Már nem vagyunk világelsők

– Miért jellemző bizonyos nemzetekre az öngyilkosság jobban, mint másokra? Ráadásul ezeknek elég eltérő a kultúrájuk, a GDP-jük, a szokásaik, mint például Japán és Magyarország.

– Valóban, vannak szuicidabb hajlamú közösségek. Ennek okát már évtizedek óta kutatják pszichológusok, pszichiáterek, szociológusok, de egyöntetűen elfogadott választ még nem találtunk. Az öngyilkosság multikauzális, tehát többféle okra visszavezethető magatartás, azt például megfigyelték, hogy azokban a posztszocialista országokban nagyon magas a befejezett öngyilkosságok aránya, ahol nagyon magas az alkoholizmusé is. Ilyen összefüggés biztosan létezik. Ezenfelül az öngyilkosságnak kultúrája van a listavezető nemzetek esetében, tehát egyfajta mintaként jelenik meg az élethelyzeti krízisek megoldására. Japánban a harakiri vagy más néven szeppuku elvárás volt bizonyos társadalomellenes bűnök esetén, így tisztult meg a szégyentől az illető és a családja.

– De itt, Magyarországon miért minta, szemben például a szomszédos Ausztriával?

– Már általános iskolában tanulunk József Attiláról, vagy ott van Latinovits Zoltán, Széchenyi István, Teleki Pál. Nagy személyiségek fejezték be az életüket így. Mindenki által ismert a Szomorú vasárnap című sláger is, amely ikonikus eleme kultúránknak. Az elkövetők sorsa megrendítő, a haláluk körülményei érdekesek, ez foglalkoztatja az embereket. A minta pedig nagyon erős hatás ebben a döntésben; ha egy családban volt már rá példa, akkor megsokszorozódik az ismétlődés esélye a leszármazottak körében. Egyre több kutatás utal ugyanakkor arra, hogy a hajlam mögött genetikai tényező is meghúzódik.

– Gyakran gondoljuk, hogy a magyar történelem is szerepet játszhat ebben, Trianon, a veszteségeink, a himnuszunk. Valóban így van?

– Kopp Mária professzor asszony például nem szerette azt a kijelentést, hogy a magyar depressziós, szomorú nemzet, mert ez nem igaz. A magyarok nagyon tudnak mulatni is, „sírva vigadni”, tehát akkor már inkább bipolárisak vagyunk, mint depressziósak. A szakdolgozatomban én is foglalkoztam a témával, külföldi és magyar egyetemisták vettek részt a kutatásomban. Több „félig üres, félig teli” jellegű történetet kellett értékelniük, és valóban szignifikánsan pesszimistábbak voltak a magyarok attitűdjei. Egyénileg a depresszió és a szorongás aránya magas nálunk, de ez sok más országban is így van, még sincs ennyi befejezett önpusztítás.

– Elvileg összefüggés az éghajlattal is, a görögök kevésbé, az északi, balti államok inkább hajlamosak az öngyilkosságra.

– Igen, Litvánia nemcsak világelső nagyon régóta, hanem toronymagasan vezet, őket nem is közelíti meg senki. Vannak olyan teóriák, hogy a napsütéses órák számával fordított arányban volna a befejezett öngyilkosságok száma, és a mediterrán országokban valóban kisebb ez a szám, például Cipruson szinte nulla. Ők ráadásul erősen vallásos nemzet is, ez pedig védő faktor. Az is jellemző, hogy a családtól jövő támogatás sokkal erősebb ezekben az országokban, 10-15 fős családi vacsorákon jönnek össze esténként, ahol mindenki megoszthatja búját-baját. De ezek megint nem kizárólagos tényezők, például Európában Szlovéniával állunk együtt a második-harmadik helyen, ami pedig inkább mediterrán ország.

– De a rendszerváltás óta csökkent az öngyilkosságok száma Magyarországon. Ez minek köszönhető?

– Igen, ’85-ben még mi voltunk világszinten az első helyen a százezer főre eső öngyilkosságok számában, ’89 óta ez javulóban van, habár még mindig a felső egyharmadba tartozunk, Európában pedig a második helyen állunk, Litvánia után. A csökkenő tendencia alapvetően annak köszönhető, hogy az öngyilkosság a nem kezelt pszichiátriai betegségekkel függ össze a legerősebben. Ebből a szempontból a súlyos depresszió, a skizofrénia és a szerfüggőség meghatározó. Rihmer Zoltán professzor teóriája a csökkenés magyarázatára, hogy egyre több beteg került ellátásba és kapott megfelelő kezelést. Ezenfelül már kevésbé stigmatizál a mentális problémák miatti segítségkérés, sokkal inkább beszélünk is a problémáinkról ahelyett, hogy elhallgatnánk őket. Krízishelyzetben ez utóbbi is rengeteget jelent, kisebb az esélye, hogy valaki beszűkült tudatállapotba kerüljön, és véget vessen az életének.

