Hirdetés

– Oroszország megtámadta Ukrajnát. Milyen veszélyeket rejthet ez a hír Magyarországra nézve a történelmünk ismeretében?

– Magyarország számára a háború lényegében Trianon óta nem megoldás. A trianoni békediktátum országunkat katonailag is lehetetlen helyzetbe hozta. Ami Oroszországot illeti, ez a hatalom különböző formákban ugyan, de 1849 óta négy ízben vívott háborút Magyarország ellen. Az első a szabadságharc leverése volt. Azután 1914-ben a szarajevói provokáció után az első világháborúban, itt a magyar honvédek 1915-ben megvédték a hazát a Kárpátokban az orosz cári ármádiával szemben. Ezt követően már Szovjetunióként 1939-ben a Hitler–Sztálin-paktummal hozzájárultak a második világháború kirobbantásához és Közép-Európa felosztásához. 1941-ben a magyar honvédség a németek, illetve hazai kollaboránsaik nyomására indított támadást a kassai bombázás után a Szovjetunió ellen. A háború történetét ismerjük: Gyorshadtest, Don-kanyar, megszálló hadosztályok, majd hadműveletek a Kárpátokban és Erdélyben, a nagy tiszántúli páncéloscsata, végül Budapest ostroma. Ez volt tehát a harmadik alkalom. Végül, 1956-ban a szabadságharcosokkal szemben lépett fel a szovjet hadsereg. A magyarok emlékezete hosszú: az oroszokkal szemben a kard csak a végső, utolsó utáni lehetőség, és akkor is inkább a becsület végett. Segíteni eddig még soha nem segített senki, viszont az oroszokkal meg lehet és meg is kell állapodni gazdasági és kulturális vonatkozásban. Ha épp nem ők a legerősebbek, jó üzletet is lehet velük kötni. Nekünk, magyaroknak az a jó, ha közöttünk és a Moszkvai Birodalom között valami van. Jelen esetben ez Ukrajna – volt.

– Milyen feladatok hárulhatnak Magyarországra, ha például az 1939-i eseményeket vesszük alapul?

– A legfontosabb, hogy a fegyveres konfliktusból kimaradjunk. 1939. szeptember elején a lengyeleknek kézzelfogható segítséget nyújtottunk. Százezer menekültet fogadott be az ország, kockáztatva nem is egy, hanem két totalitárius nagyhatalom haragját, rosszallását. A stratégiai helyzet persze más volt, arról nem is beszélve, hogy a lengyelek akkor is és ma is a barátaink, viszont Ukrajna az 1989 – igen, 1989! – óta tartó magyar gesztusok ellenére sem viselkedett minden esetben barátként, különösen nem az utóbbi hét évben. A lengyel menekültek nagy része egyébként akkor, 1939-ben továbbment, hogy az emigráns kormány harcoló alakulataihoz csatlakozzon. Akik itt maradtak, beilleszkedtek, és ehhez egészen országunk német megszállásáig minden segítséget megkaptak. Azt gondolom tehát, hogy most fel kell készülni a nagy tömegű menekült befogadására és ellátására. Hogy azután a mai helyzetben ez milyen közbiztonsági, kriminalisztikai és politikai kockázatokat jelent, az egy más kérdés, mint ahogyan az is, hogy bár én úgy hiszem, az ukrán átlagemberek barátságosak a magyarokkal szemben, de mégis akadhatnak olyanok, akiken az elmúlt éveket jellemző magyarellenes retorika fogást talált. Ennek ellenére azt hiszem, hogy a magyar vendégszeretet, és a magyar igazság megismerése – persze a határozottsággal párosulva – meggyőző lesz.

Korábban írtuk

– Van esély arra, hogy egy ilyen háborúból kimaradjunk teljes egészében? Az eddigi tapasztalatok szerint milyen feltételeknek kell teljesülnie ahhoz, hogy semlegesek maradjunk a konfliktusban?

