Konstruktív rombolás, avagy a Putyin-doktrina

Úgy tűnik, Oroszország külpolitikájának új korszakába lépett – nevezzük a Nyugattal való kapcsolat korábbi modelljétől eltérően „konstruktív rombolásnak”. Ennek az új gondolkodásmódnak egyes részei az elmúlt 15 évben – kezdve Vlagyimir Putyin híres müncheni beszédével 2007-ben – már láthatók voltak, de sok minden csak most válik világossá. Ugyanakkor Oroszország politikájában és retorikájában továbbra is általános tendencia maradt a nyugati rendszerbe való beilleszkedésre irányuló, makacsul védekező attitűd megőrzése melletti erőfeszítés.

A konstruktív rombolás nem agresszív. Oroszország azt állítja, hogy nem fog senkit megtámadni vagy felrobbantani. Egyszerűen nincs rá szüksége. A külvilág egyre több geopolitikai lehetőséget biztosít Oroszországnak a középtávú fejlődéshez – úgy, ahogy van. Egy nagy kivétellel. A NATO terjeszkedése és Ukrajna formális vagy informális bevonása olyan kockázatot jelent az ország biztonságára nézve, amelyet Moszkva egyszerűen nem fogad el.

Egyelőre a Nyugat egy lassú, de elkerülhetetlen hanyatlás felé halad, mind bel-, mind külügyi, sőt gazdasági szempontból is. És pontosan ezért indította el ezt az új hidegháborút, miután közel ötszáz éven át uralta a világpolitikát, a gazdaságot és a kultúrát. Főleg az 1990-es évektől a 2000-es évek közepéig elért döntő győzelme után. Úgy gondolom, nagy valószínűséggel mégis veszíteni fog, lelép a globális vezető pozícióból, és megértőbb partnerré válik. Éppen ideje Oroszországnak egyensúlyba hoznia kapcsolatait egy barátságos, de egyre erősebb Kínával.

Ez ellen jelenleg a Nyugat kétségbeesetten próbál védekezni egy agresszív retorikával. Megpróbál konszolidálni, kijátszva utolsó ütőkártyáit, hogy megfordítsa ezt a tendenciát. Az egyik ütőkártya, hogy megpróbálja felhasználni Ukrajnát Oroszország kárára és semlegesítésére. Fontos, hogy megakadályozzuk, hogy ezek a görcsös próbálkozások teljes értékű patthelyzetté alakuljanak át, és szembeszálljunk a jelenlegi amerikai és NATO-politikával. Ezek kontraproduktívak és veszélyesek, bár viszonylag kevéssé hasznosak a kezdeményezők számára. Meg kell győznünk a Nyugatot, hogy csak önmagának árt.

Egy másik ütőkártya a Nyugat domináns szerepe a fennálló euro-atlanti biztonsági rendszerben, amely akkor jött létre, amikor Oroszország súlyosan meggyengült a hidegháború után. Érdemes fokozatosan felszámolni ezt a rendszert, elsősorban azáltal, hogy megtagadjuk a benne való részvételt, valamint az elavult, számunkra eleve hátrányos szabályait. Oroszország számára a nyugati iránynak másodlagossá kell válnia eurázsiai diplomáciájához képest. A kontinens nyugati részének országaival való konstruktív kapcsolatok fenntartása megkönnyítheti Oroszország integrációját Nagy-Eurázsiába. A régi rendszer azonban útban van, ezért fel kell számolni.

Az új rendszer létrehozásának következő kritikus lépése (a régi lebontásán kívül) a „földek egyesítése”. Ez Moszkva számára szükségszerűség, nem pedig szeszély. 

Jó lenne, ha több időnk lenne erre. De a történelem azt mutatja, hogy a Szovjetunió 30 évvel ezelőtti összeomlása óta kevés posztszovjet nemzetnek sikerült igazán függetlenné válnia. És lehet, hogy néhányan soha nem jutnak el oda, különféle okok miatt. Ez egy jövőbeli elemzés tárgya. Jelenleg csak a nyilvánvalót tudom kiemelni: a legtöbb helyi elitnek nincs meg az államépítés történelmi vagy kulturális tapasztalata. Soha nem tudtak a nemzet magjává válni – erre nem volt elég idejük. Amikor megszűnt a közös szellemi és kulturális tér, az a kis országoknak fájt a legjobban. Kiderült, hogy a Nyugattal való kapcsolatok kiépítésének új lehetőségei nem helyettesítik. Azok, akik ilyen nemzetek élén találták magukat, saját hasznukra árusították ki a hazájukat, mert nem volt olyan nemzeti eszme, amiért érdemes lenne küzdeni.

