– Miért a csuvasok és kik ők?

– Kodály – rokonok után kutatva – sokat böngészte a Szovjetunióban kiadott népdal gyűjteményeket, s néhány csuvas dalgyűjteményre is rábukkant, teli magyaros dallammal. Ezekből 1947-re egy 140 dalból álló füzetet állított össze Ötfokú zene IV. címmel, amiből aztán annak idején még Kínában is tanultak a gyerekek. Nem csodálkoznék, ha ez még ma is így lenne. Kodály azt vallotta, hogy a magyar ember előbb jut el a világzenéhez Csuvasföldön át, mintha egyenesen nyugatra menne, sőt azt is, hogy a csuvas zene a magunk megismerését mélyíti. Budapest és Gyergyó közt így kívánt csuvas fából is hidat verni. Jelenleg ez a hidunk is csonka, mintha valami szennyes áradás sodorta volna el. Kodályon túl pedig az én munkámhoz közvetlenül Vikár László és Bereczki Gábor gyűjtései, s az utóbbi nyersfordításai vezettek, ők Kodály biztatására bejárták azt a Volga-vidéket, ahol Julianus barát még magyar ajkúakat talált. Itt, tatár, baskír, udmurt, mari és orosz szomszédságban élnek a bolgár-török nyelvű csuvasok. Olyan háromszáz közös szavunk van, sok közös dallamunk, illetve vagy harminc helységnevük is őrzi a mi nevünket, így a Mozsar, Madzsar… Ám amiért igazán elkezdtem velük foglalkozni, vagyis amiért a bolondjuk lettem, az a rokondicsérő sördalnak nevezett műfajuk. Ez a csuvas egy különleges észjárású banda, ha sört lát, rögtön a rokonai jutnak az eszébe. Nekünk inkább a focimeccs, de ha egy csuvas a sörre néz, a szeme könnybe lábad, hogy milyen jó, hogy neki rokonai vannak! És erről énekel! Nagyon érdekeltek ezek a dalok, fordítgattam őket, s ebből lett a Rokonok söre című könyv. Na de, új lendületet vett az ügy ama keserves 2004. december 5-én. Akkor megráztam magam: gyerünk énekeljük őket, mert ha a csuvasok arra használják, hogy veszekedő testvéreket békítsenek ki egymással, talán mi is elérünk vele valamit. Tudom, nem sokat, de ha az ember bajt lát, odaugrik, próbálja elkapni az éppen orra bukót. A csuvasoktól nem nemzeti identitást akarok tanulni, Zrínyi, Balassi, Széchenyi, Petőfi, Ady, Sinka népének holtig van mit tanulnia sajátjaitól is, inkább csak alkalmas oltóanyagot látok az ő végtelen rokonszeretetükben.

– Hogyan kapja el az orra bukót?

– Az egyik csuvas sördal azt mondja, hogy amikor az Etil (Volga) síkos partján jársz, s fűzfát látsz, öleld meg, hogy meg ne csússz. Ha pedig az utcán jársz, és rokont látsz, öleld meg azt a rokont, mert csak így lehet megkapaszkodni ebben a sikamlós világban. Egy másik dal a rokonok kunyhóját hegynek, a belépést hegymászásnak, a velük való beszélgetést pedig szárnyon sikló repülésnek festi: „Sziklát másztam, felhágtam, Szárnyán szálló sast láték, Kunyhó kapuján béjöttem, Jó rokonokkal szót válték.” Megint másik meg azt állítja, hogy a rokonság hallja csak meg, melyik az igaz szó, és melyik a hazug. Te egyedül nem hallod. Ez a nép így próbálja védeni magát a felbukás ellen, ezer hasonlattal sulykolja beléd, hogy becsüld a tieidet. Ezt szeretném minden ablakba én is belopni itt, Magyarországon.

– Világhírű költőjük, Gennadij Ajgi azt is mondta, ha ezek a sördalok nem lettek volna, a történelem már rég lefújta volna a csuvasokat a térképről. Hogyan lehetnemzetmegtartó erő éppen a sör, s hogyan kapcsolódhatott össze a sör és a rokonság?

– Hunnadi Ajgi volna az ő tisztességes neve, ami azt jelenti, hogy „Hunok fia” „Az, ami”. De nem engedte meg a névadó ünnepség vezetője, mondván, ilyen név nincs. Ajgi is segítségemre volt, hogy megtaláljam ebben a kultúrában a fő utcát, a sördalt. Mint egy iránytű. A világirodalom ilyen kis népekkel nem ér rá foglalkozni, ezért a maga kérdésére ma még hiába keresünk választ. Érdemes inkább a csuvas emberekhez fordulni. Ahogy az ő életükben a rokonlátogatás és az ünnepélyes sörivás csak együtt képzelhető el, úgy költészetükben is páros fogalom lett rokonság és sör. Na, a sörkultúrába aztán bele se menjünk, olyan gazdag és érdekes. Ott még élnek a régi magyar sörfőzés nyomai. Mindenféle sörük van, még gyerekeknek való is, az egész világuk erre épül, ehhez kötődnek az ünnepeik, szokásaik, a címerükben is komló van, sőt a sörfőzéshez külön táncrendjük alakult ki.

