Már nem tömegkultúra, de áthathatja a nemzetet

– Ismét régi pompájában áll az Ybl-palota. Elégedett a végeredménnyel?

– Természetesen igen. Színpadtechnikája a lokációs lehetőség és a múlthoz való hűség metszetében világszínvonalú, kényelmesebb a zenekari árok, jobb az akusztika, a nézők komfortja nagyobb, létesítettünk végre csoportos öltözőket, próbatermeket, kamaratermet, stúdiót, gyakorlókat. Eközben az épület kívül-belül megújult, és most már abban bízom, hogy 30 év múlva nem kell ilyen borzasztoan hosszú időre leállítani. Már nem az én gondom lenne, de csakis a bécsi metódus vezet célra: ötévente egy-egy hosszított nyári leállással, célzott beavatkozással folyamatosan üzemben tartani a Házat, amely nemcsak kiemelt műemlék, nem is csak színház, hanem a magyar kultúra aranyat érő vezérhajója, miközben jelentős turisztikai attrakció is.

– Jövőre lejár a megbízatása. Nem érzi úgy, hogy más ölébe hullhat munkájának gyümölcse?

– Nem tervezem, hogy ne indulnék. A mostanra kialakult vezetői kar – hét igazgató fedi le a mintegy 1500 kollégát foglalkoztató Operát – az egyetlen, amely Magyarországon operaházat működtet. A beruházásaink sem érnek véget, hisz a Hajós utcai üzemház (ha elkészül: Simándy-épület) az év második felére állhat munkába, és az Opera Eiffel Műhelyházával szomszédos telken nagyszabású képzési programba kezdünk, amely két lelakott épület renoválásával képessé tesz bennünket arra, hogy saját, speciális tudású alkalmazottainkat kiképezzük: a balettművésztől az operarendezőn át a jelmezszabászig, a díszletkárpitosig és az énekkari művészig nálunk „keletkeznének” a szakemberek, az Opera kvázi „egyetemén”. Ide jár majd különleges művészeti bázisiskolába a gyermekkarunk és a balettintézetünk összes növendéke. Sőt, a magánénekesek szükségszerű posztgraduális képzését ugyancsak itt oldanánk meg, külön épületük lesz, akár a V4 országaiból is jöhetnek, abból mi is profitálunk. Ez utóbbi építkezésre a szerződést már megkötöttük, de a többi elem előkészítése is jól áll, legkésőbb 2025 őszéig megvalósul. Van teendő, ötlet és erő is, más kérdés, hogy úgy érzem, ehhez nem csak nekünk kell újráznunk.

– A Hunyadi Lászlóval avatják fel az épületet. Erkel Ferenc operája a mindenkori ellenzékiség jegyében született – akkor éppen a Habsburgokkal szemben. Érezzünk áthallást?

– A Bánk bán a nem különösebben politizáló, de az elbukott szabadságharctól levert Erkel hosszan kiszöszmötölt operája, melybe fiait is beledolgozta, ezzel szemben a Hunyadi László a dicsőséges re­form­kor fináléjába érkezik egy ereje teljében lévő ifjú apától, hónapok alatt. Áthallásnak muszáj lennie, hisz minden remekmű túlmutat önmagán. Az üzenet pedig jelen esetben az, hogy a Jóisten bár érthetetlen módon megpróbál minket, s azt érezhetjük nemcsak jogtalannak, igazságtalannak, de meg nem érdemeltnek is, magasabbról szemlélve az áldozatnak teremhet gyümölcse. László lefejezése után nem telik el egy év, és a fővesztésen háborgó köznemesség támogatása is kell ahhoz, hogy öccse a magyar történelem utolsó nagy királyává emelkedjék. Mátyás először is újratemeti atyját és bátyját, ezek borzongató dolgok, hatalmas operatémát adnak, amelyet Erkel Ferenc a semmiből előhúzott, érett és teljes eszköztárával tár elénk, ráadásul most végre úgy játsszuk, ahogy leírta, nem átdolgozásokból. Erkel élete fő műve a Hunyadi, vagyis hát az 1844-es esztendő élete csúcsa, hisz a Himnusz zenéjét is ekkor szerzi, amelynek az előjátéki mellékdomináns akkordbontása már elszorítja a torkom, annyira tökéletes, szelíd és vigasztaló.

– Ez utóbbi szavaiba kapaszkodva: mi az opera most? Elit műfaj? Nevelni kell az embereket arra, hogy megszeressék?