Ezeknek az országoknak a többsége vagy követi a balti államok példáját, elfogadva a külső irányítást, vagy továbbra sem képesek kontrollt gyakorolni, ami bizonyos esetekben rendkívül veszélyes lehet.

A kérdés így szól: Hogyan lehet a nemzeteket  Oroszország számára a leghatékonyabb és legelőnyösebb módon „egyesíteni”, figyelembe véve a cári és szovjet tapasztalatokat, amikor a befolyási övezetet minden észszerű határon túlra kiterjesztették, majd az orosz népek magjának rovására összetartották. 

Hagyjuk egy másik napra a vitát a történelem által ránk kényszerített „egyesítésről”. Ezúttal összpontosítsunk arra az objektív szükségességre, hogy határozott döntést kell hoznunk, és alkalmaznunk kell a „konstruktív rombolás” politikáját.

Elhagyott mérföldkövek

Ma Oroszország külpolitikájának negyedik korszaka kezdetét látjuk. Az első az 1980-as évek végén kezdődött – ez a gyengeség és a téveszmék időszaka volt. A nemzet már nem akart harcolni, az emberek hinni akartak a demokráciában, és abban, hogy a Nyugat jön és megmenti őket. Mindez 1999-ben ért véget a NATO-bővítés első hullámaival, amelyeket az oroszok hátba támadásnak tekintettek, amikor a Nyugat feldarabolta azt, ami Jugoszláviából megmaradt.

Ekkor Oroszország elkezdett felegyenesedni és újjáépíteni önmagát lopakodva és burkoltan, miközben barátságosnak és alázatosnak tűnt. (…) A müncheni beszéd, a grúz háború és a hadsereg reformja, amelyet a nyugati liberális „globalista imperializmus” végét jelentő világgazdasági válság közepette hajtottak végre (a kifejezést a nemzetközi ügyek kiemelkedő szakértője, Richard Sakwa alkotta meg) – mindez új célokat jelölt ki Oroszország számára, méghozzá azt, hogy újra vezető világhatalommá váljon, amely meg tudja védeni szuverenitását és érdekeit. Ezt követték a krími, szíriai események, a hadsereg felépítése, a Nyugat megakadályozása abban, hogy beavatkozzon Oroszország belügyeibe, kiszorítsa a közszolgálatból azokat, akik a Nyugattal partneri viszonyt építettek, akár a szülőföldjük kárára is, akár úgy, hogy mesteri módon használták fel a Nyugatnak ezekre az eseményekre adott reakcióit. Ahogy a feszültség folyamatosan nő, egyre kevésbé éri meg felnézni a Nyugatra és náluk tartani az értéket.

Kína hihetetlen felemelkedése és a 2010-es években kezdődő de facto szövetségessé válása, a keleti fordulat, valamint a Nyugatot behálózó többdimenziós válság a politikai és geoökonómiai egyensúly jelentős eltolódásához vezetett – Oroszország javára. Ez különösen szembetűnő Európában. Egy évtizeddel ezelőtt az EU még Oroszországot a kontinens elmaradott és gyenge peremvidékének tekintette, amely megpróbált versenyt futni a nagyhatalmakkal. Most a Nyugat kétségbeesetten próbál ragaszkodni a kezéből kicsúszó geopolitikai és geoökonómiai függetlenséghez.

A „vissza a nagysághoz” időszak 2017 és 2018 között ért véget. Ezt követően Oroszország holtpontra jutott. A modernizáció folytatódott, de a gyenge gazdaság azzal fenyegetett, hogy lerombolja annak eredményeit. Az emberek (köztük én is) csalódottak voltak, attól tartva, hogy Oroszország nyertesből ismét vesztessé válik. De ez egy újabb építési időszaknak bizonyult, elsősorban a védelmi képességek tekintetében.