– Sörtánc?

– Igen, például amikor a kovász a hordóba kerül, a gyerekek magasra szökve táncolnak körülötte, hogy a sör is induljon meg, forrjon, erjedjen. De mikor a hab már a tetejit ostromolja, s kezd a hordóból lopózkodni kifelé, a ház asszonya csoszogó táncot jár, alig emeli a talpát, úgy csitítja a sört, hogy vonuljon csak szépen vissza. Ehhez is mindenféle tréfás szokás kötődik, mert ha mégis kifut, akkor a menyecske is kikapós, azt mondják. Imádságaik is vannak, a sör megnyitásakor a sörhab istenéhez, a komló apjához, anyjához szólnak. A mulatság éjfelin pedig szokás, hogy feláll a gazda, s akkor leborulnak a fiatalok, megfogják a lábát az öregnek. Na, akkor az öreg a mulató ifjaknak azt mondja: „Falubeli szót haza ne hozzatok, hazai szót faluba ne hordjatok, áldottak legyetek, állva domb, ülve falu legyetek, ketten feküdjetek, hárman keljetek!” Ilyen kedves ravaszságokat. Akkor ragyognak, köszönik a tatának, s még táncolnak egyet az ő tiszteletére. Persze ezek a szokások ott se mindenütt vannak meg. Az ő világuk is megváltozott. Ilyenekért Subaskartól, a fővárostól odább kell utazni.

– Nálunk van valamiféle rokondicsérő népköltészet?

– Maga a rokon szó is ritkán fordul elő a magyar népdalokban. A magyar ember nem szivesen dicsér szembe, inkább csipkelődik azzal, akit szeret. Erdélyben sokszor laktam házaknál, nagy élmény volt számomra, hogyan piszkálják egymást reggeltől estig a legnagyobb szerelemben, boldogságban élő párok. Nagy nyelvi leleménnyel. Látszólag zsörtölődés, valójában rózsás beszéd ám az, a tüske látszik, az illata érzik. Emellett még ma is élő szokás Erdélyben a kaláka, amikor az egyik rokon megsegíti a másikat, például együtt építik fel a házát. Rokondicséret ám az is. Veszekedések is vannak persze, hogyne volnának, minden nép kóstolta a testvér-viszályt, széthúzást, csak a szerencsések ezt, ha lehet, szakrális szövegekbe emelik, a szerencsétlenebb népek pedig dokumentálják.

– Szokott ön is írni mesét?

– Még nem írtam, de már szaladt a számra. Ha valami megérint, vagy mondjuk fejbe vág, és nem tudok aludni, akkor egy kis idő alatt több jelenetből összeragad egy mese. Egymásra úsznak a képek, sziget képződik, kialakul valami történet, nevezzük mesének.

– Van mese a meséről?

– Bőven. Tervem, hogy egyszer korongra gyűjtsem ezeket az ars poétikus meséket. Most meg fog előzni egy nagyon kedves észt mesemondó ismerősöm, Piret Peer, akivel sokat beszélgettünk ezekről. De mintha tejtestvérek lennénk ám! Ezek a mesék a mesemondóról szólnak, arról például, hogy miért köteles akkor is felmutatni a tudományát, amikor semmi kedve hozzá. Vagy arról, hogy a mesék, amiket ismer, csupán nála vannak, nem az övéi, hanem a közösségé, ő a kincstárnok, aki tili-tologatja, fényesítgeti őket. Egy ír mese szerint ha nem változol át saját meséid szereplőivé, ott, mindenki előtt, akkor az még csak félmunka, akkor te még nem mondtál mesét. Ebben a mesében a mesemondó kifogy a meséiből, de nem ér rá búsulni, mert egy falábú koldus a mankójával tisztességesen fejbe vágja. Na ettől szépen összezsugorodik, formás kis kannyúl lesz belőle. Iszkiri, neki a futásnak, irány az ég alja! Igenám, de kedves kutyája nem ismeri meg a gazdit, utána iramodik, elkapja a torkát, hozza vissza. A koldusnak! Az újra fejbe veri, kannyúlból megint mesemondó lesz. „Ha ilyeneket tudsz csinálni”, lihegi szegény az öregnek, „akkor inkább ölj meg, én ezt a játékot nem akarom végigjátszani”. „Mi bajod van”, így az öreg, „tudtad, mit érez a nyúl, mikor kutya szájában van? Mesemondó vagy, és még ezt sem tudod”. Na, már volt miről meséljen. Tiszta nyereség, szép nap volt! Tehát ilyen, finom műhelytitkokról szólnak ezek. Jó lenne összegereblyézni őket egyszer, engem is érdekel, hogy mibe keveredtem, ki vagyok, mi vagyok.

