Az emberiség százéves kudarca

Ha egy hétköznapi ember a világháború kifejezést meghallja, könnyen az 1939-ben kitört második világégés jutna eszébe, elsősorban az unásig ismételt Adolf Hitler és Winston Churchill nevének emlegetésével. Az első, a Nagy Háború azonban mintha feledésbe merülne az emberi emlékezetben, legalábbis keveseknek jutna eszébe II. Vilmos német császár vagy Herbert Henry Asquith brit miniszterelnök szerepe. Ezekhez a kevesekhez tartozik Szalay-Berzeviczy Attila, A Nagy Háború százéves nyomában – Szarajevótól Trianonig című kétkötetes könyv szerzője, aki ugyan az 1914-ben kezdődött esemény centenáriumáról nyolc évet késett a könyv kiadásával, a sors mégis úgy hozta, hogy ahogyan 2014-ben, úgy most is aktualitást nyerjen a megjelenés. 

– Az I. világháború okainak, körülményeinek és következményeinek a megértése sokat segít az emberiségnek a harmadik világégés elkerülésében – mondta kérdésünkre a szerző, aki szakmáját tekintve eredetileg közgazdász, de fotográfusként is tevékenykedik; ez pedig vissza is köszön a könyvben, hiszen öt kontinens 57 országának 1700 színes fényképét tartalmazza az alkotás. De miért volt fontos, hogy ne csak az európai történések kerüljenek feldolgozásra? 

– A folyamatok megvizsgálásához elengedhetetlen, hogy széles perspektívában lássuk ezt az időszakot, hiszen csak így érthetjük meg azokat az érdekütköztetéseket, amelyek az európai folyamatokhoz vezettek. Sok olyan könyv jelent meg, amely egyetlen egy helyszínnel foglalkozik, Magyarországon például Galícia vagy Isonzó szolgáltatja a témát. Azonban sajnos nincs olyan alkotás, amely a Falkland-szigetektől Szamoáig vizsgálná az első világháború eseményeit – jelezte Szalay-Berzeviczy. 

Hogy milyen párhuzamot lehet vonni az 1914-et megelőző korszak és a mostani időszak között, azt az Európában bekövetkező folyamatok sorrendje határozza meg: egy viszonylag hosszú „boldog békeidőszak” után ugyanis az emberiség hirtelen a háború és a járvány kellős közepén találta magát, amelyre szinte egyáltalán nem volt felkészülve.

Ma is érezzük a hatását

A több száz éve kirobbant konfliktussorozatnak ma is vannak utórengései. 

– Azért sem tekinthető teljesen lezártnak a Nagy Háború, mivel a trianoni békeszerződés által kisebbségbe került kárpátaljai magyarok a mai napig nem élvezhetik jogaikat a 2014-ben meghirdetett és jelenleg is tartó ukrán nemzetiségi politika miatt, amely előidézte az ukrán–magyar-viszony megromlását – mondta a könyv bemutatójának panelbeszélgetésén Demkó Attila biztonságpolitikai szakértő, a Mathias Corvinus Collegium Geopolitikai Műhelyének vezetője. 

Beszélgetőtársa, Szakály Sándor történész szerint Trianon egyike volt azon békekötéseknek, amelynek döntéshozói nem ismerték a mértékletességet, és a mérhetetlen arrogancia, valamint a saját érdekek túlzott előtérbe helyezése egy újabb konfliktust eredményezett. 

– A versailles-i békeszerződés elfogadhatatlan maradt Németország számára, hiszen köszönhetően a gazdasági világválságnak és a jóvátételi fizetéseknek, a harmincas évek nagy vesztese lett. Így nem véletlenül merülhetett fel a határkiigazítás és a hadiipari fejlesztés igénye, amely kapcsán 1935 hozta meg a fordulópontot: a brit–német flottaegyezmény megkötésével Németország mintegy 342 ezer tonnával megnövelhette flottája térfogatát, s így a franciával csaknem egyenlő, de jóval korszerűbb hadiflottát építhetett ki. 

Egy évvel később Hitler elrendelte a német haderő újbóli telepítését a Rajna-vidékre, majd visszaszerezte a németektől elcsatolt Saar-vidéket, valamint elfoglalta Ausztriát. Ekkor tudatosult a legtöbbeknek, hogy a döntéshozók valamit elrontottak – mutatott rá a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója. 

Azonban nem Németország húzta a legrövidebbet az 1918-as világháborús vereségével. Az Osztrák–Magyar-Monarchia soknemzetiségű birodalmából több kisebb, szintén soknemzetiségű államot hoztak létre a párizsi békeszerződésekkel, amelynek közepén helyezkedett el Ausztria és Magyarország, körülötte pedig a csehekből, szlovákokból, ruszinokból, németekből és magyarokból álló Csehszlovákia, a szászokból, románokból és magyarokból álló Románia, ma pedig az az Ukrajna van, ahol orosz és magyar kisebbségek is élnek. Így nem véletlen, hogy olyan államokat hoztak létre az első világháború után, amelyeknek a határai az elhelyezkedésüknél és a mesterséges keletkezésüknél fogva vitatottak lesznek. 

