Hirdetés

– Horthy-nosztalgia, irredentizmus – vádolták ezekkel önöket, amikor 35 évvel ezelőtt elkezdték a húszas, harmincas évek dalait játszani?

– Szerencsére nem, pedig a polgári Magyarország zenéjét idéztük meg a Kádár-kor legvégén. Óriási bűnnek tartom, hogy egy korszak kulturális értékeit egybemossák a korszak politikájával; hazánk két világháború közötti polgári kultúrája azért vált a szocializmus ellenségévé, mert ki kellett törölni a magyarok emlékezetéből. Pedig nem jó, ha a gyereket kiöntik a fürdővízzel együtt, mert mégis mitől lenne Kabos Gyula vagy Karády Katalin „horthysta”? A művész magánügye, hogy mit gondol az aktuálpolitikáról, mert tekintettel kell lennie a közönségére, de azt sohasem titkoltam, hogy szeretem a konzervatív értékeket. Hiszem, hogy egy társadalom organikus fejlődése a jó válasz az élet kihívásaira, mert az utóbbi száz évben a saját bőrünkön is megtapasztalhattuk, hogy mindig gazdasági és erkölcsi csődbe torkollik a történelmünk, hogyha szándékosan nyúlnak bele a kultúránkba. Persze a háború előtti rendszernek is voltak igazságtalanságai és hibái, de én az erényeit szeretném megőrizni, a magyar dzsessz pedig örök érvényű kulturális érték. No meg csak két irredenta dalt éneklünk, egyikük a Szép város Kolozsvár, melyet mi énekeltünk először a város főterén a II. bécsi döntés óta. Különben Erdély egy kicsit ezt a régi magyar polgári világot juttatja eszembe.

– A környezet vagy az emberek miatt?

– Leginkább az ottani magyarok türelme, kedvessége és illemtudó viselkedése miatt. Talán az „elszigeteltség” okán megmaradtak azok a régimódi viselkedésformák, melyek még a háború előtti társadalmat jellemezték. Szívet melengető érzés, amikor koncert után odajön hozzád egy erdélyi fiatal, illedelmesen bemutatkozik, megvárja szépen, hogy lemezhez jusson, nem lökdösődik, nem siet. Ez a fajta viselkedés szinte tiszteletet kíván, és akaratlanul alkalmazkodsz hozzá, elkezdesz ugyanolyan előzékenyen viselkedni, mint ő. Szerintem fontos, hogy az egymás iránti tiszteletet kifejezzük, még akkor is, ha csak manír az egész.

Korábban írtuk

– Pedig ma inkább kiabálunk egymással és türelmetlenkedünk. Utcán, boltban, hivatalban. Önnek még mi hiányzik ebből a régi polgári világból?

– Sok minden. Például a járvány idején nem értettem, hogy miért könyökkel vagy ököllel köszöntek egymásnak az emberek, mert például a második világháború előtt egyszerűbben is kifejezhették a tiszteletet: amikor találkoztak jó napot kívántak és kissé meghajoltak, szinte úgy köszöntötték egymást, mint a japánok. Ilyet már csak a színpadon vagy a régi filmekben láthatunk. Persze nem vagyok karót nyelt ember, nem azt mondom, hogy magázódjunk, de ez a fajta kimértség mindenki hasznára válna, mert egy neurotikus, ordító és túlságosan vulgáris világban élünk. Hiányzik az önfegyelmünk, és nem gondolom, hogy ez magyar mentalitásbeli kérdés lenne, egy ideje egyszerűen csak szemtelenebbül, tiszteletlenebbül viselkedünk. Álszentségnek tartom ezt azzal magyarázni, hogy azért vagyunk ilyenek, mert mások is erőszakosak velünk, hisz valakinek meg kell szakítania ezt az ördögi kört. Mindezt természetesen önkritikusan is mondom.

– Ha már erőszak: a kommunistáknak mi volt a baja a dzsesszel? Csak annyi, hogy nyugati áfium?

– Részben. Gondoljunk bele, hogy 1943-ban még Karády Katalint hallgattak, 47-ben meg elüldözték az országból. A kommunisták tabula rasát akartak, a háború végén eldőlt, hogy nyugatos zene nem maradhat divatos a kommunista Magyarországon, és Horthy Magyarországát minden téren ki kellett irtani az emlékezetből. De a történelmi sorsszerűség is hozzájárult a dzsessz hanyatlásához, hisz az újabb nemzedékek új zenét alkottak, új hangzást hoztak létre, és a 60-as évekbeli beatkorszak még a maradék dzsessznosztalgiát is eltörölte. Tehát a mesterséges kiirtás és az új idők új dalai okozták a kifulladását.

