Jönnek, várnak, remélnek
Humanitárius tranzitpontot nyitott a kormány a BOK-csarnokban, hogy tehermentesítse a Keleti pályaudvart. Megnéztük, hogyan működik az új rendszer, hogyan lehet önkénteskedni, adományozni, és mire számítanak hosszú távon a civil szervezetek, illetve mi mindent tett eddig a kormány.A cikk eredetileg a Demokrata hetilap március 30-ai számában jelent meg.
Olyan most a BOK-csarnok, mint egy nagyon puritán reptéri váró. Leszámítva azt, hogy itt senki nem várja izgatottan az utazást. Éppen ellenkezőleg… Hiába vannak sokan, a hatalmas, 4400 négyzetméteres csarnokban eloszlanak a hangok, lényegében véve csönd uralkodik. Persze, az emberek nem is hangoskodnak, inkább fáradtak és szomorúak, a gyerekek szoktak néha sírni, rajtuk a feszültség ösztönszerűen kijön; úgy érezzük, az átlagosnál több a veszekedés, a hiszti a testvérek között, de az is belesimul egy halkabb alapzajba.
Kordonok szabdalják fel a teret, egyikben az étkező, másikban a játszósarok, a MÁV nemzetközi jegypénztára; az induló buszok váróterei jól láthatóan elkülönülnek, míg a 150-200 fős alvórész el van paravánozva. Aki éjjel érkezik, itt elalhat, de a cél az, hogy innen mindenki valami szálláshelyre menjen vagy utazzon tovább, és ehhez igény szerint kap segítséget, illetve transzfert. Enni, inni adnak a menekülőknek, tisztálkodó- és babaápolási szereket, ingyen wifit és SIM-kártyát a telefontársaságok jóvoltából, továbbá lehet zuhanyozni, telefont tölteni és egyáltalán, megpihenni egy kicsit.
Szállást szervez az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság és a Migration Aid 24 órában, emellett az egymást váltva jelen lévő többi nagy karitatív szervezet ad élelmiszert és egyéb hasznos holmit, sok esetben ők is ajánlanak fel szállást közvetlenül itt. A MÁV és a BKK szervezi a szállítást a pályaudvarokra és a reptérre, az idegenrendészet munkatársai nyújtanak segítséget az ügyintézéssel, tartózkodási engedéllyel kapcsolatban.
A tolmácsok összekötő szerepet töltenek be, összeragasztják ezt a sokfelé nyúló szervezetet, hiszen az embereknek sokféle egyedi problémájuk van: gyógyszerre lehet szükség, gyors transzferre egy induló repülőhöz, útlevélre a gyerekeknek stb. Sokszor például hiába kapnak szolidaritási jegyet a vonatokra, ha a helyjegyet meg kell venniük, és adott esetben nincs rá elég pénzük. A legtöbb karitatív szervezetnek erre van külön kerete.
Rendszer szerint
A BOK-csarnokban ottjártunkkor éppen a Katolikus Karitász volt a soros, az étkeztetést, a tisztálkodási szerek és egyéb cikkek átadását szervezték. A hat nagy civil szervezet ugyanis 12 órás műszakokban váltja egymást. Beálltunk mi is önkénteskedni.
– Arra emlékszem, hogy a Keletiben a tömeg örvényként jelent meg néha, iszonyú volt a káosz. Most nyugodtabb mindenki, érzik, hogy biztonságban vannak, és ezzel a hellyel tiszteletet mutatunk irántuk is – összegzi véleményét a Karitász egyik munkatársa.
Akár egy boltban, egy hosszú pultnál lehet átvenni igény szerint mindenféle hasznos holmit. Ha valaki adományozni szeretne: a sampon nagyon erősen fogy, úgy látszik, szappant még cipel magával az ember, ha menekülni kényszerül, de sampont már kevésbé, ennek nagy a keletje. Hiánycikk a dezodor és főleg az FFP-maszk, miután sokan Ausztriába mennek tovább, ahol kötelező. Édességből a gyerekek imádják a Dörmit és a Kinder tojást, néha többször is visszalógnak érte – egy-egy személy ugyanis meghatározott mennyiségben kaphat szendvicset, édességet, gyümölcsöt, úti csomagot, tisztálkodási szert, tehát nem lehet repetázni –, de persze az önkéntesek sokszor tesznek kivételt, főleg a gyerekekkel. Népszerű a banán, ezenfelül a babakocsi is nagyon fogy, napi 20-25, mert a kerekeik tönkremennek útközben.
