Menekültek cigányúton

Németországban a müncheni átmeneti tábor vezetése április 13-án azt jelentette, hogy a náluk tartózkodó kétezer roma menekült magatartása, agresszivitása félelemkeltő. A cseh belügyminiszter, Vít Rakušan egy nappal később ugyancsak a Csehországba menekült romák erősen kifogásolható viselkedésére, a 20-30 fős családok vagy csoportok randalírozására hivatkozva kilátásba helyezte, hogy amelyik cigány származású ukrán menekültnek magyar útlevele is van, az a továbbiakban ne számítson cseh védelemre, illetve ingyenes segélyekre. Eközben az egyik Pest megyei település, Tápiógyörgye polgármestere higiéniai elhanyagoltsága, illetve kéregető és munkakerülő viselkedése miatt egy 12 tagú családot zsuppoltatott vissza a budapesti elosztóközpontba.

Váratlanul csikland arcon az áprilisi napsugár, miközben két világsláger között az egyik kereskedelmi rádió hírmondója tudatja velem, hogy április közepéig az idegenrendészet adatai szerint több mint 14 ezer ukrán menekült adott be menedékkérelmet Magyarországon. Tévúton járnak, ha azt hiszik, kolbászból van a kerítés, mondom magamban, miközben rájövök, én is eltévedtem a Tápiógyörgyére vezető úton. Miután tálca sörrel a hóna alatt helyes irányba állít Tápiószelén egy osztrák rendszámú autó vezetője, még elmondja, maga is vállalkozó, aki négy ukrán burkolót alkalmaz a gödi Samsung-gyár építkezésén. Elégedett a munkájukkal, pedig csak egy beszél közülük magyarul, mondja búcsúzóul.

– Nekünk nincs velük ekkora szerencsénk, mi inkább a rövidebbet húztuk, legalábbis eddig – tessékel irodájába Varró István polgármester. Azt állítja a 3700 lelkes faluról, hogy feléjük azért is könnyű eltévedni, mert ez a vidék Pest megye Nyírsége. – A fejlesztés reményében és természetesen együttérzésből úgy gondoltuk a testülettel közösen, hogy a lehetőségeinkhez mérten befogadunk menekülteket. Az elmúlt néhány hét alatt összesen harminchárman kaptak ingyenes ellátást és otthont a faluban, köztük három nagy család. Mára csupán tizenketten maradtak. A többi vagy megszökött, vagy nekem kellett őket visszaküldenem Pestre.

Az első, a hattagú Varga família február 29-én vonattal érkezett Csapról kis szatyrokkal, de nagy reményekkel. Ők a mai napig az egykori orvoslakás beépített tetőterében élnek. A férfi már a háború előtt betanított zsaluzóként egy szolnoki vállalkozónál dolgozott, az asszony pedig tegnap volt a munkaügyi hivatalban, takarítói állásra vár. Négy gyermekük rendszeresen jár iskolába. Őket egy Harkivból érkező fiatal egyetemista páros követte, akik magyarul nem beszélnek és akik néhány nap múlva Angliába utaztak tovább.

Aztán március 12-én jött ide kisbusszal és Pesten összeállított nagy csomagokkal az a héttagú kárpátaljai cigány család, akik a község nyári ifjúsági táborában kaptak önálló szállást, és akiket három nap múlva mégis elhagyott az édesanya. Arnold, a megcsalt férj és apa siratta az asszonyt, némelyik gyerek kéregetni kezdett, a hivatal dolgozói pedig, élükön Nagyné Bíró Adrienn település-üzemeltetési vezetővel, dolgoztak rájuk.

– Gond volt a viselkedésükkel, az étkezésükkel, a tisztálkodással, még a vécé helyes használatával is – mondja tapintatosan az üzemeltetési vezető. – Az anyukájuk, aki az ukrán szeretője miatt hagyta itt őket, néhány nap múlva visszajött, telefonon kicsalta Arnoldot a falu végére, addig a társa kilopta a gyerekeket a táborból. Kértük az édesapát meg a nagy fiát, aki vele maradt, hogy sürgősen keressenek maguknak munkát. Helyette másnapra ők is megszöktek.

