– 2012-ben nem jutott ki az olimpiára. A válogatási elveket ugyan teljesítette, de az akkori szövetségi kapitány úgy döntött, nem őt viszi a játékokra. Szerintem ott keletkezett törés benne, amiatt költözött ki a párjához Ausztráliába. Az édesapja viszont már akkor megmondta: vissza fog jönni. Így is lett. Újult erővel fogott hozzá a munkához, aminek be is érett a gyümölcse. Évről évre jobban teljesít, óriási sikerként élte meg, hogy Kozák Danutát legyőzve ért célba és lett ezüstérmes Tokióban. Azt gondolom, ha a következő két éve jól alakul, akkor Párizsban is neki állhat a zászló.

– Annak, hogy a férfi K-4 nem szuperál mostanság, mi az oka?

– Emberanyag van, verseny viszont annál kevesebb volt az elmúlt években. Én ebben látom az egyik okát, hogy mostanság nem vagyunk ott a topon. A másik, amiről már beszéltem, hogy nincs műhelymunka. Kissé szét van szabdalva a mezőny és a felkészülés. Egyébként egy négyest összerakni edzőként a szakma csúcsa. Olyan ez, mint egy motor hengereinek összehangolása. Ha nincs egység, egyik vektor a másikat ki is olthatja. Megjegyzem, az sem tesz jót a sportágnak, hogy az ICF ide-oda dobálja a versenyszámokat. Tótka Sándor Tokióban végre felért a csúcsra egy sprintszámban, amelyet rögtön az olimpia után le is vettek a programból. Egy ilyen kaliberű versenyzőből nehéz olyat faragni, aki megállja a helyét 1000 méteren is. Szerintem lehetetlen négyévente ilyen mértékben megváltozni.

– És mi a helyzet a kenuval? Vajda Attila, Kolonics György, Pulai Imre, Novák Ferenc – csak néhány a közelmúltban olimpiát nyerő magyarok közül. Hol vannak az utódok?

– Olyan mértékben változtatták meg a hajók paramétereit az elmúlt években, hogy gyakorlatilag lasszóval kell fogni, aki még hajlandó így is lapátot ragadni. Régen a kanusok nagydarab emberek voltak, napjainkban inkább a 80 kilós versenyzők dominálnak. Ők azok, akik még képesek úgymond megtérdelni a hajót. Egyébként hallottam már olyat is, hogy a jövőben a SUP váltja majd a kenut az olimpián, mert arra gyakorlatilag bárki fel tud állni. Meglátjuk. Mindenesetre nem rózsás a helyzet, az biztos.

– Nem bántja, hogy a lánya kezében nem a lapát, hanem a hokiütő ragadt meg?

– Cseppet sem, sőt! Éppen miattam választotta a jégkorongot. Egykori edzőm, Séra Miklós annak idején ebben a sportágban is jeleskedett. Először mint játékos, később pedig edzőként is. Mi, kajakosok is rengeteget jártunk a jégpályára, kiegészítő sportként űztük a hokit. Így lett jó értelemben Maja is a rabja. Szerencsére nagyon jól megy neki. Most lesz junior világbajnokság Győrben. A csapatba kerülésért harcol. Izgulunk, várjuk a fejleményeket.

– Aktív sportpályafutása lezárását követően a Honvéd kajak-kenu szakosztályának igazgatója lett. Tudatos volt ez az irány?

– Helyesbítek: még versenyeztem, amikor kineveztek vezetőnek. Annyira jól éreztem magam ebben a közegben, hogy sosem volt kérdés, hol keresek majd munkát. Nekem 35 éve a Honvéd a második otthonom, a második családom, és úgy érzem, ez a következő 35 évben is így lesz.