A szervezett körülmények – és a felelősségvállalás – része, hogy önkéntesnek már nem lehet utcáról beesve jelentkezni, hanem regisztrálniuk kell magukat a civileknél, csak azután léphetnek be a csarnokba. Az sem működik már, ami korábban a Keletiben, hogy az emberek maguk készítette szendvicset, süteményt hoznak, itt már csak csomagolt élelmiszerárut fogadnak el adományként. Ezért mindenkit arra biztatnak, hogy az egyes civil szervezetek által kijelölt gyűjtőpontokra vigyenek adományt, a Karitásznak például a Belvárosi templom plébániáján is van ilyen, illetve új helyszínen a Keletihez közel, az Aréna Plázában is.
– A Keleti pályaudvaron ugyanakkor nagy élmény volt, hogy egyszerre voltunk jelen a többi karitatív szervezettel – meséli Csorba Gábor, a Karitász egyházmegyei igazgatója. – Mi ugyanis általában nem találkozunk, nem ismerjük egymást. Most ez a helyzet összehozott minket, sőt, együtt kellett működnünk, kiderült, kinek mi az erőssége, mindenki tanult is a másiktól. Itt pedig váltjuk egymást, olyanok vagyunk, mint egy hegymászócsoport, egymást húzzuk, segítjük. Szerintem ez az egész nagy lendületet is fog adni a szervezetek együttműködésének.
Eltérő traumák
A Karitász országosan eddig ezer főt szállásolt el, de számolni kell szerintük azzal, hogy hosszú távon sokan maradhatnak itt az országban, a legnagyobb szervezetek és az Országos Katasztrófavédelmi Igazgatóság már elkezdett programokat kidolgozni erre a helyzetre.
– Egyrészt az integrációban szeretnénk segíteni, tehát megoldani a gyerekek iskoláztatását, a szülőknek a munkalehetőséget, magyar nyelvi oktatást és hosszú távú lakhatást, másrészt pszichológiai segítséget nyújtani – mondja Zagyva Richárd, a Katolikus Karitász igazgatóhelyettese.
Már elhelyezett hat kárpátaljai magyar roma családot egy korábbi idősek otthonában, ami éppen nemrég kapott volna új funkciót. Élelmet a közeli református iskolától kapnak, amíg nem rendeződik a helyzetük, a gyerekek már járnak a helyi iskolába. A családfők korábban is Budapesten dolgoztak, így nekik nem kellett munkát keresni, az asszonyok egy takarítócégnél kaptak állást.
Számítani kell arra is, hogy sok ember később jelenhet meg a rendszerben. Budapest látványos, turisztikai helyszínein gyakran hallani mostanában ukrán beszédet, a városligeti nagy játszótéren is vannak jól szituált anyukák a gyerekekkel: sokan úgy jöttek át tervezetten, sok pénzzel, mintha csak hosszabb nyaralásra érkeznének a gyerekekkel. Mivel sokan nem számítottak rá, hogy elhúzódhat a háború, idővel kifogyhatnak a pénzből. Lehet, hogy szállásra, munkára lesz szükségük, nem beszélve arról, hogy egy ponton túl már nemcsak aggódnak az ideérkezők az otthon maradt édesapáért, hanem csonkán maradnak a családok, és a háborúnak gazdasági következményei is lesznek. Sokan mondják, hogy későn reagált a kormány a helyzetre, akkor adta át ezt a csarnokot, amikor már kevesebben jönnek, ám félő, a tennivalók dandárja inkább ezután következik, mintsem túl lennénk a nehezén.
Hasonló tapasztalatok gyűlnek a Migration Aidnél is, ők működtetnek egy frissen nyílt, 300 fős tranzitszállót, emellett van egy 1400 fős címlistájuk, szállodák, hostelek és magánszemélyek felajánlásai.
– Mi is azt látjuk, hogy az emberek most már egyre inkább tervek nélkül érkeznek, nem átmeneti szállást szeretnének, hogy végre lezuhanyozhassanak és ágyban alhassanak, hogy aztán már menjenek is tovább, hanem egyre többen úgy kérnek helyet, hogy „addig, amíg a háború véget nem ér”. De senki nem tudja, ez mikor lesz. Csak biztonságban akarnak lenni, ennyi a tervük – mondja Siewert András, a Migration Aid vezetője.
