A nép forradalma

– Létezik a világhálón egy úgynevezett „Tanári adatlap”, amelyen az egyetemi hallgatók értékelhetik az előadóikat. A 2010–15 közötti időszakra vonatkozóan professzor úr is kapott érdemjegyet a diákjaitól. Mit gondol, milyet?

– Nem ismerem ezt az oldalt…

– A hallgatók a felkészültségtől és az előadásmódtól a tárgy hasznosságán át a segítőkészségig valamennyi szempont alapján jelesre értékelték a teljesítményét.

– Hadd idézzem ezzel kapcsolatban egyik régi oktatóm szállóigévé vált bölcsességét: „Professzorrá kinevezik az embert, de tanárnak születni kell.” Én mindig is tanárnak tartottam magam.

– 1956 őszén 13 éves győri diák volt. Mire emlékszik a korabeli eseményekből?

– Az egyik tanárunk jött be az osztályterembe azzal, hogy „gyerekek, kitört a forradalom!”. Aztán terjedni kezdett a hír, hogy október 25-én délután demonstráció lesz a városban. Petőfi versein felnövekvő nemzedékként diáktársaimmal együtt mi is lelkesen mentünk a tüntetésre, nem maradhattunk otthon. Vittem négyéves öcsémet is, akire gyakran vigyáztam, míg a szüleim dolgoztak. Ma is magam előtt látom, amint a városháza előtt gyülekező nép leveri a vörös csillagot a téren lévő emlékműről. Ezek után a börtön épülete felé haladó tömeg a „Szabadítsuk ki a rabokat!” – felkiáltást skandálta. Majd hirtelen lövések dördültek. Mindannyian nagyon megrettentünk, kétségbeesetten próbáltam védelmezni az öcsémet. Gyerekfejjel fel sem fogtuk, hogy pontosan mi történik, akkor még nem tudtuk, hogy sortűz dördült el. A tragédiába forduló felvonulás egész életre szólóan mély nyomokat hagyott bennem. Az október 25-ei győri sortűznek ugyanis több civil áldozata is volt. Ráadásul később annak is a szemtanúi voltunk, ahogy a bőröndjüket cipelő, menekülő emberek a nyugati határ felé tartva örökre elhagyják Magyarországot.

– Hogyan tudták értelmezni ezeket az élményeket?

– Mai fejjel talán nem könnyű megérteni, de sem a sortűz, sem a forradalom, illetve annak leverése nem volt és nem is lehetett a közbeszéd tárgya. Ha beszéltünk is róla magunk között, nem tudatos politikai állásfoglalásként. Az események feldolgozásával lényegében magunkra maradtunk.

– Hogyan kezelték a helyzetet a családban?

– Otthon sem politizáltunk. Mindenkinek megvolt a maga baja, és mindenki élni akart. Aztán októberben robbant a bomba. Anyám sikolya ma is kísért: „Végre vége.” Aztán kezdődött minden elölről.

– A Széchenyi-díj odaítélésénél az indoklás szerint az 1956-os forradalomról, szabadságharcról és a megtorlás éveiről, valamint az ’56-os hősök tevékenységéről publikált, eddig feltáratlan forrásokra támaszkodó kutatásait, illetve az új történészgenerációk kinevelésében elért eredményeit méltányolták. Mióta kutatja az ’56-os eseményeket?

– Friss diplomásként a Hadtörténeti Intézetben dolgoztam, ahol a második világháború alatti magyar antináci polgári ellenállást kaptam kutatási témaként. Ez azonban némi félreértéshez vezetett, ugyanis akik a feladatra kijelöltek, a polgárit úgy értették, hogy nem katonai ellenállás, én meg úgy, hogy polgári, azaz nem kommunista szembeszegülés. Amikor fény derült a nézetkülönbségre, finoman szólva jelezték, hogy munkahelyet kellene változtatnom. Így kerültem a Művelődéskutató Intézetbe. Itt jelent meg kézirat gyanánt – mivel hivatalosan nem lehetett – az első, még nem tudatosan, de már ’56 előzményeit érintgető tanulmánykötetem, Variációk egy fogalom értelmezésére címmel, 1982-ben.