Oroszország előrébb jutott, és gondoskodott arról, hogy a következő évtizedben stratégiailag viszonylag sebezhetetlen legyen, és „egy eszkalációs forgatókönyv esetén ő legyen a domináns, amennyiben az érdekkörébe tartozó régiókban konfliktusok alakulnak ki.

Az ultimátum, amelyet Oroszország 2021 végén intézett az Egyesült Államokhoz és a NATO-hoz, azt követelve, hogy hagyják abba a katonai infrastruktúra kiépítését az orosz határok közelében és a kelet felé terjeszkedést, a „konstruktív rombolás” kezdetét jelentette. A cél nem egyszerűen az, hogy megállítsák a Nyugat geostratégiai előrenyomulását, hanem az is, hogy elkezdjék lefektetni az alapjait Oroszország és a Nyugat újfajta kapcsolatainak, amelyek eltérnek attól, amit a 90-es években kialakítottunk.

Oroszország katonai képességei, az erkölcsi igazságérzet visszatérése, a múlt hibáiból levont tanulságok és a Kínával kötött szoros szövetség azt jelentheti, hogy a rivális szerepét választó Nyugat, még ha nem is állandóan, megértőbb lesz. Ezután, remélem, egy évtizeden belül vagy még hamarabb kiépül egy olyan új nemzetközi biztonsági és együttműködési rendszer, amely már Nagy-Eurázsia egészét foglalja majd magában, továbbá az ENSZ elvein és a nemzetközi jogon alapul majd, nem pedig olyan egyoldalú „szabályokon”, amelyeket a Nyugat az elmúlt évtizedekben próbált ráerőltetni a világra.

A hibák kijavítása

Mielőtt továbbmennék, hadd mondjam el, hogy nagyon nagyra tartom az orosz diplomáciát – az elmúlt 25 évben kifejezetten zseniális volt. Moszkva gyenge lapokat kapott, de ennek ellenére remek játékot tudott játszani. Először is, nem hagyta, hogy a Nyugat „bekebelezze”. Oroszország formálisan megőrizte nagy ország imázsát, megtartotta állandó tagságát az ENSZ Biztonsági Tanácsában és nukleáris arzenálját is. Ezután fokozatosan javította globális pozícióját, kihasználva riválisai gyengeségeit és partnerei erősségeit. Az erős barátság kiépítése Kínával jelentős eredmény. Oroszországnak vannak olyan geopolitikai előnyei, amelyekkel a Szovjetunió nem rendelkezett. Kivéve persze, ha visszatér a globális szuperhatalommá válás törekvéseihez, ami végül tönkretette a Szovjetuniót.

Nem szabad azonban elfelejtenünk az elkövetett hibákat, hogy ne ismételjük meg őket. Lustaságunk, gyengeségünk és bürokratikus tehetetlenségünk segített létrehozni és életben tartani az igazságtalan és instabil európai biztonsági rendszert.

A holnap Oroszországa felé

Miközben a fennálló globális rend fokozatosan összeomlik, úgy tűnik, Oroszország számára az lenne a legjobb út, ha kivárna, ameddig csak lehet – elrejtőzne „neoizolacionista erődje” falai közé, és belföldi ügyeivel foglalkozna. De ezúttal a történelem megkívánja, hogy cselekedjünk. Az általam „konstruktív rombolásnak” nevezett külpolitikai megközelítéssel kapcsolatos számos javaslatom természetesen a fent bemutatott elemzésből fakad.

Nem kell beavatkozni vagy megpróbálni befolyásolni a Nyugat belső dinamikáját, amelynek elitje elég kétségbeesett ahhoz, hogy új hidegháborút indítson Oroszország ellen. Ehelyett azt kell tennünk, hogy különféle külpolitikai eszközöket – köztük katonaiakat is – használjunk bizonyos vörös vonalak meghúzására. Mindeközben, ahogy a nyugati rendszer továbbra is az erkölcsi, politikai és gazdasági leépülés felé sodródik, a nem nyugati hatalmak (amelyek közül Oroszország a főszereplő) elkerülhetetlenül saját geopolitikai, geoökonómiai és geoideológiai pozícióik erősödését tapasztalják majd..