– A befejezett öngyilkosságok elkövetőinek hány százaléka szenved mentális betegségben?

– 80-90. Ezt tehát ezt figyelembe kell venni.

– Összefügg ez a területi eloszlással is? A rendszerváltásig a nagyvárosokban volt magasabb az öngyilkosságok aránya, most a falvakban, tanyákon. Ott kevésbé jutnak az emberek ellátáshoz?

– Igen, és ott még erősen stigmatizál az ilyen probléma, de egyébként is nehezebb egy kisebb település szakrendelését felkeresni, hiszen ott mindenki ismer mindenkit. Falun az orvosnak, a lelkésznek sem mernek nagyon beszélni lelki gondjaikról az emberek. A szeparáció is számít, kifejezetten a Békés megyei tanyavilágban a legmagasabb az öngyilkosságok száma, ahol a társas támasz hiánya nagyon erős. Sok idős ember lakik ott egyedül, és az ő esetükben a minta is inkább jelen van, az ismeretségi körükben, a rokonságukban mindig akad rá példa. Lehet, hogy tíz-húsz éve akasztotta fel magát a szomszédban valaki, vagy tán gyerekkorában tapasztalt meg ilyet közvetlenebb módon az illető, de adott pillanatban ott motoszkál a fejében, amikor mondjuk krónikus fájdalommal kell élni, a gyerekek meg messze laknak, és már nem tudja ellátni a ház körüli teendőket, vagy esetleg harminc éve kezeletlen a depressziója, netán épp alkoholista.

– Ennyire másként működne a társas támasz a nagyvárosokban? Pedig azt szoktuk mondani, hogy a nagyvárosban elidegenednek az emberek, még a szomszédaikat sem ismerik, míg falun sokkal kevésbé magányosak.

– Ha én egy paneltömbben élek, lehet, hogy nem ismerem a közvetlen szomszédot, de amíg lemegyek a lépcsőházban a kapuig, eljutok a boltig, valaki hozzám fog szólni, a boltos, az újságos, a kutyáját sétáltató környékbeli. Több lehetőség van a kontaktusteremtésre, és ennyi emberből csak van, aki szimpatikus, akinek elpanaszolom a bajom. Minél több ember vesz valakit körül, annál inkább védve van az illető. De falun lehet, hogy hiába jön szembe valaki, nem mindenki a közösség része. Könnyű kirekesztődni annak, akivel valami probléma van mentálisan. Itt ismerik az ember múltját. A nagyvárosban tényleg lehet anonim az ember, és indulhat tiszta lappal többször is, illetve könnyeben jut el szakemberhez is.

– Az idősek öngyilkossága tekintetében továbbra is világelsők vagyunk. Ők miért magányosabbak nálunk, mint máshol?

– Ráadásul az európai átlagnak kétszerese a magyar férfiak körében a 65 év feletti öngyilkossági ráta. Szerintem nem feltétlenül magányosabbak nálunk az idősebbek, viszont sokkal rosszabb fizikai és mentális állapotban vannak. Mint ismeretes, hazánkban nagyon magas a krónikus betegségek aránya is, a 60 év felettiek 30 százaléka több mint négyféle gyógyszert szed naponta, 75 év felett már átlagosan öt társbetegség miatt szednek 10-12 tablettát. A magas vérnyomás, a krónikus fájdalmak pedig rizikótényezői a mentális betegségeknek. Ezenfelül az idősek általában nem is kérnek segítséget, természetesnek veszik, életkori sajátosságnak tekintik a lehangoltságukat. Érdemes lenne minél több idősklubot létesíteni a falvakban és a városokban is, mozgásos programokat, sétákat, időstornát szervezni. Nagyon fontos lenne, hogy találkozzanak, beszélgessenek, jól érezzék magukat és rendszeresen mozogjanak is. A fizikai aktivitás ugyanis kihat a lelki jóllétre, olyan örömhormonok szabadulnak fel ilyenkor a szervezetben, amitől csökken a szorongás, a depresszió, a reménytelenség érzete. Már létező, jó kezdeményezés, hogy vezetékes telefonról számos szolgáltatás hívható ingyen, ahol anonim módon lehet szakemberrel beszélni. Ezek bizonyítottan hatékony módszerek. Ez most különösen fontos a Covid alatt, hiszen érthető módon szeparálódtak az idősek. Külön kiemelném a telefonos lelkisegély-szolgálatot, amelyet a nap 24 órájában lehet hívni a 116-123-as telefonszámon.

