Bohár Dániel: Harcosok vagyunk, mindent felvállalunk!

– A húszas éveid elején kerültél az ország első hírcsatornájához, gyorsan belecsöppentél a politika és a hírek világába. A Hír TV-nél megszokhattad, mit jelent mindenhol ott lenni és elsőnek beszámolni az eseményekről. Szerinted mennyire váltotta fel most már a televíziós hírversenyt a közösségi média posztversenye?

– Teljesen más elvek, szabályok alapján működik a hagyományos és a közösségi média, mégis hasonló a logikája. Ha egy aktuális témára nem tudsz egyből reagálni, órákkal később már nem érdemes, az a hajó elment. A híradó is a gyors reakciókról szól, de tény, hogy a közösségi médiában mindenre egyből választ kell adni, ezért folyamatosan online kell lenned, mindenre azonnal, érdemben kell reagálni és mindezt informatív, érdekes, szórakoztató stílusban, hogy az embereket érdekelje is. Kihívás, de a posztverseny számomra azért sem megterhelő, mert a hírek, a híradó világában nőttem fel, tehát megszoktam a hírversenyt, természetessé vált.

– Amikor a közösségi médiában elindítottad a saját oldaladat, gondoltál arra, hogy másik arcodat mutasd meg, ne azt, amelyiket a tévéből jól ismernek?

– Adhatnék én holnaptól horgásztippeket is, de nem értek hozzá és nem hiszem, hogy akik ismernek, ezért követnének. Olyan emberként, aki hosszú évek óta dolgozik a médiában, folyamatosan figyeli a változásokat, a trendeket, látom, mire van szükség és mit várnak tőlem, a számok pedig mindezt alá is támasztják. Van egy aranyszabály, ami igaz a hagyományos médiára is, de még inkább a közösségire: ha nem vagy hű önmagadhoz, ha nem magadat adod, az nagyon gyorsan lejön az embereknek. Nem játszhatod meg magad, amikor naponta több tucatszor nyilvánulsz meg. Azok az emberek – oldalak – működnek hitelesen, akik rendelkeznek bizonyos képességekkel, értékekkel, és mindezt felismerve, felerősítve, közösségimédia-kompatibilissé is tudják tenni.

– A televíziózásban, a hírek világában vannak írott és íratlan szabályok, a közösségi média ehhez képest teljesen szabad felület. Meddig mész el, hol húzod meg a határt, mi alapján döntöd el, mi fér bele és mi nem?

– Inkább az első időszakban gondolkodtam el egyes posztjaimnál, hogy az sok vagy kevés, belefér-e vagy sem. Persze mindig meggyőztem magam, „bevállaltam”. Az embereknek most már annyira magas az ingerküszöbük, hogy a korábban megszokott módon vagy stílusban nem tudsz hozzájuk szólni. Ha az oldalamon csak híreket osztanék meg, a véleményem nélkül, nem követnének ennyien és nem váltanék ki hetente százezres nagyságrendű interakciót. Pont emiatt egy adott eseményt, hírt mindig átformálok, kiegészítek a saját gondolataimmal, és egyből érdekesebbé válik. Egyébként szeretem az adatokat elemezni, folyamatosan nézem a visszajelzéseket, statisztikákat, eddig úgy látszik, jó az irány, még ha mindenki ízlését nem is tudom – és nem is akarom – kiszolgálni, és sokszor átlépem a határt a követőimnél is.

– A mostani politikai kampány már érinti a magánéletet is, és ha kell, a hálószobába vagy „munkalakásba” is benyit. Itt meg tudod húzni a határokat, vagy úgy vagy vele, egy kampányban fel kell venni a kesztyűt?

– Sajnos már része a közéletnek a bulváros politikai kommunikáció, az öv alatti politizálás megjelent a 2019-es önkormányzati választások kampányában is, számítani lehetett rá, hogy ez a fajta stílus nem tűnik el. Régebben létezett még kimondatlan erkölcsi szabály a politikában, mostanra eltűnt. Ha úgy éled az életed, hogy ezzel nem foglalkozol, te csak állsz felemelt kézzel és sorra kapod az övön aluli ütéseket, akkor annak az lesz a vége, hogy belegyalulnak a földbe. A közelmúltból két ügy is eszünkbe juthat, Cseh Katalin esküvője és Jakab Péter „munkalakás-ügye”. Ha összeszámolnám az ezekkel kapcsolatos posztjaimat, nagyjából hatvan-hetven körüli szám jönne ki, amire azt mondhatja egy eltartott kisujjú, érzékeny értelmiségi, hogy ez borzasztó. Nyilván mindenkinél létezik erkölcsi iránytű. De én inkább offenzív vagyok a pályán, és nem csak a fociban. Nem állnék be védekezni, inkább támadok, szerintem jobb ez a taktika. Újságíróként, riporterként, véleményvezérként pedig messzebb mehetek el kommunikációban, mint egy politikus.