Nyugati partnereink előreláthatóan megpróbálják majd elfojtani Oroszország biztonsági garanciákra vonatkozó felszólítását, és kihasználják a folyamatban lévő diplomáciai folyamatot saját intézményeik élettartamának meghosszabbítása érdekében. Nem kell feladni a párbeszédet vagy az együttműködést a kereskedelem, a politika, a kultúra, az oktatás és az egészségügy terén, amikor az hasznos. De a rendelkezésünkre álló időt arra is fel kell használnunk, hogy fokozzuk a katonai-politikai, pszichológiai, sőt katonai-technikai nyomást – nem annyira Ukrajnán, amelynek népét az új hidegháború ágyútöltelékévé változtatták, hanem az egész Nyugaton, hogy így rákényszerítsük arra, hogy meggondolja magát, és visszalépjen az elmúlt évtizedekben folytatott politikájától. Nem kell félni attól, hogy a konfrontáció eszkalálódik: a feszültség akkor is nagy volt, amikor Oroszország megpróbált a Nyugat kedvében járni. Fel kell készülnünk a Nyugat erőteljes visszaszorítására. Oroszországnak képesnek kell lennie arra is, hogy hosszú távú alternatívát kínáljon a világnak – egy, a békén és együttműködésen alapuló új politikai keretet.

A Nyugat megpróbálhat bennünket kétségbeejtő szankciókkal megfélemlíteni – de mi is képesek vagyunk elriasztani a Nyugatot egy olyan aránytalan reakció fenyegetésével, amely térdre kényszerítené a nyugati gazdaságokat és teljes társadalmakat szakíthat szét.

Természetesen érdemes időnként emlékeztetni partnereinket arra, hogy létezik minderre egy kölcsönösen előnyös alternatíva.

Ha Oroszország észszerű, de határozott politikát folytat (belföldön is), akkor sikeresen (és viszonylag békésen) túljut a nyugati ellenségeskedés legújabb hullámán. Ahogy korábban is írtam, jó esélyünk van megnyerni ezt a hidegháborút.

Ami szintén optimizmusra ad okot, az Oroszország történelme: nem egyszer sikerült megtörnünk idegen hatalmak birodalmi ambícióit – a magunk és az emberiség érdekében. Oroszország képes volt alakuló birodalmakat szelíd és viszonylag ártalmatlan szomszédokká alakítani.

[…]

Miközben a Nyugathoz fűződő kapcsolatainkat próbáljuk gyógyítani (még ha a gyógyszer eléggé keserű is), emlékeznünk kell arra, hogy bár kulturálisan közel áll hozzánk, a nyugati világ lassan kifut az időből – valójában ez már két évtizeddel ezelőtt elkezdődött. Lényegében kárelhárítási üzemmódban működik, és lehetőség szerint együttműködésre törekszik. Jelenünk és jövőnk valódi perspektívái és kihívásai ezért keleten és délen vannak. A nyugati nemzetekkel való keményebb fellépés nem vonhatja el Oroszország figyelmét attól, hogy megőrizze keleti irányvonalát. És azt láttuk, hogy ez a fordulat lelassult az elmúlt két-három évben, különösen, ha az Urál-hegységen túli területekről van szó.

Nem engedhetjük meg, hogy Ukrajna biztonsági fenyegetést jelentsen Oroszország számára. Ennek ellenére kontraproduktív lenne túl sok adminisztratív és politikai (nem is beszélve a gazdasági) erőforrást erre fordítani. Oroszországnak meg kell tanulnia aktívan kezelni és korlátok között tartani ezt a változó helyzetet. Ukrajna nagy részét saját nemzetellenes elitje herélte ki, a Nyugat korrumpálta és megfertőzte a militáns nacionalizmus vírusával.

Sokkal hatékonyabb lenne keletre, Szibéria fejlesztésébe fektetni. Kedvező munka- és életkörülmények megteremtésével nemcsak orosz állampolgárokat vonzunk oda, hanem az egykori Orosz Birodalom többi részéből érkezőket is, köztük ukránokat. Ez utóbbiak történelmileg nagyban hozzájárultak Szibéria fejlődéséhez. 

