Ukrajna újjáépítése
„A rombolás törvényszerű és előkészítő része egy nagystílűbb teremtő tervnek.”
(Borisz Leonyidovics Paszternak)
Amit leromboltak, azt újjáépítik. Aminek a helyén már csak kőhalom áll, annak helyébe újat emelnek. Így természetes ez. Történelmi ismereteimből felsejlik, hogy az 1945-ben és 1956-ban rommá lőtt Budapest helyreállítását milyen ösztönös segíteni akarással támogatta Nyugat-Európa és az Amerikai Egyesült Államok. Elviekben persze, de az is valami.
***
Nyilván akkor a helyzet sokkal bonyolultabb volt, lévén, hogy a kétpólusú világrend egymásnak feszülése következtében már a II. világháborút lezáró első békeévek után ránk köszöntött a hidegháború vészes korszaka, s ez bizony azzal fenyegetett minket, hogy kitörhet a III. világháború. A helyzetet súlyosbította a nagyhatalmak egymás utáni atomhatalommá válása, aminek következtében már a hagyományos háború mellett az atomháború veszélye is Damoklész kardjaként függött fejünk felett.
Ám a Nyugat felénk való jó szándéka segített eloszlatni a jaltai és a teheráni konferenciák eredményei táplálta kezdeti kételyeinket, hiszen az USA és Nagy-Britannia áldásával valóban szovjet gyarmattá váltunk ugyan, de a Sztálin- és Rákosi-féle direkt segítségnyújtás kiemelt minket a borzalmakból. Jó, hát ennek az volt az ára, hogy új borzalmakba taszítódtunk, de ezt az árat is hajlandóak voltunk megfizetni a béke érdekében. Nyilván azoknak egy kicsit nehezebb volt, akik Magyarországot Szibériában építették újjá, de a nagyobb jót tekintve még így is jól jártunk, hiszen az új hatalomnak nem annyira az életünk kellett, mint inkább a szívünk, a lelkünk, az elménk és az engedelmességünk.
***
Most pedig szépen újjáépítjük Ukrajnát. Na, jó, nem éppen most, hanem miután Putyin katonái házról házra járva megsemmisítik az ellenállásnak még az írmagját is, nem törődve azokkal a fanyalgókkal, akik a fejükre olvassák: „lám, villámháborút akartatok, aztán hogy odab*sztunk”. Mert ez a bizonyos villámháború az orosz hadvezetés fejében sosem létezett. Soha. Egyetlen pillanatig se. És akinek lenne még bármiféle kételye arra nézvést, hogy az oroszok így vagy úgy, de elérik a céljukat, azok sürgősen támaszkodjanak meglévő történelmi ismereteikre. Hiszen nem sok olyan ország van, amelyik elmondhatja magáról, hogy megalakulása óta soha, egyetlen külső hatalom nem tudta sem legyőzni, sem elfoglalni. Mindezek pediglen nem oroszbarát (vö. ukranofób) tények, hanem egyszerűen csak tények.
Szóval szépen újjáépítjük Ukrajnát. Mind, ahányan EU-s tagállamok vagyunk. És hát lesz némi amerikai gyorssegély, mint anno az a Marshall-terv volt, amiből mi a csehszlovákokkal vagy a románokkal ellentétben egy centet se kaptunk, viszont helyette rákerültünk az igencsak impozáns COCOM-listára, minek következtében sokáig a zsebszámológép volt irodáinkban és iskoláinkban a legmodernebb számítástechnikai eszköz. Mindeközben pedig szovjet felszabadítóink a sorsunkat egykor eldöntő nagyhatalmi konferenciák árnyékában olyan jó kedvvel, bőséggel engedték rá fáradt olajukat Hortobágy lankátlan mezeire, hogy attól Greta Thunberg kisírhatna egy második magyar tengert, immáron valóban sósat.
***
De az egyetlen lényeg, hogy újjáépítjük Ukrajnát. És nincs az a magyar, aki azt merné mondani erre, hogy lóf@szt! Mert mind érezzük, hogy ez így való, ezt így kell. Közösen. Ahogy eddig is. Hiszen miután a lassan millión felüli Ukrajnából hozzánk menekültet elszállásoltuk, s arányait tekintve az EU-tól megkaptuk a segélynyújtás költségeinek egyhuszadát, ami bangladesi szemmel nézve igencsak szép pénz, s miután segélyszállítmányainkkal hozzájárultunk, hogy Nyugat-Ukrajna kárpátaljai régiója ne szenvedjen hiányt az alapvető élelmiszerekből és higiéniai cikkekből, természetesen GDP-arányos NATO-fejlesztési kötelezettségünk mellett a zsebünkbe nyúlunk, és odaadjuk, amink van. Egyesek tán még abbéli kételyeiket is hajlandóak lesznek jégre tenni, miszerint a háború célja lehetségesen magának a rombolásnak, illetve a rombolást végző eszközöknek a használata volt, pontosan az újjáépítés távlati tervét előkészítendő.
Mondják, hogy a keresztény ember gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. És segít, ahol tud, hiszen nem földi tálentumokat kell gyűjtenünk, hanem olyan kincseket, melyeket az Égi Hazába is magunkkal tudunk vinni. Így határozva meg létünk értelmét abban a kontinensnyi mikrokozmoszban, ami valóságos tulajdonunk ebben a siralomvölgyben, a halál árnyékának völgyében. Harkiv, Pripjaty, Bucsa, mind-mind dicsérni fogja hazánk nagylelkűségét, amit látva aztán az unió népakarattól függetlenül kinevezett, egyszóval választatlan bürokratái is díjazni fognak. Hiszen a napi többezres menekültáradat befogadását, vagy a botrányok nélküli tiszta és szabad választást is a tőlük megszokott reakcióval fogadták.
***
Hát egye kánya! Építsük újjá Ukrajnát!
Erről pediglen eszembe jut, amikor 1741-ben a csinos, fiatal Mária Terézia – karján a hathónapos József trónörökössel – nemeseinket kérlelte a Pozsonyi Országgyűlésen, hogy mentenék meg szeretett Monarchiánkat a poroszok gaz fenyegetésétől!
A főurak pedig könnyekkel szemeikben egyként kiáltottak fel:
„Életünket és vérünket királynőnkért!”
Hogy aztán a fáma szerint bajszaik alatt imígyen mormogjanak:
„De zabot, azt nem!”
Amely incidens teljes bizonyossággal legendaszámba sorolható, ugyanis a rendelet célja pontosan a katonai ellátmány folyamatos biztosítása volt, azt meg nem volt épeszű főrend, aki ne helyeselte volna.
***
A fordított analógia kedvéért azonban tekintsük igaznak, vagy legalábbis lehetségesnek ezt a szólást!
Ennek mentén pedig hajlamos vagyok azt mondani: ha a „zab” az ára, hogy ne életünket és vérünket adjuk, ez az ár nyögvenyelősen ugyan, de megfizethető.
Csak legyen már végre béke!
