Közeleg a döntő csata

A cikk eredetileg a Demokrata hetilap április 6-ai számában jelent meg.

Az isztambuli orosz–ukrán béketárgyalások múlt heti negyedik fordulója után egy pillanatra sokak számára úgy tűnhetett, hogy karnyújtásnyi közelségbe került a béke. A házigazda török külügyminiszter minden eddiginél nagyobb haladásról beszélt, az ukrán delegáció béketervvel állt elő, az orosz fél pedig bejelentette, hogy jelentősen csökkentik a katonai aktivitást Kijev és Csernyihiv térségében. Emellett a tárgyalás részvevői meglebegtették Vlagyimir Putyin és Volodimir Zelenszkij találkozójának lehetőségét is.

Aztán gyorsan kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását, és a háború hetedik hetében sem nagyon körvonalazódik a béke. Háborúban eleve nem szokás, hogy a felek félidőben békét kössenek. Általában inkább kikényszerítik. Ennek adott esetben két módja van. Ha a megtámadott fél visszaveri az agresszor előrenyomulását, ellentámadásba megy át, vagy legalábbis hosszú, egy idő után vállalhatatlan állóháborúra kényszeríti ellenfelét. A másik, az erőviszonyokat nézve reálisabb forgatókönyv, hogy az erősebb fél megtöri az ellenállást, így a gyengébbnek nem marad más választása, mint a kapituláció.

De ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk inkább a Minszkből Isztambulba áthelyezett béketárgyalásoknál. A helyszín megváltozása egyáltalán nem elfogadhatatlan Moszkva számára, ám azért egyértelműen Kijev sikerének könyvelhető el. No és természetesen az egyre aktívabb török diplomáciáénak, amely számára komoly presztízsnövekedést hozna, ha a közvetítésével születne meg a béke Ukrajnában. Ezért aztán Isztambul mindent megtesz annak érdekében, hogy előrevigye a tárgyalásokat, és eme erőfeszítéseinek jegyében érthető módon a valós helyzetnél optimistábban kommunikálja az álláspontok közeledését is.

Az egyértelmű eredménynek tekinthető, hogy az ukrán fél immár konkrét javaslatokkal állt elő, és ezekben vállalná az ország jövőbeni semlegességét. Mindezt szilárd biztonsági garanciákért cserébe, akárcsak az atomfegyvermentes státust. Egészen pontosan azt, hogy nem lesz tagja semmilyen katonai szövetségnek, illetve nem hozhatnak létre a területén támaszpontokat idegen országok. A probléma a garanciával van, Kijev ugyanis ezt alapvetően a NATO tagországaival és a kollektív védelemről szóló ötödik cikkelyhez hasonló képzeli el. Ám ez nem csupán Moszkva számára elfogadhatatlan, de az amerikaiaknak és a briteknek sem nagyon fűlik hozzá a foguk. A Krím és a Donbasz státusát közben 15 évre befagyasztanák jelenlegi állapotában, és ez idő alatt a felek megállapodnának arról, mi is legyen a végső megoldás. Kijev elképzelései szerint bármilyen megegyezés előfeltétele a teljes körű tűzszünet elrendelése, a vitás kérdésekről népszavazást tartanának, és ehhez e logika alapján az orosz csapatoknak a két ominózus régió kivételével ki is kellene vonulniuk Ukrajnából. Egyik feltétel sem tűnik jelenleg életszerűnek, arról már nem is beszélve, hogy az ukrán javaslatban egy szó sem esik a demilitarizációról, a nácimentesítésről vagy az orosz nyelv státusáról.

Moszkva ebbe aligha mehet bele. A közben a hatalom mögé felsorakozó – Vlagyimir Putyin népszerűsége a februári 71-ről márciusban a független felmérések szerint is 83 százalékra nőtt, a háború, pontosabban a „különleges műveletek” elfogadottsága 75 százalékos – orosz társadalom már az isztambuli békülékeny hangulatot sem értette, az ukrán javaslatok elfogadása pedig biztos népharagot váltana ki. Logikusan merülne fel ugyanis a kérdés, hogy akkor mi szükség volt egyáltalán Ukrajna megtámadására. Az orosz lakosság is szívesen lezárná a háborút, de nem az ukrán feltételek alapján. Így sokan azt sem nagyon értik, hogy miért adta fel Moszkva a Kijev környéki frontokat. Még inkább elbizonytalanítják a jelenlegi lépések Ukrajna orosz ajkú és orosz etnikumú polgárait, akik az elmúlt nyolc év Ukrajnájában is sokat szenvedtek, ennek ellenére a háborút, lakóhelyük pusztulását a legkevésbé sem kívánták, az viszont már végképp elfogadhatatlan lenne számukra, ha Moszkva otthagyná őket a háborútól frusztrált és oroszgyűlölővé vált ukránoknak. A Kreml tehát nem nagyon tehet mást, mint addig folytatja a háborút, amíg katonai értelemben ki nem kényszeríti politikai céljai elérését. Győzelemre van ítélve, ehhez pedig meg kell törnie az ukrán ellenállást, sőt alighanem Ukrajna egy részének megszállásától sem tekinthet el.