Engedjék meg, hogy megismételjek egy szempontot más cikkeimből: Rettegett Iván uralkodása alatt Szibéria bekebelezése tette Oroszországot nagyhatalommá, nem pedig Ukrajna csatlakozása Alekszej Mihajlovics alatt (akinek a beceneve „legbékésebb” volt). Legfőbb ideje, hogy ne ismételgessük Zbigniew Brzezinski hamis – és olyannyira lengyel – állítását, miszerint Oroszország nem lehet nagyhatalom Ukrajna nélkül. Az ellenkezője sokkal közelebb áll az igazsághoz: Oroszország nem lehet nagyhatalom, ha az egyre nehézkesebb Ukrajna akadályozza.

Oroszország számára a legígéretesebb út a Kínával való kapcsolatok fejlesztése. A Pekinggel kötött partnerség többszörösére növelné mindkét ország potenciálját. Ha a Nyugat folytatja keserűen ellenséges politikáját, nem lenne észszerűtlen egy ideiglenes ötéves védelmi szövetség megfontolása Kínával. Természetesen arra is figyelni kell, hogy Kína ne „szédüljön meg a sikertől”, nehogy visszatérjünk Kína középkori modelljéhez, amely a szomszédok vazallusává válásához vezetett. Segítenünk kell Pekinget, ahol csak tudjuk, hogy ne szenvedjen akár pillanatnyi vereséget sem a Nyugat által kirobbantott új hidegháborúban. Ez a vereség minket is meggyengítene. Emellett nagyon jól tudjuk, hogy a Nyugat mivé változik, amikor azt hiszi, hogy győzött.

Nyilvánvaló, hogy egy kelet-orientált politika nem összpontosíthat kizárólag Kínára. Mind Kelet, mind Dél erősödőben van a globális politika, a gazdaság és a kultúra tekintetében, ami részben annak köszönhető, hogy aláássuk a Nyugat katonai fölényét – 500 éves hegemóniájának elsődleges forrását.

Amikor eljön az ideje egy új európai biztonsági rendszer létrehozásának a veszélyesen elavult meglévő rendszer helyett, azt egy nagyobb eurázsiai projekt keretein belül kell megtenni. A régi euroatlanti rendszerből semmi érdemleges nem születhet.

Magától értetődő, hogy a sikerhez szükség van az ország gazdasági, technológiai és tudományos potenciáljának fejlesztésére és modernizálására – egy ország katonai erejének minden pillére továbbra is a nemzet szuverenitásának és biztonságának záloga. Oroszország nem lehet sikeres, ha nem javítja lakossága többségének életminőségét: ide tartozik az általános jólét, az egészségügy, az oktatás és a környezet.

A politikai szabadságjogok korlátozása, amely a teljes Nyugattal való szembenézés során elkerülhetetlen, semmiképpen sem terjedhet ki az intellektuális szférára. Ez nehéz, de megvalósítható. A lakosság tehetséges, kreatív gondolkodású, hazáját szolgálni kész része számára meg kell őriznünk a lehető legtöbb szellemi szabadságot. A szovjet típusú „saraskák” (a szovjet munkatáborok rendszerén belül működő kutató-fejlesztő laboratóriumok) tudományfejlesztése nem működik a modern világban. A szabadság növeli az orosz emberek tehetségét, és a találékonyság a vérünkben van. Az ideológiai korlátoktól való mentesség, amelyet élvezünk, hatalmas előnyöket kínál szűkebb látókörű szomszédainkhoz képest még a külpolitikában is. A történelem azt tanítja, hogy a gondolatszabadság brutális korlátozása, amelyet a kommunista rezsim rákényszerített népére, tönkretette a Szovjetuniót. A személyes szabadság megőrzése minden nemzet fejlődésének elengedhetetlen feltétele.