– Ön mégis hogyan talált rá erre a műfajra?

– Kiskorom óta ösztönös vonzalmat éreztem iránta. A dédszüleim Amerikából hazahozott gramofonján hallgattam a régi dalokat, de ők nem nagyon reklámozták, hogy van egy ilyen készülék fenn a padláson… A bátyámmal fedeztük fel, és már az első lemezbe beleszerettem: azon Kalmár Pál azt énekelte, hogy „hétre ma várom a Nemzetinél”. Kásásan szólt a lemez, egy elsüllyedt világ dallamait közvetítette, miközben szóba került az EMKE-kávéház és a cigányzene, én meg gyermekfejjel nem értettem, hogy miről van szó, de elvarázsolt! És idővel dekódoltam az EMKE-t (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület – a szerk.), megszerettem az akkori világ nüanszait. Noha XXI. századi ember vagyok a magam hétköznapi póriasságával, mégis szeretem ezt az idealisztikus világot. Jó lenne, hogyha így tudnánk élni ma is.

– Egyébként a dzsessz lázadó zene volt a saját korában?

– Naná! Arról szólt, hogy vessük el a konvenciókat, legalábbis ami a párkeresést illeti. Régebben a rokoni, társadalmi kapcsolatokon keresztül ismerkedtek az emberek, nagyon illemtudóak voltak, betartották a szabályokat. És akkor képzeljük el, hogy egy ilyen merev világban valaki ezt énekli: „Halló bébi, ha este szabad, és jobb dolga nincsen, ma velem marad.” Ez botrányosnak és polgárpukkasztónak számított akkoriban. A stílus diadala a nagyvárosok népének köszönhető, a dzsessz felszabadította az érzelmeiket, hisz ők sokfelől keveredtek ide, az ország minden részéről, és máshogyan ismerkedtek, mint szűkebb pátriájukban. A korabeli amerikai dzsessz is multikulturális közegben alakult ki, különféle európai és afrikai népzenéből, komolyzenei és irodalmi elemekből. Egy amerikai nagyvárosban még merevebbek voltak a társadalmi válaszfalak, a zene pedig megszüntette a társadalmi konvenciókat és az etnikai kötődéseket, egy kicsit elmosta az emberek közötti különbségeket… nálunk talán egy dunántúli fiú és egy délvidéki lány közötti különbséget Pesten.

– Manapság már másképpen provokatívak ezek a dalszövegek: konzervatívnak hangzanak, mert férfi-nő közötti szerelemről szólnak.

– Azt hiszem, hogy szinte minden kulturális elemnek az a sorsa, hogy először furcsának, újszerűnek hat, aztán pedig hagyomány lesz belőle.

– Ilyen szempontból a húszas, harmincas évek zenéjének játszását hagyományőrzésnek tekinti?

– Mindenképpen. Amikor elkezdtünk zenélni, tudtuk, hogy ilyet Magyarországon senki sem játszik. A Kossuth-díjat is részben azért kaptuk, mert életben tartjuk a magyar könnyűzenei hagyományokat, küldetésünknek tekintjük a zenélést, részben pedig a nemzetközi sikereinkért. Egyébként ha tehetném, akkor ezt a fajta hangzást felterjeszteném hungarikumnak az illetékes körökben, hisz a klasszikus magyar nóta is hungarikumnak számít. A húszas és negyvenes évek között írt magyar könnyűzene – amit Ábrahám Pál, Fényes Szabolcs, Eisemann Mihály neve és kortársaik zenéje fémjelez – az én szememben hungarikummá vált, mert noha egy akkori világtrend honi kulturális megnyilvánulása volt, mégis kikristályosodott egyfajta jellegzetesen magyar könnyűzenei kultúrává, egy korszak lenyomatává vált.

– Elsőre kissé meghökkentően hangzik, hogy hungarikum legyen egy nemzetközi zenei irányzat.

