Limó és mogyorókrém
„A gyermekkor azért szép, mert már elmúlt.”
(Dimitri Verhulst)
Mind a mai napig az elmémbe vésődött az a július végi nap, amelynek délelőttjén még azt hittem, hogy nekem a legjobb, estére pedig már önnön sorsom szomorú mivoltán keseregtem. Mindezen lelkiállapot-változások pedig reggeli boldog tudatlanságom termékeny talaján csíráztak ki, s szöktek előbb a napsütötte égbe, majd zuhantak onnan a sötétséggel teli mélybe.
2022, Szécsény
Ó, boldog gyermekkor, amibe még gond nélkül belefértek ezek az ellenkező előjelű katarzisok, ráadásul úgy, hogy nem fenyegették megbomlással az elmét, vagy meghasadással a szívet. Amikor a sejtek regenerálódása és a gondolatok plaszticitása kéz a kézben jártak, egyik sem igyekezve gáncsolóan megelőzni a másikat. Ez az időszak – a gyermekből kiskamasszá válás kora – volt az, amikor az ifjúkor dualizmusa feltépte saját mellkasát, hogy így adjon életet valami egészen, felnőttesen másnak, valami meghatározhatatlannak, amit talán úgy tudnék a legjobban jellemezni, hogy az árnyalatok árnyalatainak az árnyalatai. S mindez egy ártatlan üdítőporral kezdődött…
1981, Zánka
Sosem felejtem el azt az izgatott várakozással teli örömet, amit a táborba érkezésemkor éreztem. Mi, az ötös tábor huszonkettes csapatának lelkes úttörői hatalmas tervekkel vágtunk neki a háromhetes nyaralásnak. Nyakunkban a pionírok vörös kendőjével, szívünkben Kádár János bácsi iránt érzett mérhetetlen szeretetünkkel vágtunk bele a szocialista csapatépítésbe. Mi, a kommunista internacionalizmus legkisebb zászlóvivői (hogy a ki tudja, miért kék nyakkendős kisdobosokat teljesen ignoráljam) örömmel kezdtünk neki az ismerkedésnek. Gyerekek voltunk, könnyen ment az ilyen. Fiúk a fiúkkal, lányok a lányokkal alkottak kisebb-nagyobb csoportokat, hogy aztán a nap végére megjelenjenek mindkét csapatban az ellenkező nemű settenkedők. Magam is settenkedő lévén nagyon is jól tudtam, hogy megy ez. De most nem arról az avíttas ciszgender miliőről kívánok beszélni, ami akkoriban meghatározta mindennapjainkat. Hanem arról a bizonyos üdítőporról.
***
A Limó márkájú üdítőport én vettem elő a zsebemből, mégpedig a tábor étkezdéjének egyik asztalánál, a reggeli, vagy inkább a tízórai elfogyasztása után, mintegy desszertként elszopogatva. Az üdítőpor picinyke, mintegy 7 centiméteres flakonja egy üveget mintázott. Benne volt található a pezsgő, savanykás matéria, mely arra volt hivatott, hogy két deciliter hideg vízben feloldva gyümölcsízű italt képezzen. Igen ám, csakhogy élő embert nem ismertem közel s távol, aki így fogyasztotta volna. Ugyanis a gyermeki lelemény a dolgokat abban a funkcionalitásában használja, melyet ő maga alkot meg nekik, nem ismervén az opportunizmus felnőttes gőgjét, s nem fogadva el általa idejét múltnak tartott szabályokat. Így adódott tehát, hogy Győrtől Márokpapiig, Battonyától Nemesmedvesig ezt a bizonyos port mindenki ugyanúgy fogyasztotta. Nem ám vízbe szórva! A csudát! Hanem csak úgy huszárosan beleöntve a szájba! Sőt, ezt is megduplázva egy dupla csavarral, a kupak letekerése után a flakon nyílásán keresztül történő nyelves kikotrással. Legendás jó modorom okán nem megyek bele most annak fejtegetésébe, hogy ez utóbbi tevékenység mennyiben segítette elő férfivá válásunk utáni kalandjainkat a szebbik nemnél. Maradjunk csak a gyermeki ártatlanság talaján, mely talajon állva azért azt az egyet el kell ismernünk, hogy rettenetesen gusztustalan módon nézett ki már a por félig történő elfogyasztása után is a flakon. Ne szépítsük, akkorra fele por – fele nyál volt. Vagyis inkább nyálban oldott por, mely időnként pezsgett ugyan, de inkább valamiféle meghatározhatatlan állagú masszává állva tapadt a műanyag aljára, belső falára. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy ezt a flakont illő volt körbeadni a haveroknak, könnyen megérthetjük, hogy azokban az ante-cCovid időkben bizony cseppet se voltunk finnyásak.
De hogy szavamat ne felejtsem, a tízórai végeztével elővettem a port, lecsavartam a kupakját, és éppen belenyaltam volna, amikor megszólalt mellettem egy fiú:
– Hát az meg micsoda?
