Vármegyék könyve

Torontál

Hazánk déli részében, a Tisza-Maros déli szögében terült el kilencezerötszáz négyzetkilométeren, az átlagos megyenagyságnál kétszer nagyobb területen. Lakóinak száma 1891-ben közel hatszázezer lélek volt, mihez még bő ezerfőnyi katonai népesség járult. Soknemzetiségű vármegye volt, a lakosok tizenhat százaléka lévén magyar, harmincegy német, ugyanannyi szerb, tizenöt százalék román, valamint egy százalék szlovák és két százalék bolgár. Ennek megfelelően hitet is többfélét vallottak, ám meglepő, hogy reformátust egyáltalán nem talált az 1891-es népszámlálás, viszont ezernégyszáz nazarénust számba vett. 

A nagy vármegye tizennégy járásra oszlott, volt benne egy törvényhatósági joggal felruházott és két rendezett tanácsú város, valamint százhatvannégy nagy- és ötvenhárom kisközség. A települések általában véve nagyok voltak, kétezernél többen száztizennégyben laktak. Legnépesebb volt Nagykikinda huszonháromezer, a székhely Nagybecskerek huszonkétezer, Pancsova tizennyolcezer, Szerbnagyszentmiklós és Zsombolya tízezer, Mokrin és Melence kilencezer, Aracs nyolcezer, Révaújfalu és Törökbecse hétezer lakossal. 

A közművelődés az előző századfordulón nem állott jó lábon, a lakosság fele nem tudott írni-olvasni, és a tanköteles gyerekek tizenöt százaléka nem látogatta az iskolát. A vármegyében összesen közel négyszáz tanintézet oktatta a tanulókat, közte három gimnázium, egy földművesiskola, tizenegy ipari és kereskedelmi iskola, két állami felső kereskedelmi, öt polgári, két felsőbb és háromszázhatvankét elemi népiskola, valamint száznégy óvoda. A különböző iskolákban közel háromszáz könyvtár működött kereken ötvenezer kötettel. A szellemi élet Pancsován, Nagybecskereken és Nagykikindán központosult. 

Torontál a Nagyalföldhöz tartozott, annak is legmélyebb fekvésű része volt. E kiterjedt síkság keletről nyugat felé lassan aláereszkedik, és tenger fölötti magassága mindenütt kevesebb száz méternél, csak a Berzava folyótól délre eső, nagy terjedelmű Delibláti homokpuszta vagy más néven Bielo brdo képez jóval magasabb fekvésű, hullámos területű feltérséget, melynek magassága százötvenhét méterig is emelkedik.

A vármegye folyóvizekben igen gazdag. Déli részén a Duna a határ, melynek partjai alacsonyak, és számos holtág és ér keresztezi a közeli vidéket. Az egykor legmocsarasabb részt, az úgynevezett pancsovai öblöt az előző századfordulón lecsapolták, és a bukovinai csángók letelepítésére használták fel. A Tisza a vármegye nyugati határát jelölte, a Maros az északit. A többi folyóvíz mind északkelet-délnyugati irányban szeli a vidéket, így a Béga, melynek folyását két csatornával (lecsapolási és hajózási csatorna) szabályozták, a Temes és a szintén csatornázott Berzava, mely a Moravicai- és Teréz-csatorna vizeit veszi magába. Nagyobb mocsarai voltak az alibunári és ilancsai. Torontál ásványos forrásai közül az ivándai keserűvíz és a melencei Ruszanda-tó említendők. 

Története 

Az őskor óta lakott vidék a XI. században még a hatalmas Csanád várispánsághoz tartozott, abból vált ki többek között Keve vármegye, melyből pedig Torontál a XIV. században. Ekkor az ország egyik legkisebb vármegyéje volt, Becse székhellyel. A mohácsi vész után Szapolyai országrészéhez tartozott. A nagyváradi béke megkötése és Szapolyai halála után Izabella tartománya lett, Erdéllyel lépett államjogi kapcsolatba, és annak határvidéke volt. A Ferdinánd és Izabella között 1551-ben kötött diószegi egyezség folytán Torontál vármegye is urat cserélt, de 1552-ben Temesvárt elfoglalván a török, vele együtt ez a terület is a hódoltság része lett. A folytonos pusztítások miatt Torontál vármegye annyira elnéptelenedett, hogy még a neve is csakhamar feledésbe merült. 