A következő négytagú család, Larisszáék Odesszából menekültek és egy kukkot sem értenek magyarul, mégis néhány napon belül a családfő már egy pusztamonostori építési vállalkozónál dolgozott, a nagyfiú pedig rendszeresen járt a kultúrházba, hogy számítógép segítségével ukránul folytassa középiskolai tanulmányait. Azért csak járt, mert két hete az egész család Pusztamonostorra költözött. Rájuk mondta Varró polgármester, hogy az ilyen embereket szívesen fogadják bárhol a világon.

– Eleinte lelkesek és segítőkészek voltak az emberek, de mostanság egyre többször hallani főként a falusi cigány családokról, hogy akik jönnek, sokszor gondozatlanok, képzetlenek, alig beszélnek magyarul, és nagy részük csak enni, lakni szeretne ingyen, nem pedig dolgozni – mondja a napi 27 kilométert kerekező postáskisasszony, akinél többet tán senki sem tud a közösségről. – Nehéz sorsuk lehetett, amiért megértjük és segítjük őket, de azt a zsebdiktátor Zelenszkijt, aki a nevükben követelőzik, meg parancsolgat nekünk, azt nagyon nem szeretjük.

Hasonló segítő szándék vezette a Pest melletti Fót városában Danó Ferencet is, aki kilenc éve szintén Ukrajnából jött ide szerencsét próbálni, és aki félig roma létére ma már, igaz, képesítés nélkül, de önálló szigetelői vállalkozást vezet. Neki Pesten azért nem tűnt feleslegesnek a kezdeti cigányélet, mert Ukrajnában, mióta az eszét tudja, két szelet barna kenyér meg három kanál szilvalekvár jelenti a boldogulást, a jövőt.

– Mikor kitört a háború, megpakoltam a mikrobuszt élelemmel és elvittem a tiszabecsi határra, ahonnan húsz, főleg roma menekültet hoztam a házamba, mert nem volt hová menniük, és mert aki dolgozni akar közülük, annak tudjak munkát adni, ami nálam akad bőven. Korán indulunk az építkezésre két mikrobusszal. Naponta tíz órát dolgozunk, aki rendesen megfogja a kalapácsnyelet, az naponta 16-18 ezret is megkereshet. Rajtuk múlik.

A Danó-féle fóti ház akkora, hogy három szobát és egy ablaktalan pincehelyiséget rendezett be sebtében összevásárolt vaságyakkal, szekrénykékkel a gazda. A húszfős csapatot tulajdonképpen három család, tizenegy gyerek és kilenc felnőtt alkotja. A munkaképesek közül senkinek sincs szakképzettsége, ha dolgozni akar, marad az építőipari segédmunka, esetleg raktári árufeltöltés vagy takarítás.

Nem túl kecsegtető jövőkép sem az érkezőnek, sem a befogadónak, mondta néhány hete dr. Vass György fóti polgármester, akinek az adatai szerint március végén több mint hetven menekültet fogadtak be a fótiak. Mostanság viszont, tudjuk meg a polgármestertől, sok menekült már el is hagyta Danó Ferenc vállalkozót, de a várost is. Akiknek állandó munkát ajánlottak, de gyengének mutatkoztak a felelősségteljes közösségi életre, inkább odébbálltak.

A tápiógyörgyei polgármester hasonló példát említ, amikor arról a három felnőttből és kilenc gyerekből álló családról beszél, akiket Pestről küldött hozzájuk az egyik alapítvány, és akik még arra is lusták voltak, hogy az ifjúsági táborban kapott szállásról időben érjenek oda a száz méterre lévő ingyenkonyháig.

– Naphosszat heverésztek, veszekedtek, szemeteltek, de mosakodni, dolgozni nem akartak – sorolja a polgármester. Akkor telt be nála végképp a pohár, amikor már kéregettek is a faluban, például a helyi cigányoktól cigarettát. – Másnap reggel odamentem hozzájuk és közöltem velük, itt nincs helyük tovább. Vissza is mentek Pestre, onnan majd olyan helyre küldik őket, ahol még nem ismerik a viselkedésüket – summázza kesernyés mosollyal. – Magam azt tapasztaltam, hogy van igazi, és van gazdasági menekült. Az előbbi azért jön, mert a háború útjába került a háza, a sorsa, az utóbbi pedig azért, mert nincsen tisztességes otthona, munkája, sem féltenivalója, sem kötődése.