– A közép-európai népek számára sem a nagyhatalmak totális konfliktusa, sem pedig a totális együttműködése nem feltétlenül hasznos. Magyarországnak pedig az az érdeke, hogy minden a térségben szereplő nagyhatalom egyúttal a magyar sikerben is érdekelt legyen. Jó úton haladtunk, de most egy súlyos konfliktus látszik kirajzolódni. Vajon orosz-amerikai béküléssel zárul? Vagy az atlanti irányítók szorosabbra fogják a gyeplőt befolyási övezetük felett? Netalán az egész európai rendezés felborul? Azt hiszem, hogy amit mi a magunk részéről megtehetünk, azt a magyar kormány megtette és meg is fogja tenni. Persze még nem látjuk tisztán, hogy ez az egész azért következett be, mert Putyin sarokba szorítva érezte magát? Kétségbeesett húzás vagy az erőfölény megnyilvánulása? Másfelől hogy áll most Európa valódi ura, az Egyesült Államok? Az afganisztáni pánikszerű kivonulás mi volt? Mi lesz Tajvannal? A szerencsés vagy szerencsétlen csillagzat nem rajtunk múlik. De az Orbán-kormányzat előrelátó, óvatos politikája alighanem nagyon-nagyon komoly fejfájástól óvja meg a magyar választókat.

– Ha Magyarország belekeveredne egy háborúba, milyen következményekkel kellene számolnunk?

– Ez a kérdés olyan, amire még csak gondolni sem jó. A nyilvánvaló okokon kívül egy történelmi párhuzam lehetősége is felmerül, ezt érdemes végiggondolni. A második világháború kitörésének idején a magyar honvédség újrafelfegyverzése éppen csak elindult. Ráadásul a magyar honvédséget alapvetően a kisantant államokkal való konfliktusra készítették fel, nem pedig a német vagy a szovjet nagyhatalommal való szembeszállásra. Ma a honvédség újrafelfegyverzése már egy ideje jó ütemben halad és talán a régiós fenyegetésekkel szemben elég elrettentő erőt képvisel. Ugyanakkor a nagyhatalmakkal szemben a technikai különbségek még nagyobbak. Ezekre a kihívásokra az erejével büszkélkedő, a magyarnál jóval erősebb ukrán haderő sem tudott válaszolni. A NATO tagjaként persze más a helyzetünk, van egy elméleti védőernyő. Azonban a magyar vér minden cseppjéért kár.

– Ebben az esetben hogyan tudna kimászni belőle hazánk anélkül, hogy megszállnák a nagyhatalmak és megtartsa diplomáciai stabilitását, tekintve a történelmi tapasztalatainkat? Például milyen előnye, illetve hátránya lenne egy emigrációs kormánynak, ha a második világháború eseményeiből indulunk ki?

– Ismétlem, ilyesmikről még beszélni sem jó. Akkor, a második világháború idején talán lett volna értelme egy emigrációs kormánynak, bár ezért nemcsak a magyar zsidóság és nem is csak a teljes ország, hanem a Kárpát-medence összmagyarsága fizetett volna nagyon súlyos árat. Nyilván képtelenség felbecsülni, hogy ez a feltételezhető veszteség az 1944-1945-ös veszteséghez képest – emberéletekben, anyagiakban – milyen arányú lett volna, de a nácikból kiindulva, akiknek semmi sem volt drága, akár meg is haladhatta volna a későbbi veszteségek mértékét. De a jelen helyzetben egy emigrációs kormány felvetése abszurd. És egyáltalán minek és miért? Nem tudunk Magyarország elleni direkt katonai fenyegetésről. Mégiscsak a NATO tagjai vagyunk, még akkor is, ha ez a szövetségi rendszer komoly erkölcsi, politikai és katonai kihívások elé néz. Másfelől arról sem tudunk, hogy a NATO Ukrajnáért fegyveresen szembe akarna szállni az oroszokkal. Erre egyébként is aligha lenne politikai, jogi lehetősége. Persze azt ne zárjuk ki, hogy alacsony intenzitású konfliktus – időnként kisebb gerillaharcokkal, terrormerényletekkel – zajlik majd szomszédunkban, ami a kárpátaljai magyarok miatt számunkra nagyon aggasztó. Egyszóval Magyarország mozgásterét, szuverenitását itt és most kell a magyar kormánynak megőriznie, lehetőség szerint a többi közép-európai néppel együtt. Én úgy gondolom a kormány tagjainak eddigi munkásságát, képességét és eltökéltségét ismerve, erre a magyar kormány képes lesz. Arról nem is beszélve, hogy komoly népi felhatalmazás áll a kormányunk mögött, ami valószínűleg a veszélyhelyzetben erősödni fog. A belpolitikai mozgástér erősíti a külpolitikai lehetőségeket is. A második világháború éveiben mondta Allan Dulles, az USA hírszerzési vezetője: „A magyarok a kötéltánc legutóbbi mesterei”. Talán most kicsit könnyebb dolgunk van, és jobban kezünkben tartjuk a sorsunkat.