– Mit kell tudni a mesemondónak?

– A legnehezebb, hogy a közönséget általában az ember csak pár másodperccel a műsorkezdés előtt látja meg. És hiába mondják, hogy nem lesznek gyerekek, ha ott szaladgálnak, akkor ott vannak. Először is pillanatok alatt föl kell mérni, kit kínzol a meséddel, milyen a füle. Ha kell, eszerint gyorsan meg kell változtatni a műsort. A színművészetben nincs ilyen, hogy kiírták: „Vízkereszt, vagy amit akartok”, s akkor körbenéznek, ja, hát ennek a közönségnek kár, hát akkor legyen csak „Amit akartok”. Emellett fegyelmezd magad! Ha azt hiszed, hogy azért, mert megalázva mondasz mesét, meg is vagy alázva, tévedsz. Ezt érdemes végiggondolni, amikor tíz perce úgy beszélsz, hogy senki nem figyel, sétálgatnak, eszegetnek, mert rossz volt a szervezés, itt, előtted telefonálnak. Haza lehet futni, vagy ordítani az emberekkel, hogy szörnyűek vagytok. Na csak ettől kíméljen meg az Isten. Nekifogni, megragadni a figyelmüket! Szeretni őket. Azt kell újra és újra megpróbálni. S vannak csodák, eszegető, verekedő, hátat mutató társaságnak is sikerült már elhitetni, hogy ezek a mesék most is jók. Félbehagyott leves, kilöttyent bor, kinyíló tekintet, zsebrevágott telefon… olykor ilyen rózsákat terem a türelem.

– A humor jó eszköz.

– Nagyon jó. Habár nem egyetemes. Szegény Jónásnak azért volt nehéz, mert ezt a „Kedves Ninive, elpusztulsz!” dolgot lehetetlen a humor felől megközelíteni. Csak pusztulást, vagy hiábavalóságok hiábavalóságát kiáltani nem lehet. Illetve lehet, csak ahhoz ember kell. Ugyanakkor bizonyos gondolatok humorba ágyazása már ünneprontás, szentségtörés, vagy éppen árulás is lehet. Ezek a humor korlátai. Viszont például a remény feltalálásában, ami sosem ünneprontás – igen jól fog a derű.

– A felnőtteknek is kell a mese. De miért?

– A mesevilág valamikor nem mesevilág volt, hanem hit, tudás… meg csiki. Régen mindenféle tudást úgy adták át, hogy történetekbe foglalták. Felsorolni is lehet, melyik csillag hol van az égbolton, de úgy nehéz megjegyezni. Ha viszont történetté formálod, a hallgatóság, a közösség is bekerül a csillagok közé. Így már felejthetetlen. Aztán a mese lehet törvénytár is. A Mátyás királyos mesék köre például a magyar nép tökéletes etikai kódexe. Tessék elolvasni, és kiderül, hogy mit gondolt a magyar ember a jó vezetőről, kit viselt el maga felett szívesen. Egyszer jött egy francia tévécsatorna, hogy forgatnának a visegrádi várról, Mátyás királyról. Hát, mentünk ki Visegrádra, s ezek kétségbe estek, hogy mi lesz itt, három kő egymáson, ezt két perc alatt lefilmezik, ők eddig olyan várakról forgattak, ahol az asztal hétszáz éve úgy volt, azt onnan el nem mozdította senki! Mondtam nekik, most egy kicsit beszélgessünk, mit tud Mátyásról a magyar nép. Egyik mese a másik után, a tolmács fáradhatatlan, hát a franciák hanyatt estek, azt mondták, ez kincs. Királyi kincs! Vár sehol, de a lelkekben felépült egy hatalmas, pompás és erős várkastély. Csak azt sajnálták, hogy kamerával ugye az ilyesmit nehéz rögzíteni. Nahát ilyen a mese. Amíg ember a földön van, a mese érvényes, mert a tapasztalat és a remény a fundámentoma. Arra épül. És sokszor igen magasra.

Fehérváry Krisztina

(A beszélgetés rövidített változata a Demokrata 2008/49. számában jelent meg.)