– Szerinted a konzervatív jobboldal szavazói azt várják el a véleményvezéreiktől, hogy ilyen ügyekben is felvegyék a kesztyűt?

– Szerintem az a titka, hogy mindezt ne prosztó módon tedd, hanem intelligens humorral tálald a történetet. Az előbb említett két esetnél is inkább a vicces oldalról közelítetem meg a kérdést. Ugyanakkor a komolyabb politikai témákat is lehet szórakoztató módon elmesélni, mert az emberek szeretik a humort és hatásosabb is.

– Mekkora ezeknek a botrányoknak a hatása? Össze lehet hasonlítani a két oldal reakcióit?

– Érdemes ezeket más aspektusból is megfigyelni, és megkapjuk a választ. Az egyik oldalon azt látod, hogy létezik egy stabil értékek mentén működő politikai közösség, ez a patrióta jobboldal. Itt tiszta az értékrend, nincs az, hogy tegnap komcsik voltunk, ma már nácik, vagy épp fordítva. Nem kell győzködnöd a másikat, hogy DK-s szavazóként fogadd el a jobbikost, bár néhány éve még tüntettél ellene, mert Gyöngyösi zsidózott a parlamentben. Tehát az egyik oldalon stabil értékekre lehet támaszkodni. Ezzel szemben a másikon mi is a közös értékrend és összetartó erő? Annyi, hogy Orbán Viktor mondjon le… És még lehetne folytatni, de maradnék a szofisztikált verziónál. Nyilván ilyen „értékek” mentén nem csoda, hogy a baloldalon nyitottabbak mindenféle botrányra és hálószobatitokra.

– Jobban megbocsátják a saját embereiknek a „hibákat”, mint a jobboldal a sajátjainak?

– Igen, mert alapvetően ebbe az ellenzéki politikai közösülésbe bőven belefér, hogy Peti „munkalakáson” tölti az éjszakát, hiszen egy jobbikosnak már el kellett fogadnia, hogy Gyurcsány a legfőbb szövetséges. Tehát a két oldal emberei máshogy viszonyulnak erkölcsileg a politikai ügyekhez. Nem kérdés, hogy ilyen sztoriknál is fel kell venni a versenyt. A közösségi média egy információs tenger, ilyen ügyekben mondjuk inkább mocsár, de a csendes szemlélődés nem játszik. Az nem működik, hogy ők tolják rád folyamatosan a botrányokat, te meg hátratett kézzel, szerényen csak annyit mondasz: ne haragudj, én ilyen ügyekbe nem szólok bele. Mi harcosok vagyunk, minden ügyet felvállalunk. Nincs eltartott kisujjú hozzáállás a közösségi médiában sem.

– Amíg csak a tévéből ismertek, talán kaptál egy-két bíráló levelet, esetleg beszóltak egy-egy helyszínen. A közösségi médiában viszont nincs kontroll, a szimpatizánsok támogató szavai mellett azért iszonyatos gyűlölet is zúdul rád. Mennyire hat ez rád?

– Nagyjából a 2015-ös G-nap óra kapom az ívet, megszoktam, nincs hatással rám, azért egy idő után immunis leszel. De azt nem tűröm el, ha a családomat támadják.

– Az mennyire zavar, hogy propagandistának is neveznek?  

– Ha most a független-objektív sajtóra gondolsz, amelynek ez a „szakmai” véleménye, akkor biztos vagyok benne, hogy jó helyen vagyok, és amit csinálok, az jó. (nevet) Szórakoztató, ha olyanok fogalmaznak meg kritikát, akik „elfelejtenek” beszámolni a budapesti Városháza-ügyről, Cseh Katalin uniós pénzeiről és még hosszan sorolhatnám…

– A pályád elején hogyan készültél fel arra, hogy egyszer majd politikusok után rohangálj, keményeket kérdezz és ne hagyd magad lerázni? Sokszor azért egészen hihetetlen esetek történtek veled és elképesztően alpári stílussal is találkozhattál már politikusoknál.

– Szerencsésnek mondhatom magam, mert húszévesen a Hír Televíziónál fantasztikus közösségbe kerültem, testközelből figyelhettem, ahogy Földi-Kovács Andrea, Kisberk Szabolcs vagy Rákóczi Péter magas szinten űzi ezt a fajta riporteri tevékenységet. Persze az elején még megfordult a fejemben, hogy egy legalább 25 éve a pályán lévő ötvenes politikus megesz majd reggelire a sajtótájékoztatón, szóval sok helyzet, terepgyakorlat szükséges hozzá, nem árt a magabiztosság és azért szükséges nagyfokú háttértudás is. Mondjuk reggel munkába menet arra nem tudsz fejben felkészülni, hogy Demszky Gábor vizes palackkal fog üldözni, a haverja meg kosárral veri az operatőrödet. Ehhez a munkához tapasztalat, háttértudás, adottság kell. Mindhárom elengedhetetlen.