– A férfiak aránya többszöröse a nőkének a befejezett öngyilkosságok tekintetében. A Covid időszaka alatt is az ő esetükben nőtt meg az öngyilkosságok száma 13 százalékkal, miközben a nőknél csak eggyel.

– A férfiak nehezebben kérnek segítséget: egy férfi nem lehet gyenge, maga szeretné megoldani a problémáját. Másrészt a férfiak sokkal drasztikusabb módszert választanak, tehát nagyobb eséllyel követnek el végzetes kimenetelű öngyilkosságot. A nők inkább az úgynevezett „soft” módszerekkel próbálkoznak, gyógyszereket vesznek be, ami kevésbé végzetes. Ebből következik, hogy az öngyilkossági kísérleteknél pont fordított az arány, háromszor annyi a nő, mint a férfi.

– A nők talán szívesebben jeleznek is így.

– Igen, ezt hívjuk segítségkérő attitűdnek. A férfiak kevésbé egyértelműen jeleznek, amit a környezet vagy észrevesz, vagy nem. Különbség az is, hogy a férfiakat a párkapcsolat védi a legjobban, ezt a Hungarostudy kutatásában is kimutatták 2008-ban. Ugyanis a feleség vagy az élettárs jobban törődik a férfi fizikai jóllétével, mint ő maga, kicsit kimozdítja sétálni, figyel arra, hogy bevegye a gyógyszereit, ráveszi a szűrővizsgálatokra, kezelésekre. A nőknél a szélesebb társas támogatás is különös jelentőségű: beszélgetés a rokonokkal, kollégákkal, barátnőkkel, szomszédokkal.

– Mi a helyzet a kamaszokkal? A rendszerváltás után elindult egy erőteljes csökkenés az ő esetükben, de aztán elkezdett stagnálni. Van egy alsó határ, aminél lejjebb nem lehet menni?

– Sőt, egy ideje az egész világon növekszik a 11–19 éves korosztályban elkövetett öngyilkosságok száma, a Covidtól függetlenül. Ennek az is oka lehet, hogy mindenütt nő a mentális és szerhasználati zavarok aránya a kamaszok körében. Ennek hátterében a rosszul működő családi kapcsolatok is állhatnak, ami sokszor a szülőkbe vetett bizalom hiányában nyilvánul meg. A gyerekek elmagányosodnak, mellette hatalmasak az iskolai elvárások, miközben nem társul mindehhez megfelelő családi támogatás. A svájci tinédzserek öngyilkossági rátája kiugró Európában, náluk nagyon magas a droghasználat aránya a fiatalok körében. A szerfüggőség esetükben pedig egyértelműen kapcsolatban van az öngyilkossággal. Ezt a világ szakembereinek mindenképpen figyelembe kellene vennie. Az önsértések száma is nő, ami az érzelemszabályozás problémájára utal.

– Mennyire erős az összefüggés a szerhasználattal?

– A befejezett öngyilkosságokat több mint ötven százalékban drog, gyógyszer vagy alkoholos befolyásoltság alatt követik el. Persze nehéz eldönteni, hogy ez ok-e vagy eszköz a végrehajtáshoz, tehát azért vette-e be az illető, hogy képes legyen megölni magát, vagy pedig a szerhasználat növelte a rizikót.

– Önsértés alatt csak az öngyilkossági kísérletet értjük, vagy valami mást?

– Létezik az úgynevezett nem szuicidális önsértés, ilyen például az alkar bemetszése. Ezek nem öngyilkossági szándékkal történnek, céljuk a nagyobb, patológiás feszültség csökkentése. Sajnos egyre több gyerek választja a megküzdésnek ezt a módját, mert a külső fizikai sérülés okozta fájdalmat könnyebb elviselni, mint a belső feszültséget. Sajnos minden ilyen önsértés jelentősen növeli a későbbi öngyilkossági magatartás rizikóját. Nagyon fontos, hogy a társadalom minden szereplője tudjon ezekről a problémákról, és felismerje, ha környezetében valaki mentális zavarral küzd vagy öngyilkossági krízisbe kerül.