Vannak olyanok is, akik Lengyelországból jönnek ide, mert az gyakorlatilag már tele van, nincs szálláskapacitásuk. Sokszor már ad-hoc döntéseket hoznak a menekülők, például azért mennek tovább Bécsbe, mert éppen befut egy busz, ami oda visz. Tapasztalata szerint most traumatizáltabbak az emberek, mint korábban, akkor ugyanis még azért jöttek, hogy elébe menjenek a bajnak, most viszont konkrétan a háborús területekről érkeznek, egyre keletebbről. Lehet látni, hogy egyre több a stresszes, feszültebb, nehezebben kezelhető gyerek, egyre több a kisírt szemű anyuka. Próbálják tartani a kapcsolatot férjükkel, aki otthon maradt, és amikor nem érik el, összeomlanak. Sokan már nem tudják a gyerekeket kezelni, hiszen a traumatizáltság velejárója egyfajta beszűkült tudatállapot; néha felügyelet nélkül mászkálnak a kicsik, akkor próbálnak az önkéntesek segíteni.
– Az látjuk viszont, hogy nő a bizalom a menekülőkben a magyarok iránt. Nyilván van bennük egy kis bizalmatlanság a felajánlott szállások, fuvarok iránt, és ez jó, hiszen volt példa emberkereskedők felbukkanására – így Siewert András. – Nyilván nekik is vannak Facebook-csoportjaik, ott is terjednek a hírek, amelyek egy része igaz, egy része pedig nem. De az elmúlt hetekben nagy fokú bizalomépülést tapasztalunk, ma már sokan úgy jönnek ide, hogy hallottak rólunk.
Lerombolt otthonok
A BOK-ban bóklászva már alig-alig találni magyarul beszélő menekülőt, valóban többen jönnek a harcok közeléből, most már inkább angol nyelvre váltunk, ha nem akarjuk feltartani az elfoglalt tolmácsokat. Natalija épp időben hagyta el Dnyiprót, Ukrajna negyedik legnagyobb városát két gyerekével, mielőtt ostrom alá vette volna az orosz hadsereg. A menekülésük sem volt könnyű, egy másik vonatnak, ami a városból indult aznap, három vagonját lőtték ki, férje aggódva hívta őket, mert nem lehetett tudni, melyik vonattal történt az incidens. Persze, ő nem jöhetett velük, most otthon arra vár, hogy behívják. Amikor erről esik szó, Natalija elsírja magát. Nagyon aggódik, de igyekszik nem gondolni erre. Szerinte egy évig is eltarthat a háború, kit tudja, mi történik a férjével ennyi idő alatt. Vannak barátaik a hadseregben, akiknek elmondása alapján nem olyan jó a helyzet, mint ahogy a tévében, a hírekben hallani. Amikor elköszönünk tőlük, nagyon sok szerencsét kívánunk. Egyebet nem tehetünk. Lehet adni szállást, ennivalót, menedéket, de apát vissza nem.
Viktorija Mikolajivból jött, ahol már lőnek és bombáznak, a ház, ahol neki is lakása van, romokban hever, szomszédaival öt napot töltöttek egy pincében. A moldáv határnál tudott kijönni, aztán Románián át érkezett ide. De ez a sok viszontagság és veszteség inkább csak a keserű félmosolyában látszik, a gondosan sminkelt, igényes ötvenes nő akár munkába is indulhatna ma reggel – nem pedig Lengyelországba, ahová készül.
Egy háromgyerekes családdal is találkoztunk – ebben az esetben az apákat kiengedik az országból –, ők Ecuadorba tartanak a barátaikhoz, az anya angoltanár. Onnan jöttek, „ahol minden elkezdődött”, az első heteket a szülőknél töltötték, távolabb a harcoktól, de közben a házukat lerombolták, a kutyájukat lelőtték, és – ahogy a környéken élők tapasztalták – az oroszok elvitték a jobb módú épületekből az eladható árucikkeket is, mint például a tévét: felpakolják teherautókra, és kiviszik őket az országból. Családtagjaik egyelőre élnek, de a barátaik, ismerőseik közül sokan „már nincsenek itt”, ahogy az anya fogalmaz. Miután már szüleinél is megkezdődtek a bombázások, veszélyben érezték magukat.
– Eredetileg azt gondoltuk, hogy nem fog kiterjedni a háború más területekre. Végül beláttuk, hogy el kell indulni. Már nem tudtunk aludni, sem enni, egyáltalán semmit sem csinálni, minden percben halálfélelmünk volt. Hajléktalannak érzem magam. Mindent újra kell kezdenünk, semmink sincs – mondja Elena, nem is elkeseredve, nem is rezignáltan, inkább csak visszafogott szomorúsággal. – Nem tudjuk eldönteni, meddig tart a háború, csak annyit tehetünk, hogy imádkozunk.