– Mi az, ami téged ennyire hajt és motivál? Azt gondolom, itt nem elég csak annyi, hogy szereted a munkádat.

– Nem munka, hanem hivatás. A munka iránti szeretet gyerekkoromban ivódott belém, a családomban olyan nem fordulhatott elő, hogy valaki nem dolgozott. Nekem az lett a normális, hogy édesapám napi tizenórákat dolgozik és mellette a családjára is megfelelő időt fordít. A másik indokom a politikai világnézetem. Egész egyszerűen kiráz a hideg attól, hogy Gyurcsány a kormányzása és a 2006-os események után még a politikai élet része, sőt becsületről meg tisztességről mer beszélni. Nem fogadja be a szervezetem, és akár napi húsz órát is képes vagyok dolgozni azért, hogy ez a világ ne jöjjön vissza. Nem akarom, hogy újra nagyobb legyen a rezsi, vagy valaki megmondja, hogy fürödjek kevesebbet, vegyek kisebb autót, menjek gyalog, vagy ha nem tetszik a rendszer, el is lehet innen menni. Úgy látom, most jó irányba mennek a dolgok, nem hagyom, hogy ez megváltozzon. Bármennyit képes vagyok dolgozni azért, hogy az országom továbbra is élhető legyen.

– A másik televíziós műsorod, a Mi vagyunk a magyarok olyan ismert és kevésbé ismert embereket mutat be, akik példaképek lehetnek és akikre az egész ország büszke lehet. A nem titkoltan identitáserősítő portréműsornál mi vezérelt? Azt gondolom, itt is egyfajta küldetéstudat vezérelt…

– Pontosan így van. De kicsit visszamennék az időben. Ahogy korábban is a neveltetésemet hoztam példaként, most is kiemelném, mennyire meghatározó volt például gyerekkoromban édesapám történelem iránti szeretete. Kisgyerekként nem fogadtam mindig kitörő lelkesedéssel, hogy hétvégente otthon külön törióra zajlott, végigjártuk a várakat és fejből kellett mondanom a magyar királyokat. Felnőtt fejjel persze megérted, hogy így alakul ki egy gyereknél a magyarságtudat. A saját fiamnál én is alkalmazni fogom. Bennem nagyon erős a magyarságtudat, beszélhetünk csonka Magyarországról vagy az elszakított területen élőkről – én a külhoni magyarság szerelmese vagyok, olyannyira, hogy a feleségem délvidéki és egyébként szakmabeli. Tündét korábban láthatták a nézők a Pesti TV-ben, most pedig a Megafon csapatát erősíti. Szóval minden szinten egy húron pendülünk. Na, de visszatérve a Mi vagyunk a magyarokhoz, szerettem volna egy portréműsort, ami bemutatja, mennyi értékes ember él közöttünk, akikre büszkék lehetünk, és ha valaki meghallgatja a beszélgetéseket, azt érezheti, mennyire jó magyarnak lenni és ebben az országban élni.

– Mennyire tudatos részedről, hogy olyan személyiségeket ismerhetünk meg a műsorból, akik alkalmasak a példaképstátuszra? Fontos, hogy kevésbé ismert emberek is szerepet kapjanak?

– A Mi vagyunk a magyarok másik küldetése, hogy kevésbé ismert, de értékes embereket mutasson be, akik nem celebéletet élnek, hanem kemény, megfeszített munkával értek el sikereket. Ha kritikával élhetünk a magyar társadalommal szemben, akkor irigységet említeném. Amikor kitaláltam a műsort, az is vezérelt, hogy lehessen végre őszintén beszélni sikeres emberekkel a sikereikről, arról, hogyan érték el és hogyan élik meg, mert a siker senkinek nem hullott az ölébe, megdolgozott érte. Sikeres emberre irigykedni badarság, inkább inspiráljon, tanuljunk tőle, hogy a saját életünkben mit tudunk mindebből hasznosítani.

– Ha már fél mondattal a celebeket említetted, a közösségi média egyik káros hatása a teljesítmény nélküli sztárok példaképpé válása a gyerekek, fiatalok körében. Mennyire látod nehéznek, hogy a most felnövő generáció elé valóban követendő példákat tudjunk állítani?