Sőt, ez nemcsak Európára, hanem többek között Afrikára is igaz: Szakály szerint nem véletlen, hogy a brit és francia döntéshozók egyenesen húzták a határokat a kontinensen, mivel nem érdekelte őket, hogy milyen népcsoportok alkotják a térséget, illetve egy esetleges keveredés milyen következményeket vonna maga után. Ma már talán ismertebb tény, hogy az első világháborút követő igazságtalan rendezkedés magában hordozta a másodiknak az eljövetelét. Ráadásul a második világégés végéhez közeledve, a Nyugat 1943-ban Teheránban, 1945-ben Jaltában és Potsdamban Sztálinnak adta Kelet- és Közép-Európát, alapot adva a Szovjetunió területi gyarapodásának és a keleti tömb létrejöttének. A történész szerint ebből a szétosztásból következett az az 1991-es felbomlás, amely okozta az Ukrajnában kialakult konfliktust.

Brit ígéretek

Ugyan Szalay-Berzeviczy Attila a háborút a „demokráciák és az autokráciák közötti versengés legszörnyűbb szakaszának” nevezte, amelyből szerinte „a demokrácia kerül ki győztesen”, Demkó viszont úgy vélte, hogy sokszor az erősebb és a legjobban mozgósító hatalom győzedelmeskedik, függetlenül a politikai berendezkedéstől. 

– Habár az Egyesült Államok sok tekintetben erősebb, mint amilyen a Brit Birodalom valaha is volt, nem biztos, hogy tíz vagy húsz év múlva is hasonlóan aktív lesz a kontinentális hatalom külpolitikája – érvelt a biztonságpolitikai szakértő. 

Azonban az Egyesült Államok nem mindig számított szuperhatalomnak: 1917. április 6-ig az izolacionista, azaz az elszigetelődés politikáját követte, mígnem Woodrow Wilson amerikai elnök a háborúba való belépés mellett döntött. 

De mi vezethette rá a kontinentális hatalmat arra, hogy három év után feladja semlegességét? Történt, hogy 1916-ban a britek új áttörési pontokat próbáltak nyitni a törökországi Gallipoliban, valamint az Európát Ázsiától elválasztó Dardanellákon, illetve a Közel-Keleten, hogy felvegyék a harcot az egyébként arabokat és zsidókat is üldöző Oszmán Birodalommal szemben. Az antant oldalán harcoló Husszein bin Ali mekkai emír vezetésével az arabok leszármazottai, a hasemiták elindultak a muszlimok első számú zarándokhelyétől Palesztina felé és fokozatosan szorították vissza a németekkel szövetséges törököket, ezzel kirobbantva az arab felkelést. A britek eközben más megoldást is kerestek, mivel belpolitikai gyengülésük miatt érezhető volt, hogy Oroszország kilép a háborúból. Ebben a zsidók is segítségükre voltak, akik végül a briteknek köszönhetően telepedhettek le Palesztinában. 

A Lloyd George vezette brit kormány végső megoldásként az Egyesült Államokat kívánta meggyőzni, hogy lépjenek be a háborúba, amelyhez azokat a Washingtonban nagy befolyással bíró zsidókat bízta meg, akiknek megígérte a Szentföld átadását. Ugyanakkor a béketárgyalásokból kihagyták azokat az arabokat, akiknek köszönhetően megadásra kényszerítették az oszmánokat. Volt olyan terület, amelyet a világháború során az antant három különböző államnak ígért oda. A nagy veszteségeket elszenvedő franciák megkapták azt a Szíriát, amely koronaékszer volt a hasemiták számára. Habár az arabok megkapták a Közel-Kelet máig legbékésebb országát, Jordániát, a világháború utáni békeszerződés évtizedekre szolgáltatott sérelmi alapot, és megágyazott a mai napig nem csillapodó izraeli–palesztin konfliktusnak.

Nem lesz újabb 1914

Természetesen, látva a többségében az első világháborúban gyökeredző konfliktusokat, adódik a kérdés: lesz-e újabb világháború, hasonlóan 1914-ben? 

– A nukleáris fenyegetettség garancia arra, hogy ne legyen világégés, hiszen az első és második világháború idején nem volt olyan lehetősége, hogy teljesen elpusztítsa a másik nagyhatalmat. Azonban nem zárható ki, hogy az orosz–ukrán konfliktus ne terjedjen tovább valamely irányba – mondta Demkó Attila. 

Szalay-Berzeviczy úgy vélte, hogy a világháború kockázata magas, miután a nagyhatalmak mindkét oldalon felsorakoztak katonáikkal, de amíg a NATO nem avatkozik be Ukrajnában, vagy az oroszok nem támadják meg a katonai szövetség valamelyik tagállamát, addig ez nem következhet be. 

Szakály Sándor sem tartja valószínűnek, hogy egy NATO–Oroszország háborúra kerülne sor. 

– A katonai szervezet nem köteles megvédeni a tagsággal nem rendelkező ukránokat, mivel nem érte azt eddig sérelem az oroszok részéről – érvelt a történész, sőt úgy vélte, ha az ukránok hasonlóan átadnák az oroszok által követelt területeket, mint 1944-45-ben Finnország, akkor a helyzet megoldódna.