Világok határán
Különleges szólóestre készül Káel Norbert zongoraművész a Cziffra Fesztivál keretében február 20-án a MOMKultban. A Cziffra György tiszteletére rendezett koncert a rögtönzés és a komponált zene fúzióján alapul. Káel Norberttel a klasszikus zene emblematikus darabjainak átiratairól, a bartóki akkordok örökérvényűségéről és Cziffra virtuóz játékáról is beszélgettünk.
– Az idei Cziffra Fesztivál alkalmából tartott koncertjére többek közt Chopin, Hacsaturján, Csajkovszkij műveiből készített átiratokat. Hogyan talált rá erre a különleges, műfajok határán egyensúlyozó zenei világra?
– A feldolgozások iránti érdeklődés még gyerekkoromból ered, a jazzt és a klasszikus zenét egyforma intenzitással hallgattam, tanultam és játszottam. Tizenkét éves lehettem, mikor először felmerült bennem, mi lenne, ha a klasszikus zeneművekben bizonyos dallamok helyett én találnám ki a dallamokat, vagy beemelnék a már meglévő harmóniák helyére ugyancsak jól szóló, a darabba illeszkedő harmóniát. Ez a gondolat később is foglalkoztatott, majd számtalan próbálkozás, tesztelés után kiderült, az ötlet működőképes. A kísérletezések során alakult ki a zenei profilom: gerincét a klasszikus darabok átiratai alkotják, ami voltaképpen crossovernek tekinthető.
– Létezik valamiféle íratlan szabály, hogy mennyire szabad hozzányúlni az eredeti, klasszikus zeneművekhez?
– Egyetlen fontos szabály létezik: minden esetben művészi értéket kell teremteni. Sajnos sok olyan crossover darab születik, amikor a feldolgozás során sérül az eredeti zenemű, például úgy, hogy a szerző kiragad egy fő motívumot, leegyszerűsíti és populáris irányba tolja el a darabot. A feldolgozások során a lényeg, hogy technikai, zenei és strukturális értelemben is magas színvonalú darab jöjjön létre. Magyarán csak akkor érdemes hozzányúlni egy klasszikus műhöz, ha képesek vagyunk művészi értelemben új minőséget, értéket teremteni. A kérdés mindig az, hogy a kiválasztott zenemű megindít-e bennem valamit, vagy sem? A műsorban játszom Chopin Barcarolle-ját, amelyben remekül lehetett dolgozni az improvizációs lehetőségekkel. Hacsaturján Kardtáncában a ritmika és a darab karaktere fogott meg, míg a Csajkovszkij-darabnak, az Évszakok ciklus Barcarolle-jának gyönyörű a dallama – vagyis minden mű másképp éri el az embert, másképpen indítja be az alkotói fantáziát.
– A koncert műsorában érintetlenül hagyta ugyanakkor Liszt darabjait. Miért?
– Mert úgy érzem, ebben a formában teljesek és így illenek a koncert ívébe. Lisztnél kezdődtek el ugyanis azok a zenei folyamatok, amelyek megalapozták a XX. századi zenét. A korabeli romantikus zeneművészetben szinte idegenül hatottak a harmóniái, zenei gondolatai. Liszt több szempontból is kulcsfigura a zenetörténetében: ő és Wagner volt az, akik egészen más irányba terelték a zene fejlődését, a zenei gondolkodást. Nem véletlen az sem, hogy Bartók a korai darabjaihoz egy az egyben a liszti harmóniákat használta fel.
– Említi Bartókot: egy korábbi munkája volt A Fából faragott királyfi interpretációja, a darabot szopránhangra és jazztrióra írta át. Bartók művével könnyebb volt dolgozni?