A visszafoglalás után az új hatalom néptelen vidéket, úgynevezett rontott kultúrtájat talált itt, rosszabbat tehát a teljesen vad állapotnál. A XVIII. század elejéről való felmérések nagy kiterjedésű posványokat, tavakat, lakatlan fövenysivatagokat és csak apró, részben elhagyott vagy egészen néptelen falvakat mutatnak benne. Legelhagyatottabbak voltak a becskereki és pancsovai kerületek. 

A Habsburg-kormányzat a visszaszerzett területet nem csatolta vissza a magyar koronához, az még hatvanhárom évig egyedül a bécsi udvartól függő külön tartományt képezett. A gyakorlatilag lakatlan vidékre hamarosan megérkeztek az első telepesek, ám az ide telepített lakosság legnagyobb része az egészségtelen környezet, elsősorban a mocsarak miatt elterjedt malária áldozata lett. Így pusztultak ki két év alatt a spanyolok, kiket III. Károly Barcelona vidékéről telepített ide, úgyszintén az első német települők közül is igen sokan. Nem sikerülvén a kormánynak tiszta német települőkkel betelepíteni a vidéket, szívesen látta a szerbeket is, kik nagy számmal szállották meg a vármegyét. A telepesek legfontosabb munkája a vízrendezés volt, a mocsarakat sorra lecsapolták, a járványokat ezzel visszaszorították. 

Az újjászervezett Torontál vármegye ünnepélyes felavatása és a megyei tisztviselői kar beiktatása 1779 nyarán ment végbe. Az 1848-as szabadságharc alatt a vármegye déli részeiben eleinte a szerb felkelők jutottak uralomra, és kivált a perlaszi és tomaseváci táborokból ki-kitörve sok kárt és bajt okoztak a vármegye magyar lakóinak, mígnem az újonnan alakított magyar honvédségnek Kis Ernő, Vetter és Damjanich alatt erős küzdelmek után sikerült őket e két fészkükből kiostromolni és Pancsováig visszaszorítani. 

A szabadságharc leverése után Torontál vármegyét is elszakították az anyaországtól, a felállított Szerb Vajdaság és Temesi Bánságnak lett kiegészítő része. 1860-ban a Vajdaság megszűnt, Torontál ismét megalakult, tíz évre rá a déli területeit elfoglaló Határőrvidéket is felszámolták, 1876-ban pedig a kikindai szerb kerület is megszűnt, és Torontál elnyerte a millenniumkor ismert formáját. 

Gazdasági élet 

A vármegye ásványos kincsekben nagyon szegény volt, köve sem akadt, csak téglakészítésre alkalmas agyag fordult elő helyenként. A városokban és nagyobb községekben az ipar és kereskedés is élénk volt. Az ipar jelentős ágai a selyemipar, malomipar, sörgyártás, ecetgyártás, szeszfőzés (háromezer kis szeszfőzőben), építőipar, téglagyártás, mészégetés és bőripar voltak. A háziipar többek között pamut- és gyapjúszövetet, valamint kosarakat és vesszőből font kocsioldalakat állított elő. A kereskedelem és forgalom központjai Nagybecskerek, Nagykikinda, Pancsova, Zsombolya és Törökbecse voltak, a kereskedelem főbb cikkei gabona, élő állatok, fa, szalonna, zsír, nyersbőr, építőanyagok. A hiteligények kielégítésére huszonnégy bank és földhitelintézet, negyven takarékpénztár és huszonhét szövetkezet szolgált. 

A vármegye talaja általában véve igen gazdag, Torontál egyike volt hazánk legdúsabb búzatermő helyeinek. Érthető módon a mezőgazdaság elsősorban búzát termelt, továbbá kukoricát, ellenben zab és árpa kevesebb, rozs és kétszeres alig fordult elő. A gabona legnagyobb piacai Nagybecskerek, Nagykikinda, Pancsova, Párdány és Zsombolya voltak. Termeltek még repcét, burgonyát, kevés kölest, lent, kendert, rizst és hüvelyes veteményt. Aránylag jelentős volt a dohánytermelés, legkivált a törökkanizsai, cseneji és zsombolyai járásban. A szőlőművelésnek a filoxéra előtt sem volt nagy jelentősége, a termelt bor csak helyi fogyasztásra szolgált. A gyümölcstermelés a helyi szükségletet sem volt képes fedezni. A megyének erdeje igen kevés volt, a faszükségletet legnagyobbrészt Krassó-Szörény vármegye óriási erdőségei fedezték, melyekből a fa a Bégán jött le tutajokon, és Pancsován és Törökbecsén került piacra. 

