A nap, amikor kitört a béke

„A háború egyidős az emberiséggel, a béke viszont modern találmány.”
(Henry James Sumner Maine)

Senki sem gondolta volna. Senki sem gondolta volna, hogy ilyen hamar, hogy így, a semmiből. Az emberek többsége úgy volt vele, hogy „áh, biztosan van még sok-sok háborúévünk”. Aztán egyszer csak… minden előzetes jel nélkül… kitört a béke.

***

„Brutália és Morcföld mostantól békében állnak egymással!” – ordították a szalagcímek a napilapok címoldalain. A tévékben és a rádiókban sem lehetett másról hallani. Elemzők sora magyarázta a magyarázhatatlant: a hirtelen jött békét, aminek baljósatlan árnyéka úgy vetült most mindkét érintett országra, hogy népeik szívét elöntötte a rettegés. 

A brutálok és a mócok ugyanis pontosan 750 éve álltak háborúban egymással, s mivel nagyjából azonos haderejük volt, egyikük sem remélhette, hogy a közeljövőben győzelmet arat az ellenség felett. Mi több, iparuk jó részét hadiiparra állították át, kultúrájukban pedig a verseket felváltották a ritmikus csatakiáltások, zenéJük pedig leginkább a betörő koponyák és halálsikolyok katatóniájára emlékeztetett. És ez cseppet sem túlzás, tekintve, hogy a brutálok nemzeti himnusza szó szerint egy lelőtt szarvasbika halálhörgése volt, a morcok pedig nem is rendelkeztek himnusszal, mert úgy tartották, hogy az csak a gyengéknek való. 

Most persze egyesek azt kezdték el találgatni, hogy mitévők legyenek ezután? Hogyan éljék túl az elsötétítések hiányát, a bombázástól hangos délelőttök madárdalos csendjét, vagy pláne azt az állapotot, amikor az apuka nem a csatában harcol, valahol a tengeren innen és túl, hanem házuk nappalijában felesége és gyerekei körében pintes korsóból sört kortyolgat? 

***

„Senki sem hallgatott rám, pedig egy éve pontosan ilyenkor megmondtam, hogy jövő ilyenkorra ez lesz” – szólalt fel a legismertebb antipacifista megmondóember, s nyilatkozatát sokan követték, igyekezve egymást is túllicitálni a váteszi erények terén. A nép pedig ennek hatására kisebb-nagyobb tömegekbe szerveződve „Háborút! Háborút!” feliratú táblákkal tüntetett a béke ellen. 

Ennek ellenére a változást nem lehetett megállítani. A gépsorok tehát szép lassan újra elkezdtek karabélylőszer helyett cigarettát, taposóakna helyett készételkonzervet, nyeles gránát helyett löncshúst okádni magukból. És messze nem ez volt a legborzalmasabb.

„A legborzalmasabb”? Mit tudhat egyáltalán a borzalomról az, aki nem tapasztalta meg, milyen, ha az utcán senki se ad le rá célzott lövést? Milyen élete lehet annak, aki nap mint nap úgy kel fel, hogy tudja: valószínűleg ezt a napot is túléli? Márpedig ez következett. Először csak szórványosan, itt-ott, aztán tömegével, a két ország minden egyes településének minden egyes pontján. 

***

S ha ez még nem lett volna elég a szívszaggató rettenethez, néhány hónappal később Brutália és Morcföld Brutálföld néven egyesült. Persze akkorra a nép ingerküszöbe olyan magasra tolódott, hogy már az sem töltött el iszonyattal senkit, ha az utcán csókolózó párral találkozott. S hogy a silányulás folyamata pusztító vírus sebességével terjedjen, egyesek nem átallottak agresszív harci kutyák helyett pudlikat és tacskókat tartani. 

Valami végleg megváltozott. Amikor megszólalt az első, ágyúcsőből öntött harang a főváros főterén álló új főtemplom fő tornyában, csengő-bongó hangja új idők új üzenetét hozta. Nem járt már a gyilkosságért bónusz, csak helyszíni bírság (mert azért a változásnak nem minden mozzanata volt gyors és egyszerű), nem tanították már az általános iskolákban kötelező óraszámban a kínvallatást, és a szürke uniformisok helyét is felváltották a színes konfekcióruhák. Sorsfordító idők voltak ezek.   

Az emberek pedig szép lassan hozzászoktak ehhez az új, teljesen más életükhöz, megízlelve a béke máskülönben csodás zamatát, a jóság uralmának kezdetben rémisztő, később kifejezetten áldásos velejáróit, és még olyan egzotikus fogalmak jelentésével is kezdtek tisztában lenni, mint az etika vagy az esztétika. 

***

Na, akkor dobta le rájuk az atomot a szomszédos Galád Birodalom.