Ha azt akarjuk, hogy társadalmunk fejlődjön és győzzünk, akkor feltétlenül szükséges egy spirituális gerinc kialakítása – egy nemzeti eszme, egy olyan ideológia, amely egyesíti és megvilágítja a tovább vezető utat. Alapvető igazság, hogy a nagy nemzetek nem lehetnek igazán nagyok anélkül, hogy ne ilyen eszme alkossa az alapjait. Ez része annak a tragédiának, amely az 1970-es és 1980-as években történt velünk. Remélhetőleg kezd elhalványulni az uralkodó elit ellenállása egy új ideológia előmozdításával szemben, amely a kommunista korszak fájdalmaiban gyökerezik. Vlagyimir Putyinnak a Valdaj Vitaklub 2021 októberi éves találkozóján elmondott beszéde erős megnyugtató jelzés volt ebből a szempontból.

Az egyre növekvő számú orosz filozófushoz és szerzőhöz hasonlóan én is előterjesztettem saját elképzelésemet az „orosz eszméről”. 

A jövő kérdései

Most pedig beszéljünk az új politika egy jelentős, de többnyire figyelmen kívül hagyott aspektusáról, amellyel foglalkozni kell. El kell vetnünk és meg kell reformálnunk társadalomtudományunk és közéletünk elavult és gyakran káros ideológiai alapjait, hogy ez az új politika megvalósuljon, és sikerrel járjon.

Ez nem jelenti azt, hogy ismételten el kell utasítanunk elődeinknek a politikatudomány, gazdaság és külpolitika terén elért eredményeit. A bolsevikok megpróbálták kidobni a cári Oroszország társadalmi eszméit – mindenki tudja, ez milyen eredménnyel járt.

A közélet és a magánélet történéseit vizsgáló társadalomtudományoknak figyelembe kell venniük a nemzeti kontextust, bármilyen befogadónak is akarnak látszani. Ez a nemzeti történelemből fakad, és végső soron a nemzetek és/vagy kormányaik és elitjeik megsegítésére irányul. Az egyik országban érvényes megoldások észnélküli alkalmazása egy másik országban azonban eredménytelen és csak utálkozást vált ki.

El kell kezdenünk dolgozni a szellemi függetlenség érdekében, miután elértük a katonai biztonságot, valamint a politikai és gazdasági szuverenitást. Mihail Remizov, egy kiemelkedő orosz politológus volt az első, aki tudomásom szerint ezt „intellektuális dekolonizációnak” nevezte.

Évtizedeket töltöttünk az importmarxizmus árnyékában, majd megkezdtük az átmenetet a liberális demokrácia egy újabb idegen eszméje felé a gazdaságban és politikatudományban, sőt bizonyos mértékig még a külpolitikában és a honvédelemben is. Ez a bűvölet nem tett jót nekünk – földet, technológiát és embereket veszítettünk el. A 2000-es évek közepén kezdtük fölismerni szuverenitásunk fontosságát, de inkább ösztöneinkre kellett hagyatkoznunk, semmint a világos nemzeti tudományos és ideológiai elvekre.

Még mindig nincs bátorságunk tudomásul venni, hogy az elmúlt negyven-ötven év tudományos és ideológiai világnézete elavult, és/vagy a külföldi elit szolgálatára készült. Ennek illusztrálására álljon itt néhány véletlenszerűen kiválasztott kérdés a nagyon hosszú listámról.

Az egzisztenciális kérdésekkel kezdem, tisztán filozófiai alapon. Mi volt előbb az emberekben, a szellem vagy az anyag? És a hétköznapibb politikai értelemben – mi hajtja az embereket és az államokat a modern világban? A hétköznapi marxisták és liberálisok számára a válasz a gazdaság. Emlékezzünk csak arra, hogy egészen a közelmúltig Bill Clinton híres „It’s the economy, stupid” című művét alapigazságnak tartották. De az emberek valami jelentősebbre vágynak, miután kielégítik az alapvető szükségletüket. Családjuk, szülőföldjük szeretete, a nemzeti méltóság, a személyes szabadságjogok, a hatalom és a hírnév iránti vágy. A szükségletek hierarchiája jól ismert számunkra azóta, hogy Maslow az 1940-es, ’50-es években beépítette híres piramisába. A modern kapitalizmus azonban kiforgatta ezt az elméletet, egyre növekvő fogyasztást kényszerített gazdagokra és szegényekre, kire-kire képessége szerint, először a hagyományos médián, később pedig a mindenre kiterjedő digitális hálózatokon keresztül.