Akinek hite meg vagyona van, az nem fut. Legalábbis elsőként nem kivándorlással próbálkozik az erőszakkal szemben, hanem a javait védelmezendő megalkuvással, kivárással vagy ellenállással. Vándorbot után eleinte inkább azok nyúlnak, akik vagyontalanok, képzetlenek, kevéssé iskolázottak, ezért céltalanok, vagy akik adósság, családi probléma, bírósági eljárás, netán börtön elől menekülnek. A képzettek, nyelveket beszélők szinte azonnal el tudnak helyezkedni akár nálunk, akár más országokban, míg akiknél a mélyszegénység mélyigénytelenséggel is találkozik, sokkal nehezebb a helyzet, hiszen ők eleve kiszolgáltatottak. Beletörődéssel, vándorlással, törvényenkívüliséggel, mások kihasználásával gondolják túlélni a mindennapokat. Erre a jelenségre mondta az egyik családsegítő Fóton, hogy az évszázados magyarországi cigánykérdés rendezésének a Fidesz-érában látható és mérhető eredményei kerülhetnek veszélybe, ha ez a folyamat az ukrán háborúval erősödik, mert az Isten sem győzi pénzzel.

– A faluban élő csaknem 350 roma közül majd minden felnőtt dolgozik, a gyerekek óvodába, iskolába járnak, rendezett az életük – mondja Adrienn asszony, a települési üzemeltetés vezetője. – Mikor a polgármester és a testület jószívűségének meg a lakosság lelkesedésének köszönhetően megérkeztek az első menekültek, hát a saját pénzünkből vettünk nekik élelmet, aztán mostunk, főztünk, takarítottunk rájuk, hatan, olykor nyolcan is. Sőt, mi fürösztöttük a gyermekeiket is. Később, amikor az önkormányzat pénzzel is beszállt, a falu pedig gyűjtésbe kezdett, akkor aztán megkezdődött a pocsékolás. Szétkenték a mackósajtot, eldobálták a szalámit, miközben napoztak az ifjúsági tábor udvarán ahelyett, hogy munka után néztek volna. Unalmukban képesek voltak összeveszni egy telefonon.

Persze nem minden család ilyen. Vargáéknál, a volt orvoslakás tetőterében a tanítás végeztével már kora délután együtt a család a családfő kivételével. Azt mondja az édesanya, Melinda asszony, hogy az élettársa segédmunkás egy újszászi építkezésen, és naponta megkeres húszezer forintot, ami nagyon nagy pénz. A négy gyerek közül csak a legkisebb, Ádám közös, a többiek apjáról, Sándorról évek óta nem tud semmit. Dorina és Szandra affektálva sóvárog, mert nekik hiányzik a csapi ház meg a masiniszta nagypapa, de anya azt mondja erre, így lesz a legjobb a soruk. Az iskolában szeretik és befogadták őket, mégis naponta beszélnek a Csapon maradt barátnőkkel.

– Odahaza az elektronikai gyárban voltam betanított forrasztó meg tekercselő, mert képzettségem sem nekem, sem az élettársamnak nincsen – emlékszik vissza Melinda asszony. – De amíg én 60 ezer forintot sem kerestem havonta hrivnyában, addig az élettársam több százezret, igaz, egy szolnoki vállalkozónál, ahol most is dolgozik. Tegnap voltam a munkaügyi hivatalban, azt ígérték, én is kapok munkát. Szegényesen éltünk, mégis vágyunk haza, de ez az érzés idővel majd elmúlik. Itt nincs rettegés, idegesség meg szirénázás, most ez a legfontosabb. Janukovics alatt kicsit jobban éltünk Ukrajnában, akkor többet is tudtam vásárolni, és a szüleimmel is segítettük egymást. Zelenszkijre én el sem mentem szavazni, mert az egy paprikajancsi, helyette is szégyellem magam. Ukrajna egy nagy színház. Amíg Kárpátalján csórón éltünk, addig a Kijevből menekülők terepjárón, ölükben kiskutyával érkeztek a határra, és sok volt közöttük a fiatal férfi, mert le tudták fizetni az egyenruhásokat. Volt miből.

