Bár a magyar kormány nemzeti érdekekre való hivatkozással mentette meg a Molt az osztrák felvásárlástól, egyre többen teszik fel a kérdést: mitől nemzeti az a társaság, amelynek tulajdonosait több mint 90 százalékban külföldön kell keresni? Valójában a legnagyobb magyar cégek egyikéről sem mondható el, hogy nemzeti tulajdonban lennének. Az OTP részvényeseinek 82, a Richter befektetőinek 57 százaléka a határokon túl él. S a közelmúltban kiadott Figyelő Top-200-as lista első húsz helyén egyetlen hazai tulajdonú vállalat sincs. A vékony hazai tőkésosztály ugyanakkor egyre céltudatosabban fog össze érdekei védelmében.

– A lex Mol magyar nemzeti érdek helyett magyar oligarchák érdekeit védi – derült ki Bokros Lajosnak a Financial Times számára adott interjújából. Bár a volt pénzügyminiszter később pontosított: nem nevezte oligarchának sem Hernádi Zsoltot, a Mol, sem Csányi Sándort, az OTP elnök-vezérigazgatóját, ez csupán az újságíró következtetése volt. Ugyanakkor megerősítette: fontosnak tartja, hogy a magánérdek közérdekké nyilvánításáról társadalmi vita kezdődjön.

Szakmai körökben egyre többen mondják: az agresszív védelem, amivel a magyar kormány megakadályozta, hogy a Mol az osztrák OMV tulajdonába kerüljön (Demokrata, 2007/42), csupán a cég vezetőinek érdekeit szolgálja. A nemzetét semmi esetre sem, hiszen a sorozatos privatizációk eredményeként a Molban állami tulajdon nincs, a magyar részvényesi hányad pedig csupán 5,6 százalék (ezenkívül 8,5 százaléknyi részvénycsomaggal rendelkezik a cégben az OTP Bank, ezt azonban, mint majd később látható lesz, szintén indokolatlan magyar tulajdonú társaságnak tekinteni). S a részvényesek érdekét sem szolgálja, hiszen számukra a legfontosabb, hogy minél többet érjen befektetésük, márpedig az OMV ajánlata éppen felértékelte a Mol-részvények értékét. Amit bizonyít, hogy a Mol tulajdonosai közül ketten, a Templeton Asset és a Centaurus Capital az osztrák javaslatok megfontolására szólítottak fel (Demokrata, 2007/40).

Egyedül a Mol jelenlegi vezetőinek lenne kedvezőtlen, ha „nemzeti olajtársaságunk” osztrák kézbe kerülne. A jelenlegi széttöredezett szerkezetben ugyanis a Mol-nak nincs meghatározó tulajdonosa, bár a vezetés természetesen elszámolással tartozik a részvényesek összessége felé, senki nincs, aki igazán kontrollálhatná döntéseiket. Ennek eredményeként például a Mol az elmúlt másfél hónapban példátlan mennyiségű hitelt vett fel, hogy sajátrészvény-vásárlásokkal is akadályozza az OMV térnyerését. A vezetés pozícióban tartását segítő kiadások árát később az üzemi eredmény, vagyis a részvényesek fogják megsínyleni – mégsem tiltakozott senki a társaság eladósítása ellen. S a valós célokat illetően igazán beszédes a lex Mol azon cikkelye, amely szerint „igazgatósági és felügyelő bizottsági tagokat idő előtt csak háromnegyedes többséggel lehet leváltani”.

Valójában „nemzetinek” gondolt vállalataink mindegyikére igaz: nemzeti jellegüket csupán az adja, hogy szétforgácsolt tulajdonosi szerkezetük miatt a magyar menedzs­ment úgy hozhat döntéseket, mintha saját vállalatbirodalmáról lenne szó. Jó példa erre az OTP, amelynek részvényesei között csak 17,7 százalék a belföldi személyek és intézmények aránya, a vezetők pedig csupán 2 százaléknyi pakettel rendelkeznek – mégis saját ötleteiket valósítják meg a cég jövőjét meghatározó döntéseiknél. Csányi Sándor kiskirályi rangra emelkedését a Horn-kormány alatt kötött különalkuknak köszönheti: ekkor sikerült kijárnia, hogy többi bankra érvényes privatizációs koncepció helyett az OTP-t mégse egyetlen szakmai befektetőnek adják el, hanem a vezetésnek szabadságot adó szétmorzsolt szerkezetben. Az OTP legnagyobb tulajdonosa egyébként a 10 százalék fölötti tulajdonhányaddal rendelkező amerikai Julius Baer Investment – ki hallott már róla, hogy valaha beleszóltak volna a pénzintézet működésébe?

Ugyanez mondható el a magyar tőzsde harmadik legnagyobb szereplőjéről, a…

A teljes cikk a Demokrata október 25-i számában olvasható.

(A Magyar Demokrata korábbi cikkei itt olvashatók.)