Torontál állattenyésztése virágzott, bár a szarvasmarha tenyésztése inkább stagnált, nagyobb tehenészet Zsombolyán, Csókán, Beodrán, Nagyszentmiklóson működött. A viszonyok leginkább kedveztek a juhtenyésztésnek, a juhállománynak azonban csak negyedrésze tartozott a nemesített fajtákhoz, a többi magyar vagy erdélyi juh volt. Sok juhot tartottak Törökkanizsán, Magyarcernyán, Óbesenyőn, Csatádon, Szerbszentpéteren és Nagyjécsán. A sertéstenyésztés központjai Nagytorák és Osztern, a sertéskereskedésé Tamásfalva, Partos és Csóka voltak. A méhészet fellendülőben volt, közel kétszáz községben huszonhétezer méhkast tartottak számon. Igen jelentős volt a selyemtenyésztés, tizennégyezer család foglalkozott vele, és 1895-ben kétszáz tonna gubót állítottak elő, miből kétszázezer forint keresetük volt, egy család tehát átlagosan évi tizennégy forinthoz jutott ezen az úton. Ennek értékéről tájékoztatást ad, hogy ekkoriban egy katonaló ára háromszáz, egy tehéné nyolcvan, egy mázsa rozsé hat forint körül mozgott, egy okleveles tanító a lakáson felül évi háromszáz forintot keresett, egy bőséges vendéglői ebéd két forintba került. 

Jelentős települések 

Nagybecskerek 

Rendezett tanácsú város a Béga partján, a megye és így számos közintézmény székhelye, a szellemi és anyagi élet központja. Lakosainak száma 1891-ben huszonkétezer fő volt, köztük ötezer magyar, nyolc-nyolcezer szerb és német, valamint összesen ezer szlovák, román és egyéb nemzetiségű. Volt a városnak törvényszéke, közjegyzősége, adó- és dohánybeváltó hivatala, dohányáruraktára, pénzügyőri biztossága és államjószági ispánsága, valamint kegyesrendi szerzetháza és főgimnáziuma, iparos- és kereskedelmi tanonciskolája. Működött itt színház, számos közhasznú egyesület és intézet, többek között a Torontál megyei takarék- és előlegező egylet, a gőz- és gázfürdő részvénytársulat, valamint a hidegvíz, belégzés és savógyógyintézet részvénytársaság. Ipartelepei közül a fűrészmalom és három ecetgyár volt jelentős. 

A település a XIV. században már város, Torontál székhelye, vára fontos végvár, melyet 1551 szeptemberében szálltak meg a törökök. Az 1716-os visszafoglalás során a település gyakorlatilag elpusztult, az elmenekült magyar lakosság helyére eleinte szerbek, később németek érkeztek. Mária Terézia 1769-ben mezővárosi rangra emelte, és az 1788-ban ismét létrehozott Torontál székhelyévé tette. Az 1848-as szabadságharc idején szerb felkelők kétszer is pusztították. 

Nagykikinda 

Rendezett tanácsú város, járási székhely, 1891-ben huszonháromezer lakossal, kik között háromezerötszáz volt magyar, hatezer német, tizenháromezer szerb és pár száz román. Volt magyar gimnáziuma, felső leányiskolája, kereskedelmi és iparostanonc-iskolája és szövőiskolája, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, telefonállomása, posta-takarékpénztára. Itt jelent meg a Torontáli Közlöny és a Délvidék című hetilap. Kereskedelme és forgalma élénk volt, gabonakereskedelme és malomipara jelentős. 