– Pedig ha a dolgok mélyére ásunk, akkor azon is elgondolkodhatunk, hogy a magyar nóta mennyiben magyar, hisz a rá jellemző melodikus moll skála inkább a jiddis és a cigány népzene sajátossága, semmint a magyaré. Ilyenformán egy magyar dzsesszdalban ugyanannyi népzenei ihlet van, mint a magyar nótában. De máshonnan közelíteném meg az egészet. Úgy kell ezt elképzelni, mint Ady Endre költészetét, amely ugyanannak a szimbolista irányzatnak a megnyilvánulása, mint Verlaine meg Baudelaire költészete, mégis sajátosan magyar.

– Azt is különösnek tartom, hogy nem az idősebb korosztályt vonzzák, hanem a fiatalabbakat. Tudom, hogy érzünk egyfajta nosztalgiát a boldog békeidők iránt, de a zene kényesebb jószág, nem szeretjük meg automatikusan, a dzsesszel ez mégis így van. Ön szerint mi teszi kortalanná és vonzóvá?

– Vannak emberek, akik szeretik hallgatni a csalogány énekét, mert szépnek tartják, de nem tudják megmondani, hogy mitől szép. És valószínű, hogy mindnyájan így vagyunk a dzsesszel, mert az én nemzedékem sem ezen nőtt fel, egyáltalán nem ismertük. Én csak véletlenül találtam egy gramofont a padláson… Ha mégis a titkát keressük, vannak bizonyos zenei elemek, amelytől működik, hisz úgy épül fel a dallamvilága meg a szerkezete, hogy elérje a kellő hatást. Valószínű, hogy olyan gazdag volt az akkori korszak a zenei effektusok felfedezésében, hogy amikor megkomponálták az első könnyű­zenét, akkor úgy állították össze, hogy a mai napig működjön. A négynegyedes ütemosztás az afrikai része a dzsessznek, ami egyfajta eksztatikus állapotba juttatja a hallgatót, míg a kétnegyedes vagy a háromnegyedes ütemek kevésbé. A magyar nótában a kétnegyedes osztás nem nyitja meg úgy a zenét, hogy abban improvizatív gondolatokat is kifejezhessünk, nagyon kötött. Úgy is mondhatnám, hogy az afrikai, szabadabb ütem összefonódott az európai dallamvilággal, ebből született a dzsessz.

– Tehát ha jól értem, a dzsessz még a régi zenei világok ötvözete, amelyet minden ember megért.

– Amikor megnyitották a Millenáris parkot, egy nagyon híres popsztár lépett fel délután, pár százan gyűltek össze a koncertjére. Utána a Hot Jazz Band játszott, és megtelt a nézőtér. Szentül hiszem, hogy ha ledobnának minket egy őserdőbe, a helyi törzsnek tudnánk úgy játszani, hogy tapsoljanak és őrjöngenek, ha viszont egy mai popsztárt ejtőernyőznél közéjük, akkor lehet, hogy megennék vacsorára. Művészettörténeti analógiával azt is mondhatnám, hogy a reneszánszban rácsodálkoztak a római kori szobrászatra, mi pedig rácsodálkozunk a száz évvel ezelőtti dzsesszre. A dzsessz szeretetét olyasféle örömként és ráeszmélésként jellemezném, mint amikor a reneszánsz vagy a klasszicizmus korában újra felfedeztünk valamit. És valószínű, hogy ez az, ami ma a fiatalokat is megfogja.

– Úgy látszik, hogy az utánpótlástól is gondoskodni szeretnének, hisz tizenkét év után új lemezük jelenik Egy kis malac címmel. A gyerekek felé nyitnak?

– Ha látná, hogy a koncertjeinken hány kisgyermek ugrál és táncol, akkor megértené a szándékunkat. Sok anyuka számolt be nekem arról, hogy amikor várandósak voltak, a kisbabájuk a mi zenénk hatására elkezdett mozogni a hasukban, és miután megszületett, bólogatott, reagált a dalainkra. Az Egy kis malacon az 1930-as, 40-es, 50-es évek ritka gyerekdalait dolgoztuk fel, jópofa, játékos szövegű korabeli szerzeményeket, amelyeket szeretnek a gyerekek. Egy kis szövegkönyv is lesz mellette, és a dalok szereplőit – nyuszit, malacot vagy elefántot – jómagam rajzoltam, hisz grafikusként végeztem a Képzőművészeti Főiskolán. Jubileumi koncertünket május 14-én, 20 órakor tartjuk a MOM Kulturális Központban, a lemezbemutatót pedig ugyanott, május 15-én, vasárnap 16 órakor. Szeretettel várjuk a nagyokat és az aprónépet!