– Azt a nyelvet, amelyet rendszeresen nem hallunk, nemhogy beszélni nem fogjuk, de megértéséig sem jutunk el. Ez leginkább a klasszikus zenére igaz, ám az operában van történet, legalábbis szöveg, és színpadon, díszletek közt játszunk, ami négy évszázad óta könnyíti a befogadást. De a kevésbé kifinomult műfajok így is lepipálják az operát: Londonban, New Yorkban és Budapesten sem érdemes összehasonlítani a musicalével a nézőszámokat. Ahogy a kereskedelmi rádiókat, tévéket is többen hallgatják, mint a Bartókot vagy az M5-öt, tudomásul kell venni, hogy ugyan a Magyar Állami Operaház és két nagy műfaja, az opera és a balett is mindenkié, mégsem mindenki a mienk. Ezen nem keseregni kell, mert ez Csontváryval, a bűvös kockával, Liszt­tel vagy Radnótival éppígy van. Mind a mienk, és mégsem. De fontos az opera, mert bármikor itt van neked, ha megértél rá; és ha „csak” 300 ezer néző jár a pesti Operába és további tízezrek vidéki nagyvárosokban, hiszem, hogy hatása, a szépre és nemesre nevelő érzéke leszüremlik a nemzet, a társadalom más rétegeibe is. No meg az Opera egy Noé bárkájával kombinált inkubátorház: rengeteg művészeti ágat, művészt inspirál és tart a víz felett.

– Ha így van, akkor engedjen meg egy kissé szemtelen kérdést: az opera kultúrpolitikai szándékból életben tartott műfaj, vagy újratermelődik az iránta való igény a társdalomban?

– Az egészségügyet is az állam tartja el a közösből, a kultúrával is így van. Ahogy testi és lelki egészség is létezik. Négyszáz éve megszervezték, hogy kialakuljon az opera, egy firenzei kulturális-tudományos lombikban lötybölték ki. Hogy ma újratermelné-e magát? Megválaszolhatatlan. Vajon Goethe megírná ma a Faustot? De ez az érték itt van, nem kell újra kitalálni, viszont nincs olyan, hogy nem tanítanak, de tanulsz. Kivéve a levegővételt, de a sírást már a levegővétel „tanítja”. Operára nevelni kell, és a maga botor módján még az is nevelés, ha előzmény nélkül betereljük és rázárjuk a kultúrház ajtaját a gyerekekre, csak nagy meddőszórással. Mi viszont élményszerűvé tesszük: küldünk anyagokat az énekórákhoz, mindig van műsorvezető, módszertani köteteket állítunk össze a mindennapos énekléshez, iskolai zenéléshez. Míg beszélgetünk, az Operaházat avató egyik premier, a Hunyadi László kellékekkel teli ládája járja az iskolákat, operanagyköveteink viszik, akik bemutatják a művet az osztálytermekben. Utána pedig jönnek a gyerekek az előadásra. Így van értelme. De annak is, amire rájöttünk pár éve: pedagógusokat is képezni kell, mert a pedagógus is kulcs a diákokhoz. És hogy nem egy kulcs van, hanem legalább kéttucatnyi, ezért is tartunk nagyon sokféle gyermek- és diákfoglalkozást, ezek kényelmes és változatos helyszíne a járvány utáni feltámadásban már az Opera Eiffel Műhelyháza.

– A miniszterelnök szerint „kulturális expanzióban vagyunk”. Kultúrára soha ennyi pénzt nem költött az állam. Hogyhogy erre nem rezonál kellőképpen a társadalom?

– Az expanzió a mi intézményünkben úgy is igaz, hogy az előző korszak korifeusai az Operaház belsejében egy hatalmas rugót tartottak rémesen összenyomva, mely az imént taglalt funkcióváltásokkal végre akkorát tudott nyújtózni, hogy még mindig hullámzik. Az opera már nem lesz tömegkultúra, mint a tévé, net és utazás nélküli barokk, rokokó és a romantika idején, sem úgy, mint a közelmúltban, amikor a kommunisták korbáccsal vagy brigádnaplóval hajtották a népeket színházba, minimális társadalmi mérnökösködés melletti maximális ideologizálás céljával. Ez ma nyilvánvalóan nincs, nem is lehet, ugyanakkor igen hiányzik az a 15 százaléknyi magyar is a gyerekkorom számaihoz képest, plusz, illetve mínusz a meg nem születettek. De ez már messze vezet, bőven túl rajtunk.

– Ha már magyarság. Jól hallottam, hogy tesztelni készülnek a megnyitón?

