Egy, aki mindent visz
Letette az esküt a március 4-én kezdődő pekingi paralimpia egyetlen magyar versenyzője, Dumity Richárd. Az ülősíző fiatalember indulása sportdiplomáciai szempontból is fontos, hiszen az eseményen részt vevő hatvan ország zászlaja között neki köszönhetően ott lobog majd a piros-fehér-zöld is.
– Ha jól tudom, eredetileg nem is erre az olimpiára készült.
– Nem, a 2026-osra.
– Egyszer csak felhívták telefonon, hogy csipkedje magát, mert március elején utazik Pekingbe?
– Balogh Zsolt látássérült síelőtársam magánéleti problémák miatt úgy döntött, nem folytatja a versenyzést, így egyedül maradtam. Számíthattunk rá, hogy ha megjön a szabadkártya, én utazom. Szóval azért nem ért olyan váratlanul a hír.
– De a mindennapjait, az edzésmunkát befolyásolta?
– Nem nagyon. Sok értelme nem lenne, ha a paralimpiáig hátralévő rövid időszakban nagyon meghajtanám már magam, csak átmozgató edzések, nyújtások várhatók. Úgy vagyok vele, hogy nem most kell megváltani a világot. Ha Pekingben sikerül megcsinálnom, amit edzésen, a pályán szoktam, akkor már elégedett leszek.
– Háromévesen került kerekesszékbe. Hogyan?
– Gyöngyösön laktunk édesanyámmal, illetve az akkori nevelőapámmal. Az ő feladata lett volna, hogy míg édesanyám dolgozik, otthon vigyázzon rám, de otthagyott a lakásban, egyedül. Kiestem az ablakon a negyedik emeletről, zuhanás közben pedig beleütköztem valamibe. Redőnytok, ablakpárkány, villanyoszlop vagy egy sasmadár kapott el, senki nem tudja, a lényeg, hogy eltört a gerincem. De ez volt a szerencse a szerencsétlenségben, merthogy a levegőben megfordultam, így a fejem helyett a talpamra érkeztem, mint a macska.
– A vakokkal kapcsolatban sokan felteszik magukban a kérdést, vajon melyik helyzet lehet könnyebb, úgy születni vagy idő közben megvakulni. Önnek könnyebbséget jelent, hogy kiskorától fogva kerekesszékben szocializálódott?
– Biztos, hogy egyszerűbb dolgom van, mint annak, aki felnőttkorában válik mozgáskorlátozottá. Nehéz lehet átszokni egy olyan életre, amelyben az ember ötven százalékon működik. Persze a gyerek- és tinédzserkorom nekem sem volt zökkenőmentes. Csaknem 22 évvel ezelőtt történt a balesetem, amikor még annyira sem volt elfogadott a kerekesszékesek jelenléte a társadalomban, mint napjainkban. Ki kellett taposnom az utat. Megtanultam, hogy ha kidobnak az ajtón, vissza kell másznom az ablakon. Sokadszorra is. Csak így lehet érvényesülni.
– Manapság is?
– Valamennyivel jobb a helyzet, mint korábban. De ezt inkább csak a saját életemmel kapcsolatban jelenthetem ki egyértelműen. Aki mostanában csöppen bele a mozgássérültek világába, annak ugyanúgy végig kell járnia az utat, mint nekem, hogy azt érezze, igenis van létjogosultsága.
– Nagymamája a Merjünk Sérülten Mozogni Egyesület alapítója és elnöke. Mennyire nehéz a munkája? Problémás kizökkenteni önöket az otthon nyújtotta komfortzónából?
– Nem tagadom: egyszerűbb egész nap a szobában számítógépezni. Ha a család nem ösztönöz, hogy mozdulj már meg végre, mert a semmittevésnek nem lesz jó vége, akkor az ember hajlamos a négy fal közé szorulni. Amiben persze az utcai tapasztalatok is közrejátszanak. Nem jó érzés, amikor a járókelők elkapják a fejüket, miután rád néznek, vagy elhúzzák a gyereküket mellőled, mintha valami fertőző betegséged lenne. Sokan azt gondolják rólunk, szellemileg sem vagyunk épek: aki kerekesszékben ül és esetleg még valamelyik végtagja is hiányzik, annak nyilvánvalóan a fejében sincs minden rendben.
