A háború elkerülhetetlenségének elmélete
„A változást nem lehet megállítani. Minden véget ér, amit ismerünk. Nem afelől kell dönteni, hogyan szálljunk szembe vele, hanem hogy hogyan éljük túl.”
(Mark Lawrence)
Mostanában sokat viccelődünk azon, hogy az orosz–ukrán konfliktusnak hazudott amerikai–orosz konfliktus kitörésének napját a CIA rendre máskorra teszi, és lassan már ott tartunk, hogy az oroszok is a Twitteren értesülnek arról, a legújabb információk szerint mikor is kellene támadniuk. Ez a viccelődés azonban nem szívből jövő, inkább csak a rémült ember tanácstalanságának leképeződése. Azé az emberé, aki pontosan tudja, hogy a megállíthatatlan változás velejárói elkerülhetetlenek.
A háború természete
Azt, hogy a háború rossz, nem kell bizonygatni, hiszen mindenki tudja. Mi több, az összes világvallás a béke szeretetét, valamint embertársaink megbecsülésének fontosságát hangoztatja. S emellett a kollektív tudatba is úgy épült be a harc, mint a szeretet, a békesség ellentéte, amit minden lehetséges eszközzel el kell kerülnünk.
Csak hát itt van ez a fránya emberi természet, ami mindezekkel ellenkezik. Az ember ugyanis territoriális magatartását tekintve a legagresszívebb élőlények közé tartozik, s ennek az agressziós listának pontosan az élén foglal helyet. Erről szól az egész írott történelmünk, a kezdetektől egészen napjainkig.
Egészen pontosan a Föld országainak egészét tekintve egyetlen nap sem telt el háború nélkül. Kiváltképp, ha ide soroljuk az ókortól napjainkig hosszabb-rövidebb ideig regnáló világbirodalmak területmegtartó tevékenységeit is. Ha pedig a klasszikus hadakozások mellé beemeljük a kiberhadviselést mint a háborúskodás legújabb formáját, ki kell jelentenünk, hogy azok a harcok, amelyektől most a leginkább tartunk, már jó ideje tartanak. Ilyen ugyanis a megváltoztathatatlan, felülírhatatlan emberi természet. A kérdés tehát soha nem az volt, hogy lesz-e a hagyományos értelemben vett háborús konfliktus a közelünkben, hanem hogy hol lesz és mikor fog kitörni?
A béke létének tagadása
A béke ennek értelmében nem más, mint egy olyan fogalom, amire inkább lehetne alkalmazni a fegyverszünet kifejezést, hiszen egész lényege abban rejlik, hogy az országok vagy kontinensek közötti megalapozott vagy megalapozatlan viták gyutacsait minél több ideig tartsák távol attól a szikrától, ami az eszkalációt berobbantja. A béketárgyalások, békeszervezetek vagy egyéb más humanitárius szervezetek munkája is jobbára abban merül ki, hogy a diplomácia eszközeivel egyfajta időhúzást hajtsanak végre, azaz kitolják az összecsapások kezdetének időpontját.
Az Amerikai Egyesült Államok ebben a tekintetben nem árul zsákbamacskát. Önmagát a világ békeőrének kikiáltó katonai és gazdasági szuperhatalom a NATO egyéb országaival megtámogatva jelenleg egy olyan, ellenfél nélküli hegemón, amelyiknek „demokrácia-exportját” jól ismerik azok, akiktől nem áll távol a legújabb kori történelem ismerete. S ha más utakon máshová eljutva is, de az önmagát birodalomként összetartani igyekvő Oroszország szintén fegyverkezéssel kívánja megőrizni térségében a békét, aminél nagyobb paradoxont el sem lehet képzelni.
A paradoxon feloldása
Minden paradoxon csak addig paradoxon, amíg elemeit egymásnak ellentmondónak tekintjük. Abban a pillanatban, amikor felülemelkedünk önnön idealizmusunk ködén, s felülről (kívülről) szemléljük a fentebb említett emberi természetet, rá kell jönnünk jó néhány dologra. Példának okáért arra, hogy a két nagy világégés következtében hevenyészetten felvázolt határvonalak, a győztesek arroganciája, a vesztesek sértett dühe, na és a mesterségesen szétszakított vagy éppen összetákolt nációk helyzetének évtizedes megoldatlansága mind-mind azt a feloldást sugallja, hogy a szuperhatalmak és nagyhatalmak nem a béke megőrzésének érdekében, hanem területszerzési célból fegyverkeznek.
Persze ezt az eszmefuttatást egyáltalán nem kell elfogadni, mint ahogy azt sem, hogy az egyénileg, haszonszerzésből vagy felindultságból elkövetett gyilkosság a legsúlyosabb büntetést érdemli, míg a százezres hadseregek által milliós nagyságrendben elkövetett, módszeres és irányított gyilkosságok csupán a háború velejárói, mely háborúk végén majd mindkét oldal hősökként ünnepli saját katonáit. Csakhogy az igazság valahol azoknak a titkosszolgálati aktáknak a mélyén rejlik, amelyekbe egy átlagembernek sosem lehet betekintése. Ezért a közember jobbára paradoxonokkal vagy felesleges moralizálással próbálja feloldani a máskülönben feloldhatatlant.
***
A délszláv háborúk során nekünk, magyaroknak sikerült megőriznünk területi integritásunkat, s legfeljebb ha néhány (nem feltétlenül legális) fegyverüzlet révén keveredtünk bele marginálisan a történésekbe. És bár az akkori vezetés ezt nem hangoztatta, mégis isteni csodával tartották egyenértékűnek, hogy a konfliktust országhatárainkon kívül tudtuk tartani.
Meglátjuk, Ukrajna kapcsán részünk lesz-e egy újabb isteni csodában.