– Ez? Limó – mondtam a gyerekre nézve értetlenül, mert felfoghatatlan volt számomra, hogy nem tudja – Nem láttál még ilyet?
– Én? Soha – válaszolta őszinte érdeklődéssel hangjában a srác.
Mint megtudtam, „Romániából” (vö. Partium) érkezett. S feléjük az efféle úri huncutságok nem képezték a gyermeki létezés egyértelmű alapvetéseit. Mikor átnyújtottam neki, s kioktattam a por helyes használatára (istenem, mennyire mást jelent ez manapság), a tárgynak kijáró tisztelettel, s egyben mérhetetlen kíváncsisággal fogta kezébe a Limót. Elmondhatom, hogy igen jó oktató voltam, mert már az első nyalásnál tökéletes pontossággal hajtotta végre a műveletet.
Én pedig, akit egészen addig nem is foglalkoztatott létezésem alapja, helye és célja, a boldog tudatlanságomból hirtelen megvilágosodva hatalmas örömet éreztem, amiért ebben a jóléttől, boldogságtól és üdítőporoktól gazdag országba születtem. Ebbéli örömöm egészen délután 5 óráig tartott. Akkor történt ugyanis, hogy az úttörőtábor strandjára lelátogatva, a sokadik vízi csata utáni szárítkozás alkalmával a mellettem lévő törölközőn ülő srác olyat tett, amitől az állam leesett.
***
Először fel se tűnt, mit csinál. Csupán annyit láttam, hogy elővesz a táskájából egy kisméretű dobozos dzsemet. Pontosan olyat, amit mi is szoktunk kapni a suliban uzsonnára. Aztán ahogyan jobban megnéztem a „dzsemet”, a szemem a duplájára kerekedett. Egy kis műanyag kanálka volt ráragasztva a doboz oldalára. Na, erre már felkaptam a fejem. S amikor a srác feltépte az alumínium tetőt, majd a tető belső oldaláról akkurátusan lenyalta azt a barna valamit, már tudtam, hogy csudát látok.
– Hát ez meg mi? – tettem fel neki majdnem ugyanazt a kérdést, amit pár órával azelőtt a partiumi szegezett nekem.
– Ez? Mogyorókrém. Nem láttál még ilyet? – kérdezte ő is vissza tőlem szinte betűre pontosan ugyanazt, s ugyanazzal a leereszkedő hangsúllyal, ami az arisztokrácia felől a plebszet megilleti.
No, elég legyen annyi, hogy addigra már odagyűlt vagy három-négy úttörő kispajtás, s velem együtt ők is ámulva nézték ezt a mennyei mannát. A srác pedig, aki „Jugoszláviából” (vö. Délvidék) érkezett közénk, fogta a kanalat, megmerítette a mogyorókrémben, mi pedig, akár a pap elé szentáldozáskor, úgy járultunk hozzá egyesével, hogy egy szín alatt áldozzunk ennek a kulináris élvezetnek.
A mogyorókrém hamarabb elfogyott, mint a kíváncsiságunk. Más, feléjük fellelhető csudák után faggattuk hát délvidéki elvtárs-palántát, ő pedig lelkesen mutatta Lotto márkájú edzőcipőjét, amiről először azt hittük, hogy valamiféle szerencsejátékos reklámanyag. Aztán elővette pénztárcájából a hologramos autós kártyát. Na, erre már szavunk nem volt. De ezek együttvéve sem szárnyalták túl azt a döbbenetes revelációt, amit a kollektív mogyorókrémezés alatt éreztünk.
***
Este a hálóban sokáig nem jött álom a szememre. Gondolataim a helyzetem körül jártak. Hogy akkor most jó nekem, vagy nem jó nekem? Emlékszem, a strandról a szállásra érve aznap írtam meg azt a levelet, mely így kezdődött:
„Kedves szüleim! Remélem, jól vagytok! Nagyon hiányoztok. Én már az arcotokat is elfelejtettem.”
E magvas gondolatokat pontosan az érkezésem utáni harmadik napon fogalmaztam meg, s mentségemre szolgáljon, hogy ez a három nap a szüleimtől távol pontosan három nappal volt több, mint amennyit addig tőlük valaha is külön töltöttem. De a honvágy mesze nem volt bennem akkora, mint az univerzumban betöltött pontos helyzetem meghatározásának vágya.
2022, Szécsény
Bevallom, ami életesemények később történtek velem, nos, azok sem sokat segítettek a koordináták pontos meghatározásában. Azóta is, amikor már biztos lennék abban, hogy nekem a legjobb, akkor érkezik menetrendszerűen az egyes vágányra valami nagyon rossz. S pontosan akkor, mikor létem értelmetlenségén tűnődöm, rendre bekopogtat hozzám valami igen nagyon jó.
Ezek a dolgok számomra legalább annyira felfoghatatlanok, mint az üditőportalanság és a mogyorókrém-birtoklás közötti mérhetetlen szakadék.