– A parasportolók azért egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. Noha a vívás, az úszás vagy az atlétika esetében már természetesnek vesszük, hogy kerekesszékesek is űzik, arra, hogy síelni is lehet úgy, ha az ember mondjuk deréktól lefelé mozgásképtelen, sokan rácsodálkoznak.
– Mert ez jóval nehezebben hozzáférhető sportág. Egyébként én sem ezzel akartam kezdeni. Elsőként a WMCX ragadott magával, ahol az ember félcsöveken, megarámpákon hajt végre extrém gyakorlatokat kerekesszékkel, mint ahogy a gördeszkások csinálják. Ám amennyire izgatott ez a sport, annyira nem volt rokonszenves a család számára. Féltettek. Ezért aztán keresgélni kezdtünk az interneten, milyen lehetőségek vannak még. Találtunk is egy videót, amin egy dán srác ülősíelt. Nagyon megtetszett, amit csinált, így 2013-ban a nagymamám és Klausmann Viktor kezdeményezésére felvettük a kapcsolatot a sportág hazai úttörőjével, az exparalimpikon Navratyl Sándorral, aki aztán meg is tanított monosíelni, hét év eltelte után, 2020-ban pedig lehetőséget kaptam a Magyar Paralimpiai Bizottságtól, hogy Fábián Attilával együtt dolgozzunk, immár a versenysport keretein belül. Hozzáteszem, ez a sportág százszor veszélyesebb, mint a WMCX, hiszen kerekesszékkel nem nagyon megy 120-szal az ember.
– Nyugat-európai síparadicsomokban találkozhatunk ülősíelőkkel?
– Igen, viszonylag gyakran, főleg Olaszországban, a Bellamontén, ahol a balesetük után, rehabilitációs céllal síeltetik az embereket.
– Itthon van lehetőség hasonlóra, vagy rendszeresen utaznia kell?
– Mátraszentistvánon, a téli időszakban van, de körülbelül évi 80 napot külföldön töltünk. Az ideális száz fölött lenne, de így sem panaszkodom, az átlagember tíz év alatt sem síel ennyit. Vannak nyári edzőtáborok is, amelyek során gleccsereken síelünk, Hollandiában pedig fedett pályán edzünk, ha éppen más lehetőség nem adódik. Ha meg nincs alkalmunk terepre menni, itthon végzek erőnléti edzéseket Kobezda Andrea vezetésével. A lakásunk egy része úgy van kialakítva, hogy minden szükséges eszköz a rendelkezésemre álljon.
– Decemberben diplomázott, igaz?
– Igen. Többször is jelentkeztem környezetgazdálkodási agrármérnök szakra, de a műtétek mindig közbeszóltak. Csak harmadjára sikerült felvételt nyernem. Megszenvedtem érte, ugyanakkor már most biztos vagyok benne, hogy egy percet nem fogok ebben a szakmában dolgozni.
– Hogyhogy? Inkább a sport világában képzeli el magát a távoli jövőben is?
– Voltak már ilyen gondolataim. Attila, az edzőm is mondta, hogy jó volna, ha lenne utánpótlása. Nemrégiben indult egy program, amelynek keretében Eplényben és a Normafán képeznek ki edzőket, akik élménysíeltetés során ismertetik meg a sportágat a mozgáskorlátozottakkal. Külföldön egyébként már azoknak az időseknek is biztosítanak monosí-lehetőséget, akik tudnak és szeretnek síelni, csak a fizikai állapotuk már nem teszi lehetővé, hogy állva tegyék. Szerintem itthon is volna igény hasonlóra. Szóval van jövőkép számomra a sporton belül is. Meglátjuk, mit hoz az élet.