A zajos önkormányzati tetőtérből az ugyancsak községi tulajdonban lévő ifjúsági táborba kísér át a települési üzemeltetési vezető, aki sietősre venné a dolgot, mert lassan indulni kell a kicsiért az óvodába. Néhány hete még több mint húszan laktak ott, ahol most már csak a középkorú ukrán Tolek Irina és nyolcadik osztályos fia tartózkodnak, meg a Munkácsról magukkal hozott kutyájuk. Kézzel-lábbal magyarázzák, közben mutogatják is a fiú telefonján, hogyan tanulhat mégis a technika segítségével ukránul Vaszilij egy magyar iskolában. Melinda asszony nyelvi segítségével Irina elmondja, nem tudja, mi vár még rájuk, de maradni akarnak, sőt a lányát is szeretné ide hozni, aki jelenleg Csehországban húzza meg magát a barátnőjénél. Szerinte Vaszilij megtanulja a nyelvet, ő pedig szintén jelentkezett a tápiószelei munkaügyi hivatalban, mert Ukrajnánál, a kétségbeejtő szirénázásnál bárhol jobb lehet. Most a következő feladat, hogy a magukkal hozott kutyát beoltassák és chipeltessék, fordítja nyersben Melinda.

Ugyancsak nyersen fogalmaznak a me­ne­kültek állapotával kapcsolatban a határon, illetve a segélypontokon dolgozó önkéntesek, tolmácsok, ételosztók és orvosok is. Utóbbiak szerint az áthozott kisállatok többsége nincs beoltatva, ezért komoly fertőzésveszélyt jelentenek, akárcsak a gazdáik, hiszen Ukrajnában eddig csupán minden harmadik ember kapott Covid elleni vakcinát, de azok is csak egyszer. A segélyponti háziorvos állítja, gyakori az alultápláltság, a gyenge fizikum, a higiénia hiánya, olykor felmerül a hepatitisz és a tbc gyanúja is, illetve előfordult már tetű- és rühfertőződés is a menekültek között.

Talán azt sem illő előhozni, de a tisztánlátás érdekében mégis beszéljünk róla, hogy a magyarországi jelentős önkéntes és állami segítség hatására megszületett a háborús turizmus. Például Lónyára, de a pesti BOK-csarnokba, újabban pedig akár Münchenbe is azért utaznak térítésmentes jegyekkel egyesek, hogy a nálunk táskákba pakolt ingyenholmit – ruha, játék, konzerv, gyógyszer stb. – otthon pénzzé tegyék. Jönnek a tragédiák szokásos vámszedői hol rongyokban, hol márkás, ukrán rendszámú terepjárókkal, és nyomukban virágzik a pénzváltás, a seftelés, a cigarettaárusítás vagy a lenyúlós munkaerő-toborzás. A potya, akár a politika nem ismer országhatárt. Nem mindenki jön tiszta szívvel, akad, akit zavarkeltő, netán megfigyelő szándékkal küldenek, esetleg konkrét politikai vagy csempészfeladattal. A menekültekkel szoros kapcsolatban álló önkéntesek becslése szerint a kétes indíttatású menekültek száma megközelítően 25-30 százalékra tehető.

A györgyei polgármesterrel, a jegyzővel és Adrienn asszonnyal rövid összegzést készítünk az önkormányzati irodában. Ha mind a 33 menekült itt maradt volna, az naponta és személyenként – fűtés, világítás és lakbér nélkül – ötezer forintjába kerülne a falunak, azaz naponta összesen 165 ezerbe, havonta pedig csaknem ötmillióba, ami még akkor is nagyon sok, ha figyelembe vesszük a 104/2022 (III. 12.) Kormányrendeletet, amelynek értelmében személyenként és naponta négyezer forint támogatás járna a településnek. Ugyanakkor joggal kérdőjelezné meg a falu erőfeszítéseinek értelmét az a szomorú tény, hogy a 33 menekültből néhány hét alatt összesen tizenkettő mutatkozott hajlandónak és képesnek az önálló életre, míg a többiek máshol, másként keresnek vagy nem keresnek boldogulást.