– Igen, mert Bartók zenéje elképesztően kompatibilis a jazzel. Nem véletlen, hogy ennek a műfajnak egy bizonyos százaléka a Bartók teremtette akkordokból, ma már hivatalos jazzakkordokból áll. Számos szólódarabját átdolgoztam jazztrióra, a Fából faragott királyfinál azonban más dimenziót kerestem. Ez a mű eredetileg táncjáték, kizárólag instrumentális zenével. Úgy éreztem, annyira szépek a fő motívumai, hogy a fő szólamokat ki kellene emelni a zenei szövetből, és átírni egy énekes számára. Az átdolgozást követően a jazzt képviselte a dob, a bőgő, a zongorajáték bizonyos harmóniai elemei, az improvizáció és persze az ének is. A visszajelzések szerint nagyon izgalmas zenei anyag született.
– Bartók népzenei forrásból merített, a mára klasszikussá vált darabjait kortárs zeneszerzőként pedig ön formálja át saját zenei világára. Talán így is formálódhatott, alakulhatott a zene az évszázadok során?
– Ez a fajta crossover mindig is jelen volt a zenetörténetben. Mozart korában is beépítették a népi táncokat, dallamokat a kompozíciókba. Ez természetes is, hiszen az embert érik zenei hatások, és ha úgy érzi, tetszik és tud velük azonosulni, integrálja azokat saját zenei világába. Elég a XX. század elején alkotó Gershwint említeni példaként, aki az afroamerikai folklórt ötvözte a klasszikus zenével, fantasztikus műveket hozva létre. Vagy hozhatnánk példaként Ravelt, Debussyt is, akiknél szintén felfedezhetők a jazzes elemek. A crossover jelenség tehát a zene szerves részének tekinthető. Persze voltak hullámvölgyek is, a ’70-80-as években például úgy tűnt, megreked a kortárs zene fejlődése, amely nehezen hallgatható formát öltött. Aztán a zeneszerzők szerencsére ráébredtek arra, hogy az elefántcsonttoronyban kikísérletezett, szinte már csak elméleti szinten működő zeneművészet aligha talál utat a közönséghez. Ma pedig úgy tűnik, leginkább az internetnek köszönhetően, hogy a ránk zúduló legkülönfélébb zenei hatások táptalajául szolgálnak az újdonságok születésének.
– Visszatérő vendég a Cziffra Fesztiválon, két éve a Báresten lépett fel, megidézve a ’20-as, ’30-as évek bárzenei világát, míg idén kortárs, a klasszikus darabokat újraértelmező alkotóként ad koncertet. Mi köti Cziffra Györgyhöz?
– Gyerekkoromban sokat hallgattam a játékát, mindig is lenyűgözött a zongoratechnikája. Különleges szenvedélyt és tehetséget érzek benne, amely magával ragadja a hallgatóját. Ő az a fajta zongoraművész, akit nem szabad és nem is lehet másolni: egyedi és utánozhatatlan a játéka. Cziffra egy külön világ, és zenészként mindig is motivált az általa képviselt bravúros, virtuóz zongorajáték. A fesztiválra készült koncert jelenleg az egyik legkedvesebb programom, nagyon megszerettem ezeket a darabokat: ha a vírushelyzet megengedi, külföldi is játszani fogom, a tervek szerint több európai nagyvárosban is fellépek majd vele.
– És zeneszerzőként mi a nagyobb öröm: az alkotási folyamat, vagy az elkészült műveket bemutató színpadi koncert?
– Mindkét fázisnak meg van a jó oldala. Mikor az ember dolgozik, érzi a zeneműből sugárzó ellenállhatatlan vonzást, érzi a lehetőségeket, hogy mennyi mindent ki lehet belőle hozni. Az alkotási folyamat általában hosszú időt vesz igénybe, nagyon sok apró csiszolás, változtatás történik, hónapok telnek el, mire egy darab készen áll arra, hogy színpadra kerüljön. A koncertszínpadon játszani megint csak kivételes dolog, a végén megkapja a művész a visszaigazolást a közönségtől: a jól végzett munkáért járó elismerést.