A XV. századtól ismert, ekkor még magyar lakosságú településre ebben a században számos török elől északra húzódó szerb család telepedett. A hódoltság alatt a település elpusztult, majd szerbekkel települt újra. A hódoltság után székhelye volt a róla nevezett kiváltságos szerb kerületnek, melyhez kívüle még Mokrin, Keresztúr, Jozefova, Karlova, Basahíd, Frányova, Melence, Kumánd és Taras községek tartoztak. Ezek szerb lakosságának legnagyobb része 1752-53-ban népesítette be a községeket, amidőn a tisza-marosi határőrvidéket felszámolták. Az 1876. évi közigazgatási reform a kerületet Torontál vármegyébe kebelezte, és a lakosság a kincstári földeket magához váltotta. 

Pancsova 

Törvényhatósági joggal felruházott város, járási székhely a Temes bal partján. Lakóinak száma 1891-ben tizennyolcezer fő volt, köztük kétezer magyar, hétezer német, nyolcezer szerb, valamint összesen ezer szlovák, román és horvát. A város szabályosan és csinosan épült, volt két szép tere, a Ferenc József és az Erzsébet tér, középületei közül nevezetesebbek a díszes kéttornyú szerb templom, az újabb szerb templom, a városháza, az állami gimnázium és a városi kórház. Volt királyi törvényszéke, sajtó- és járásbírósága és adóhivatala, továbbá állami főgimnáziuma, polgári iskolája, állami és szerb felsőbb leányiskolája, tanonciskolája, számos közhasznú egyesülete. Iparvállalatai közül említendő volt három ecetgyára, több gőzmalma, téglagyára és nagy állami selyemfonógyára. 

A település viszonylag új keletű, első írásos említése a XV. századból való. A hódoltság része volt, csupán 1716-ban sikerült visszafoglalni, ekkortól a Temesi Bánság egyik kerületének lett a székhelye. Folyamatosan települtek bele németek. A Katonai Határőrvidék felszámolása után Torontál vármegye része lett, és 1873-ban megkapta a törvényhatósági jogot. 

Szerbnagyszentmiklós 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben tízezer lakossal, köztük ezerötszáz magyar, háromezerötszáz német, négyezer román és ezer szerb. Élénk iparos község volt földműves- és tanonciskolával, takarékpénztárral, népbankkal, ecet-, likőr- és sörgyártással, élénk gabonakereskedelemmel. Itt találták 1799-ben azt a híres aranyleletet, melyet egy időben Attila kincsének neveztek. A huszonhárom aranyedényből álló, páratlanul gazdag kincs eredete máig vitatott, legvalószínűbben VIII. századi avar fejedelmi együttes lehet, amelyet birtokosa hosszú idő alatt, több forrásból gyűjthetett össze. 

Törökbecse 

Nagyközség, járási székhely a Tisza partján, Óbecsével szemben 1891-ben hétezer lakossal, köztük ötezer magyar, kétezer szerb. Volt járásbírósága, közjegyzősége, takarékpénztára, két ecetgyára, fűrészmalma, vasúti és gőzhajóállomása, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Az 1850-es években egyike volt hazánk legfontosabb gabonapiacainak, utóbb a Tisza áradásai következtében kereskedelme csökkent. A Tisza egyik szigetén láthatók Becse régi várának romjai, melyet a törökök 1551-ben elfoglaltak. Itt verte meg Perczel Mór honvédtábornok 1849. április 24-én a Theodorovics alatt küzdő osztrák-szerb sereget. 

Zsombolya 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben közel tízezer lakossal, köztük hétszáz magyar és kilencezer német. Volt adóhivatala, dohánybeváltó hivatala, tanonciskolája, a Paulai szent Vince-nővérek intézete, kereskedelmi és iparbankja, népbankja, takarék- s hitelegylete és takarékpénztára, konyakgyára, hengergőzmalma, számos egyesülete, igen élénk gabonakereskedése és lóvásárai. A gróf Csekonics család nagy uradalmának központja volt az Ybl tervei szerint épített gyönyörű kastélya (Csitó-kastély), körülötte mintagazdasággal. A hajdan Chombolnak nevezett község törökök által történt elpusztítása után 1766-ban Hildrand kamarai tanácsos új községet telepített. A zsombolyai uradalmat a XVIII. század végén a mezőhegyei állami ménest is alapító Csekonics József tábornok vette meg a kincstártól, utódjai az előző századfordulón is birtokolták a huszonnégyezer hektárnyi nagybirtokot.