Mit tehetünk, ha az erkölcsi vagy vallási alapoktól megfosztott modern kapitalizmus határtalan fogyasztásra buzdít, lebontja az erkölcsi és földrajzi határokat, és konfliktusba kerül a természettel, veszélyeztetve fajunk létét? Mi, oroszok mindenkinél jobban értjük, hogy a vagyonteremtési vágy által vezérelt vállalkozóktól és kapitalistáktól való megszabadulás katasztrofális következményekkel jár a társadalomra és a környezetre nézve (a szocialista gazdasági modell nem volt éppen környezetbarát).

Mit kezdjünk a történelem, a szülőföld, a hagyományos nemek és a hit elutasításának legújabb értékeivel, valamint az agresszív LMBT és ultrafeminista mozgalmakkal? Tiszteletben tartom mindenki jogát, hogy kövesse őket, de szerintem poszthumanisták. Úgy kell-e kezelnünk ezt, mint a társadalmi evolúció újabb szakaszát? Nem hiszem. Megpróbáljuk elhárítani, korlátozni terjedését, és megvárni, amíg a társadalom túléli ezt az erkölcsi járványt? Vagy aktívan harcoljunk ellene, az úgynevezett „konzervatív” értékekhez ragaszkodó, vagy leegyszerűsítve normális emberi értékekhez ragaszkodó emberiség többségének élére állva? Álljunk bele abba a harcba, amely a nyugati elitekkel való, amúgy is veszélyes összecsapást eszkalálja?

A technológiai fejlődés és a megnövekedett munkatermelékenység segített az emberek többségének élelmezésében, de maga a világ anarchiába süllyedt, és sok vezérelv elveszett globális szinten. Talán ismét a biztonsági aggodalmak kerekednek felül a gazdaságon. Mostantól a katonai eszközök és a politikai akarat veheti át a vezetést.

Mit jelent a katonai elrettentés a modern világban? Fennáll-e az a veszély, hogy kárt okozunk a nemzeti és magánvagyonban, vagy a külföldi vagyonban és az információs infrastruktúrában, amelyhez a mai nyugati elit oly szorosan kötődik? Mi lesz a nyugati világgal, ha ezt az infrastruktúrát leépítik?

És egy ehhez kapcsolódó kérdés: mi az a stratégiai paritás, amelyről még mindig beszélünk? Valami külföldi hülyeség, amit olyan szovjet vezetők szedtek össze, akik kisebbségi komplexusuk és az 1941. június 22. szindróma miatt kimerítő fegyverkezési versenybe hajszolták népüket? Úgy tűnik, már válaszolunk is erre a kérdésre, bár még mindig az egyenlőségről és az arányos intézkedésekről szónokolunk.

[…] 

De térjünk vissza az egzisztenciális kérdésekhez.

Valóban a demokrácia a politikai fejlődés csúcsa? Vagy ez csak egy újabb eszköz, amely segíti az eliteket a társadalom irányításában, ha nem Arisztotelész tiszta demokráciájáról beszélünk (aminek szintén vannak korlátai)? A társadalom és a körülmények változásával számos eszköz jön és megy. Néha csak azért szabadulunk meg tőlük, hogy később, amikor itt az ideje, és külső és belső igény mutatkozik rájuk, visszahozzuk őket. Nem követelek határtalan tekintélyelvűséget vagy monarchiát. Szerintem a központosítást már túlzásba vittük, főleg önkormányzati szinten. De ha ez csak egy eszköz, akkor nem volna indokolt abbahagynunk a demokráciára való törekvést, és tisztázni, hogy alapvetően személyes szabadságot, virágzó társadalmat, biztonságot és nemzeti méltóságot akarunk? De akkor hogyan legitimáljuk a hatalmat a nép szemében?