– Milyen összefüggést talált a háború alatti antináci polgári ellenállás, illetve az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörése között?

– A két világháború között felnövekedett egy nem feltétlenül azonos demokráciafelfogású fiatal ellenzék a Turul Szövetségen belül, az úgynevezett „Turul-ellenzék”, akiknek gondolkodását alapvetően a nemzeti függetlenségre, illetve az egyéni szabadságra való törekvés határozza meg. Társadalmi változást sürgettek. A 30-as évek vége felé ez az ellenzék már nyitott a paraszt- és munkásfiatalok felé is, így szélesebb társadalmi mozgalommá vált. A parasztszármazású fiatalok tanítási programját is felvállaló csoportjuk 1939-ben Bolyai Kollégiumként vált ismertté. A Turulból kinőtt társaság tehát politikailag nem volt homogén közösség, hiszen Bajcsy-Zsilinszky Endrétől Szent-Györgyi Albertig sok mindenki belefért, de a függetlenség, a tulajdonhoz való jog és a szabad vallásgyakorlás kérdésében egyet tudtak érteni.

– Mi történt a Turullal 1945 után a Rákosi-rendszerben?

– A szövetséget 1945-ben feloszlatták. Egyes kivételes tagjai a hatalom árnyékában politikai karriert futottak be, mások megbízhatatlan személyként B-listára kerültek, többeket perbe fogtak, ellehetetlenítettek. Sokan megjárták a recski kényszermunkatábort is. Szinte törvényszerű volt, hogy 1956-ban újra egymásra találjanak. A valahai huszonévesek közül később többen is a forradalom és szabadságharc fontos személyiségeivé váltak, köztük Jónás Pál, Zimányi Tibor, Kardos László, Kiss Sándor, Benkő Zoltán, Nyeste Zoltán, Sztáray Zoltán és Horváth János. S akik még éltek, a 80-as, 90-es években is jelen voltak a politikában.

– 1956-ra csalódott, megsebzett generációvá váltak?

– Pontosan, hiszen korábban hittek a nemzetépítésben, abban, hogy olyan polgárokként élhetnek, akik közösen gondolkodnak az ország jövőjéről, de ki kellett ábrándulniuk. Óriási különbség van abban a tekintetben, hogy egy állam lakosaiként vagy egy nemzet polgáraiként éljük-e az életünket.

– Több könyvet is írt a forradalom és szabadságharc mártírjainak tevékenységéről. Az első, Tóth Ilonáról szóló kötet 2007-ben, a második 2015-ben jelent meg, előbbit lányával, Kiss Réka történésszel közösen írta. 2020-ban szerzőtársaival, Kahler Frigyessel és Riba Andrással a mártír miniszterelnökről, Nagy Imréről is publikáltak kötetet, A snagovi tükör címmel. A kiadvány alcímére utalva milyen ecsetvonásokkal járulnak hozzá a politikus pályaképéhez?

– Én a magam részéről tisztelem Nagy Imre politikai pályafutását, de tudni kell azt is, hogy éppen a forradalom időszakában jelentek meg Budapesten a „Nagy Imrov” falfirkák is. Megegyezésre törekvő, de kommunista politikus volt, akinek céljai nem teljesen azonosak a nép, köztük a Corvin közi, Móricz Zsigmond körtéri, Széna téri felkelők vagy éppen a vidéki forradalmi bizottságok akaratával. A Pártközpont ’56-ja nem egészen ugyanaz, mint a Corvin köz ’56-ja. Míg Nagy Imre értékelhető megoldásokat képzelt el a szocializmus konszolidációja érdekében, addig a nép többet akart. Ahogy a kötet ajánlásában is szerepel, a forradalmárokat és Nagy Imrét nem a nézetazonosság rendeli egymás mellé, hanem az a sors, amelyet Kádár szánt neki. A halál, a mártíromság…

– Előadásaiban rendre hangsúlyozza, hogy a forradalom nemcsak a közvélemény által ismert mártíroké, hanem a népé. Ezért olyan fontos, hogy Nagy Imre és mártírtársai 1989-es újratemetésekor a Hősök terén ott volt egy hatodik koporsó is?