Pedig jó eséllyel nem ezt tervezték. A Kreml több jelből ítélve gyors lefolyású hadműveletekkel számolt. Abban bíztak, hogy a Kijevnél ledobott kommandósok az 1979-es kabuli forgatókönyvhöz hasonlóan három nap alatt megdöntik a hatalmat, feláll egy bábkormány, közben csapást mérnek a katonai infrastruktúrára, a lakosság ellenállását legyűrve ellen­őrzésük alá vonják az ország stratégiai pontjait, Ukrajna elfogadja a semlegességet, a demilitarizációt, és ezzel lényegében megvalósul az úgynevezett nácimentesítés is. Ezekhez a villámháborús tervekhez igazították a támadó hadsereg létszámát és összetételét is. Az ukrán haderő és a titkosszolgálat azonban felkészült egy ilyen típusú hatalomátvételre, amely a helyi és országos vezetés első két napban tapasztalt bizonytalankodását látva feltehetően ennek ellenére sikeres lehetett volna, ha hol segítve, hol kemény kézzel irányítva nem áll ott Zelenszkijék mögött Amerika. De nemcsak úgy általában, hanem kiképzői és tanácsadói révén közvetlenül is. Kijev kommunikációs stratégiáját érezhetően most is értő amerikai profik alakítják, és a hadvezetés szintén számíthat nemcsak felderítési információkra, de hasznos tanácsokra is.

A kijevi hatalomátvétel elmaradt, az orosz erők az első napokban ennek ellenére gyorsan haladtak előre. Gyorsan elérték Kijevet, és különösen délen volt dinamikus és hatékony az előrenyomulás. Nemsokára azonban kiderült, hogy az ellenállás nagyobb a vártnál, így az orosz erők a felőrlés és a kifárasztás taktikájára álltak át, és immár szisztematikusan elkezdték rombolni a fegyver- és hadianyagraktárakat, a katonai célú üzemeket és az üzemanyagdepókat is. A nagyobb városok közül azonban csak Melitopolt és Herszont vonták ellenőrzésük alá, és elhúzódó városi harcokban a végéhez közeledik a Donbasz és a Krím szárazföldi összeköttetése miatt kiemelkedő stratégiai fontosságú Mariupol ostroma. Kijev, Harkiv vagy Mikolajiv azonban kemény diónak bizonyult, még a körbezárásuk sem fejeződött be, és az első számú cél, a Donbasz „felszabadítása” is a vártnál lassabban halad.

Az orosz stratégák ezért most ide, a Donbaszra összpontosítanak. Ennek érdekében feladják a Kijev környéki állásokat, védelemre rendezkednek be, a város ostroma egyelőre biztosan lekerült a napirendről, és a cél az itteni ukrán erők lekötése. Közben folyik az egységek cseréje, feltöltése és átcsoportosítása a délkeleti frontra. Ha ez befejeződik, akkor a Donbaszban megkezdődhet a legnagyobb szárazföldi összecsapás a második világháború óta. Itt ásta be magát az ukrán hadsereg legütőképesebb, jelenleg mintegy ötvenezer katonája, és őket akarják most Kramatorszk és Szlavjanszk körzetében bekeríteni, majd megadásra kényszeríteni vagy felmorzsolni az orosz és szeparatista erők. Véres összecsapások várhatók, hiszen az ukránok is megpróbálnak Kijev térségéből 10-15 ezer katonát áthelyezni Dnyipro körzetébe, hogy aztán innen az orosz bekerítést oldalba támadva megpróbálják felmenteni a donbaszi főerőket. Mindkét fél megtesz majd mindent, hogy dűlőre vigye dolgot, illetve a másik oldalról ezt megakadályozza. Ez a csata ugyanis alapvetően megváltoztathatja a háború dinamikáját. Amennyiben az orosz csapatok közelednek a céljuk felé, már ezzel párhuzamosan megindulhat az offenzíva délnyugatra Mikolajiv, északra pedig Harkiv irányába.

Ezzel az orosz hadsereg nemcsak az északi front feladásával és a Belgorod elleni ukrán támadással a renoméján esett csorbát köszörülné ki, de a győzelem körvonalazhatná a háború eddig kissé homályos katonai céljait is. Általa megszerezhetnék ugyanis az Ukrajnán belüli egyik fő civilizációs törésvonal mentén a Harkivtól Chișinăuig húzott vonaltól délre fekvő, alapvetően orosz ajkú országrész feletti ellenőrzést. Ha azonban nem sikerül a Donbaszban lévő ukrán főerők semlegesítése vagy legalább bekerítése, az az orosz műveletek kudarcát és ezzel együtt Moszkva vereségét jelentené. A csata mindkét lehetséges kifutása közelebb hozza a háború végét, de az erőviszonyok és a jelenlegi helyzet alapján az valószínűsíthető, hogy a tárgyalásokon Moszkva diktálja majd a feltételeket.