– Nagyon komoly kihívásnak látom. Ha valaki megnézi a politikai riporteri tevékenységemet vagy a Mi vagyunk a magyarok című műsort, azt is gondolhatná, két teljesen más embert lát. Ez a kettősség vezetett ahhoz, hogy kitaláltam a portréműsort. Látom, hogy ezen az információs sztrádán ömlik ránk mindenféle tartalom és a szenny, de hiszek abban, hogy az embereknek igényük van a mélyebb beszélgetésekre is. Tisztában vagyok vele, hogy a portréműsor rétegműfaj és nézettségben ezek a videóim ritkán vagy szinte soha nem fogják elérni azt a számot, mint amikor politikusokat üldözök. Tudom, hogy leginkább azért kedvelnek, követnek, mert jól megmondom a véleményem a politikában. De a lelkemnek szüksége volt arra, hogy ilyen fantasztikus emberekkel is beszélgessek, akik példaképek lehetnek.

– Látva a közösségi médiás trendeket, hogy az értéktelen lehet értékes, fiatal apukaként mennyire aggaszt a gyermeked jövője?

– Nem csak a közösségi média miatt aggasztó a jövőkép. Riporterként folyamatosan járom a várost, az országot, figyelem a fiatalokat, néha elcsípek beszélgetéseket, elborzaszt a stílus, és azért bizony el tudok bizonytalanodni, hogy mi lesz ebből a világból… Nem boomerségből mondom 31 évesen, de aggódom, hogy a mostani világban hogyan lehet úgy gyereket nevelni, hogy értelmes felnőtt váljon belőle és ne térítsék el mindenféle mainstream irányzatok. A normális lassan kimegy a divatból. Hiszek benne, hogy ha stabilitást adsz és egészséges környezetben nő fel a gyerek, onnan nehéz lesz eltéríteni. Örülök, hogy óvodás és még burokban él, és nálunk nincsen az oviban „érzékenyítés”. Nekem is volt persze lázadó korszakom, lehet a határokat feszegetni, de átlépni nem, soha nem fordultam szembe a szüleim értékrendjével, az erkölcsi iránytűm mindig segít.

– Ahogy mondtad, hogy a normális lassan ódivatú lesz, mit gondolsz, az „Isten, haza, család” valódi jelentése nem veszhet el a következő években?

– Mindhárom ugyanúgy fontos és hiszek benne, hogy meg is marad, de tennünk is kell érte. A vallás nagyon fontos az életemben. Kissrácként nem voltam mindig lelkes, ha vasárnap misére kellett menni, de rengeteget hozzátett az értékrendemhez. A hazaszeretet, ahogy mondtam már korábban, szintén neveltetés kérdése, nem veszhet el, nem lehet kioltani. A család fogalma meg magán a családon múlik.

– Mondjuk a család fogalma napjainkban pont vita tárgya egyes körökben…

– Nálunk nem! Csak hogy tisztázzuk, a család az apa, anya, gyerek(ek). És az anya nő, az apa férfi. Ez nem lehet vita tárgya. Ezeket az értékeket adom tovább, és ahogy engem nem, remélem, a gyerekemet sem fogják eltéríteni.

– Téged vidékiként a belpesti értelmiség nem világosított fel időben, ez lehet a baj…

– A kisfiam már budapesti, de bízom benne, hogy olyan iskolába fog járni, ahol a belpesti értelmiségnek nincs ráhatása. Akkor lesz az utolsó napja abban az oktatási intézményben, amikor drag queenek jelennek meg érzékenyíteni a gyerekemet. 

– Ha már a nevelés: nem lehet elég korán kezdeni a focit sem. Látom, hogy minden hétvégén játszotok a kisfiaddal, mennyire él majd a labda bűvöletében és mi lesz a kedvenc csapata?

– Szerencsésebb helyzetben van, mint én, ha a magyar foci sikereit nézzük. Én a kilencvenes években nőttem fel, akkor volt a legrosszabb állapotban a hazai foci, ezért nem alakult ki bennem érzelmi kötődés magyar klub felé, viszont az utóbbi években a Fradi megsüvegelendő sikerei és a klub profi működése erős érzelmi kötődést alakított ki bennem. Megszerettem a Ferencvárost. Egyébként gyerekkorom óta Real Madrid-drukker vagyok. A nagypapámnak a faluban a foci volt az élete, de apukám inkább a történelem, mint a labda szerelmese lett. Én már háromévesen kirúgtam vagy öt ablakot, a kisfiamnál nem látom azt az átütő lelkesedést, inkább a kreatívabb, művészi dolgok érdeklik. Válogatott- és Real Madrid-meze azért már van, mert tényleg nem lehet elég korán kezdeni a nevelést és a szurkolást.