Valóban megszűnik az állam, ahogyan azt a marxisták és a liberális globalisták hitték, miközben transznacionális vállalatok, nemzetközi civil szervezetek (mindkettő államosításon és privatizáción ment keresztül) és nemzetek feletti politikai testületek szövetségeiről álmodoztak? Meglátjuk, meddig tud fennmaradni az EU jelenlegi formájában. Megjegyezném, nem állítom, hogy nincs ok csatlakozni a nagyobb jó érdekében tett nemzeti erőfeszítésekhez, mint amilyen például a drága vámkorlátok lebontása vagy közös környezetvédelmi politikák bevezetése. Vagy nem jobb a saját állam fejlesztésére és a szomszédok támogatására összpontosítani, miközben figyelmen kívül hagyjuk a mások által teremtett globális problémákat? Nem fognak-e velünk kibabrálni, ha így cselekszünk?

Mi a föld és a területek szerepe? Vajon fogyatkozó vagyon, teher, ahogy azt a politológusok nemrégiben hitték? Vagy a legnagyobb nemzeti kincs, különösen a környezeti válság, az éghajlatváltozás, egyes régiókban növekvő víz- és élelmiszerhiány, akár teljes hiányuk?

Mit tegyünk a pakisztániak, indiaiak, arabok és mások százmillióival, akiknek földje hamarosan lakhatatlanná válhat? Meg kell hívnunk őket úgy, ahogy az Egyesült Államok és Európa elkezdte az 1960-as években, vonzva a migránsokat, hogy csökkentsék a helyi munkaerő költségeit és meggyengítsék a szakszervezeteket? Vagy fel kell készülnünk arra, hogy megvédjük területeinket a kívülállóktól? Ebben az esetben fel kell adnunk minden reményt a demokrácia fejlesztésére.

A jelenleg elmaradott állapotban lévő robotika fejlesztése segítene-e kompenzálni a munkaerőhiányt és újra élhetővé tenni ezeket a területeket? Mi a szerepe az őslakos oroszoknak hazánkban, tekintve, hogy számuk óhatatlanul csökkenni fog? Tekintettel arra, hogy az oroszok történelmileg nyitott népek voltak, a kilátások optimisták lehetnek. De ez egyelőre nem egyértelmű

Folytathatnám a sort, különösen, ha a gazdaságról van szó. Ezeket a kérdéseket fel kell tenni, és létfontosságú, hogy a lehető leghamarabb választ találjunk annak érdekében, hogy növekedjünk és a csúcsra jussunk. Oroszországnak új politikai gazdaságtanra van szüksége – amely mentes a marxista és a liberális dogmáktól egyaránt, de valamivel több, mint külpolitikánk jelenlegi pragmatizmusa. Tartalmaznia kell az előremutató idealizmust, egy új orosz ideológiát, amely magában foglalja történelmünket és filozófiai hagyományainkat.

Úgy gondolom, ez minden külpolitikai, politológiai, közgazdasági és filozófiai kutatásunk végső célja. Ez a feladat túl nehéz. Csak a régi gondolkodási sémáinkat magunk mögött hagyva tudunk továbbra is hozzájárulni társadalmunk és országunk gyarapodásához. De hogy derülátó legyek a végére, álljon itt egy humoros gondolat: nem volna ideje felismernünk, hogy tanulmányaink témája – külpolitika, belpolitika és gazdaság – egy, a tömegeket és vezetőket egyaránt bevonó kreatív folyamat eredménye? Felismerni, hogy ez bizonyos értelemben művészet? Ami nagy mértékben dacol az elemzésekkel, és intuícióból és tehetségből fakad. Így olyanok vagyunk, mint a művészeti szakértők: beszélünk róla, meghatározzuk az irányzatokat, és megtanítjuk a művészeknek – a tömegeknek és a vezetőknek – a történelmet, ami hasznos számukra. Gyakran azonban eltévedünk az elméletekben, ha a valóságtól elszakadt ötletekkel állunk elő, vagy külön töredékekre fókuszálva eltorzítjuk azt.

Néha történelmet írunk: gondoljunk Jevgenyij Primakovra vagy Henry Kissingerre. De azt állítom, nem érdekli őket, hogy ennek a művészettörténetnek milyen megközelítését képviselik. Tudásukra, személyes tapasztalataikra, erkölcsi elveikre és intuícióikra támaszkodtak. Tetszik az ötlet, hogy egyfajta művészeti szakértők legyünk, és úgy gondolom, ez egy kicsit megkönnyítheti a dogmák felülvizsgálatának ijesztő feladatát.