– Az újranyitó gálaest búcsúcsomagjában lesz egy félkomoly kis hanghordozó. Magyarságteszt a neve, vidám grafikával. Olyan darabokat tettem rá, amelyek hallatán az ember ráismerhet a magyarságára. Mert körülbástyázhatjuk ezt jellemzőkkel, kultúrantropologizálhatjuk napestig, de ha Weiner Leó Rókatáncánál vagy a Háry-intermezzónál, esetleg Bartók Este a székelyeknél című kis tételénél érez bármiféle libabőrzést, akár csak belső megindultságot, akkor a mai tesztektől hemzsegő világban egy csak ránk tartozó belső önteszt is megerősítheti, hogy a nemzet él, köszöni, jól van bennünk, és a maga titokzatos módján is létezik, mert lám, én is rezonálok, én is magyar vagyok.

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy az Opera esetében „az európai első vonal a stratégiai cél, és tetszik, nem tetszik, a zászlóshajóé az elsőbbség”. Az intézmény most éppen hol tart ezen az úton?

– A világ élvonalába nagyjából öt város – Milánó, Bécs, München, London, New York – házát számoljuk. Az európai élvonal más, oda Zürich, Hamburg, Frankfurt, Párizs, Barcelona, Amszterdam, Moszkva és Szentpétervár tartozik. Bő tíz év után ott tartunk, hogy infrastruktrurális terveink jó része valóra vált, közben megújítottuk a repertoárt, és a játszóképességet vírus és építkezési csúszások ellenére megtartottuk. A fizetéseket minimum megkétszereztük, de működési költségben még igen messze vagyunk attól a vonaltól. Ha a kormány eddig is mögöttünk volt, úgy hiszem, abban is segít majd, hogy a rivális házak működési forrásainak a harmadáig feljussunk. Harmadáig. Mi abból itt, Budapesten magyar tehetséggel már megugorjuk az európai színvonalat, és a legjobbak leszünk a V4-régióban is, de aki Bécset akarja befogni ebből, azt kezeltetni kell.

– Visszatérve a műszaki megújulására: ez már elengedhetetlen egy színvonalas opera színreviteléhez? Ha jól tudom, manapság már léteznek csak fényfestéssel kivetített vagy jóval olcsóbb díszletek is. Ezen múlik a siker?

– Az Opera és a balett azért az össz­művészet csúcsa, mert minden művészeti ágat egyesít; erre vásznon a film is képes, csak az nem élő műfaj. Ha csak a jegyárban tükröződik mindez, a színpadon pedig rendre két széket találunk és a kóruson kínai tucatpóló és farmer lóg, az lehet egyetlen előadás jól indokolt, szerves koncepciója, de nem jellemezheti a működésünket. Tetszik, nem tetszik, egy ilyen több lábon álló működési modellben az Ybl-palota klasszikus játszóhely lehet csak, de nem a konzervatívra szűkítő értelemben, mert az is belefér, hogy modern stílusú előadás legyen, ám akkor nagyszabású és technikai értelemben színvonalasan kivitelezett. Klasszikus, minden receptorunkat elfoglaló módon szolgáljuk a partitúrákat és a szolgáljuk meg a nézők száz euró értékű jegyét. A kísérletezés, a hatalmas LED-falak világa nálunk az Eiffel, ez viszont gyakorlatilag erre a vagány, újító szellemű, határokat feszegető és így új közönséget is bevonzani képes előadásokra jött létre.

– Mi a helyzet a vudubabával? Kihúzták az Operaházból a tűket? Az ön hasonlatára utalok, mellyel az „Operavitát”, a kikérőrendszerének megszüntetésével fellángoló vitát jellemezte.

– Az Operaház ötven éve is 100-120 énekessel vitte a nagyrepertoár-játszást. Akkor még léteztek kis társulatok, az öt kiemelt város megoldotta a saját előadásait. Mióta ezek nincsenek vagy alig vannak, az Opera énekeseiért kapdosnak vidékről is, nekünk pedig meg kell védenünk a szerződéseinket, hogy megvédhessük a produkcióinkat és így a nézőink érdekét is. Ennyi. Nyilván nem húsvágó bárddal ítélkezünk, van eset, hogy elengedünk valakit, de nem hagyom szétvinni az Opera humán kincseit, nem lehet hakniszüneti átjáróházzá tenni a különben most már magyar szinten tényleg jól megfizetett énekeseink próbáit. Ezt amúgy a mi szakmánkban mindenki érti, de nem szól, mert a monopóliummamutnak csak a mesében vannak barátai, irigye annál több. Az Opera megoldja maga az életét, és ezer dologban – jelmez, kellék, színpad, raktár, kotta, próbaterem – még segít is, sőt még többet segítene a többieknek.