– Így van. A névtelen koporsó az ismeretlen mártíroknak állít emléket, és a „vezér nélküli felkelésnek”, ahogyan Németh László az Emelkedő nemzet című írásában nevezte a forradalmat 1956 novemberében.

– Kiemelne egy olyan forráskutató munkát, amelynek eredménye drámai erővel hatott önre?

– Az 1990–94 között működő, Kahler Frigyes vezette Történeti Tényfeltáró Bizottság égisze alatt kezdtük el kutatni az 1956-os forradalom és szabadságharc alatti sortüzek történetét. Óriási döbbenet volt számomra, hogy a közvélemény által is ismert Parlament előtti, tiszakécskei, illetve mosonmagyaróvárival együtt összesen több mint hatvan sortűz dördült el országszerte a felkelt társadalom ellen a hatalom fegyvereiből. Ez is hozzátartozik a teljességhez. Lényegében ekkor kapcsoltam össze tudatosan a gyerekkori élményeket a történeti forrásokon alapuló kutatásokkal. Máté Mária, Halász Ödön, Szabó Béla, tehát a fiatal győri áldozatok mártírhalálának körülményei emberileg is nagyon megérintettek. Halász Ödön csak két évvel volt idősebb nálam. Azt is sikerült kikutatni, hogy a 15 éves ipari tanuló édesapja egészen a 70-es évekig hiába harcolt azért, hogy 1956-ban meg-
gyilkolt fiának elégtételt szerezzen. Történetét a Kahler Frigyessel közösen írt Kinek a forradalma? című könyvünkben részletesen taglaljuk.

– Mit gondol, meddig kínálnak még témát a szakembereknek a forradalom és szabadságharc eseményei?

– Ha az unokáim történészek lesznek, úgy vélem, még nekik is bőven jut majd kutatnivaló.

– Nem félt a 70-es, 80-as években ezzel a témával foglalkozni?

– Jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy bennem már akkor harcos ellenálló vér buzgott, de sokkal inkább valamiféle belső kényszer irányított.

– Önt is megfigyelték?

– Igen, jelentettek rólam. Az egyik kartotékon belső ellenzékként, a másikon meg már kompromittált értelmiségiként hivatkoztak rám.

– Miért?

– A munkáim elég nagy feltűnést keltettek a nyugati magyar emigrációban. 1984-ben, amikor először kiengedtek a Hollandiai Mikes Kelemen Kör rendezvényére, találkoztam is az emigráció képviselőivel, csakúgy, mint későbbi amerikai utam során vagy azokon az alkalmakon, amikor az érintettek néhány évtizeddel az ’56-os események után elkezdtek hazalátogatni. Egyszóval a nyugati kapcsolataim miatt soroltak a „kompromittált értelmiségi” kategóriába, de nem háborgattak. Azt azonban mindnyájan tudtuk, hogy annak a bizonyos vörös vonalnak az átlépése a Kádár-rendszerben is következményekkel jár.

– Mondana erre egy példát?

– 1972. március 15-én, a Magyar Történelmi Emlékbizottság 1942-es háborúellenes tüntetésének harmincadik évfordulóján akkora tömeg gyűlt össze Budapesten, hogy az emberáradat egyik vége a Vörösmarty térnél, a másik a Petőfi szobornál állt. A csoportosulásra a karhatalom tömegoszlatással és letartóztatásokkal válaszolt.

– Ön szerint van alapja annak, hogy az orosz–ukrán háborút az ’56-os magyar történésekkel állítják párhuzamba?

– Én ezt erőltetett felvetésnek tartom.

– Mit gondol Magyarország jelenlegi szerepéről az orosz–ukrán konfliktusban?

– Egyetértek a miniszterelnökkel abban a kérdésben, hogy hazánknak nem szabad beavatkoznia. Ugyanakkor a jelenlegi gyakorlathoz híven továbbra is kötelességünk megadni mindenfajta humanitárius segítséget a menekülőknek, ukránoknak, magyaroknak egyaránt.