– A vidéki operaigazgatók azt állították, hogy ezzel ellehetetlenülnek az előadásaik, mivel kevés énekes van, és nem jut nekik is fellépő. Ön azt nyilatkozta, hogy január 23-áig lehetővé tették a szerződésből való jogkövetkezmény nélküli kilépést vagy a szerződés módosítását, ha az adott művész az Operánál leszerződött időszak és szerep helyett inkább máshol, mást kíván énekelni. Ekkor azt is megígérte, hogy a sajtót az esetleges kilépők számáról tájékoztatni fogják, bármekkora természetes szám legyen is az. Halljuk hát a számokat!

– A szerződésbontók vagy szerződésmódosítók száma megegyezik előzetes várakozásainkkal, ugyanis nulla. Senki nem óhajtott változtatni az operás kontraktusán, de azóta is özöne érkezik az apró(nak tűnő) jogsértési szándékoknak, nevezzük őket kikérőknek. Nem mindegyiket utasítjuk el, mert megmenteni egy testvérintézmény előadását, tehát beugrani fontos és nemes feladat, de arra bazírozni, hogy az Opera próbáit semmibe lehet venni, mostantól illúzió. És nagyon egyszerű módot választunk erre: ha 2022 őszétől kikérőből vagy másból az derül ki, hogy a hozzánk leszerződött művész ugyanazon időszakra máshova is eladta magát, egész egyszerűen mi fogunk elállni a szerződéstől. Nem büntetjük meg, nincs örök harag se, mert nem ez a cél, de mást fogunk felkérni arra a szerepre. Azt akarjuk, mint a futballedző: látni a csapatot, aki majd pályára megy, és legalább abban a hónapban nálunk focizik, minket választ, együtt edz a többiekkel. Meglátjuk, hogy ez a nagyvonalú pedagógiai eszköz eléri-e a célját. Mert a kikérés valójában nem jófejség kérdése, hanem komolytalanra vett szerződések megsértéséé.

– A bérkülönbségeket is szóba hozták, miszerint egy énekes a budapesti Operaházban kétszer-háromszor annyi gázsit kap egy kis szerepért, mint amennyit egy főszerepért fizetnek vidéken, és Dinyés Dániel, a Szegedi Nemzeti Színház zenei vezetője egy igazán szemléletes példát is talált gondolatainak alátámasztására, mondván, hogy ismer olyan diplomás operaénekest, aki nyaranta zöldséget árul, hogy megéljen, más kollégája pedig műkörmöstanfolyamra jár. Önnek mennyire van lehetősége követni az énekesei élethelyzetét, mentális, anyagi jólétét? Figyel erre?

– Tudok kiváló szólistánkról, aki az énekesi lét óhatatlan ingadozásai miatt félállásban irodistáskodik, más énekkarban is jelen van. Őket igyekszünk feladattal ellátni. De hogy Szegeden ki mit csinál, az nem tőlem függ. Nekem egyetlen szerződésem és állásom van tizenegy éve: az Operát vezetni. Ezt napi 16 órában teszem, néhány atombiztos kollégával, nem ülök bizottságokban, cégekben. Budapest a magyar nemzet fővárosa. Egyetlen olyan épület, város és agglomeráció van Magyarországon, amely képes operaházként funkcionálni, azt művészekkel kiszolgálni, nézői tömegeiről gondoskodni. A Magyar Állami Operaház a Budapest nevű, a magyarságot szimbolizáló világattrakció egyik fontos eleme, már csak ezért sem gondolnám jó útnak, hogy lepusztítsuk a programot vagy a béreket az Operában. Ezek egy vidéki színházhoz képest bizonyára magasak, ám nekünk Budapesttel és a világgal kell versenyeznünk, például a Fesztiválzenekar és a többiek bérszínvonalával. Ha már Szeged szóba került, sokkal fontosabb lenne, hogy a város vegye észre a színházát, támogassa elszántan és nagy léptékben. Mondanám, hogy ne abban merüljön ki, hogy a polgármester ott ül az előadásokon, de az a hír járja, hogy sok éve be se teszi a lábát. Így biztos nem lehet. És úgy sem, ha az Opera, amely küldetésénél fogva lassan másfél száz éve zászlóshajó, nem teheti magas színvonalon a dolgát. Nem minket kell meglékelni az előrejutáshoz.